A mellékmondatok osztályozásának problémái*

Három példamondattal kezdem:

Tapasztaltam, hogy a mellékmondatokat nem könnyű osztályozni.

Érthető, hogy a mellékmondatokat nem könnyű osztályozni.

Ne csodálkozzunk, hogy a mellékmondatokat nem könnyű osztályozni.

Minél többet tudunk a mellékmondatok természetéről, annál bonyolultabb rendszerbe foglalni őket. A korábbi grammatikák, az akadémiai nyelvtan, A mai magyar nyelv stb. az első példamondatban tárgyi, a másodikban alanyi, a harmadikban pedig állandó határozói mellékmondattípust lát – a mondatrészkifejtés szempontjából ítélve meg a mondatokat. Hadrovics László funkcionális magyar mondattana ezzel ellentétben semmiféle különbséget sem talál a három mellékmondat között. A szerző megállapítása szerint ugyanis a fenti összetett mondatokban a közlés lényegét a mellékmondat tartalmazza (amely mindhárom példában ugyanaz), a főmondat funkciója pedig csupán annyi, hogy egy fajta keretet biztosítson a valódi közlendőnek. Így mindhárom mellékmondatot egységesen úgynevezett tartalomkifejtőnek minősíti. Hadrovics a tartalomadás különféle módozataira alapozza rendszerét, lényegi és mellékes (más néven részleges) tartalomadó mellékmondatokat különböztetve meg. (Egyéb kategóriáinak elemzésétől most kényszerűen el kell tekintenünk.) A lényegi tartalmat adók (azaz a tartalomkifejtők) a keretszó (vagyis az alaptag) tartalmi kereteit teljes egészében, konkrét tartalommal töltik ki; ezek a hogy kötőszós mondatok. A részleges tartalomadók ezzel szemben az alaptag jelentésének csak egy részmozzanatát fejtik ki; ilyenek a vonatkozó mellékmondatok. A hagyományostól gyökerében eltérő felosztás jogosultságát a szerző az alábbiakkal indokolja: „Az én rendszerezésem megszünteti a formális logika uralmát ott, ahol annak semmi értelme nincsen, és helyette a szemantika uralmát vezeti be, s ezzel a nyelv természetes összefüggéseire épít. Senkinek még nem jutott eszébe, hogy a földrajzot a képzeletbeli hosszúsági és szélességi körök mentén haladva tanítsa, és azt írja le, hogy mi van e körök által bezárt idomokban. A földrajzot földszerűen tanítják. Az én törekvésem is az, hogy egy nyelvszerű mondattant építsek fel, helyenként tehát kénytelen vagyok mellőzni a logika képzeletbeli hosszúsági és szélességi köreit” (Hadrovics 1969: 201). Ez – mint az idézetből kivehető – egyben a csupán mondatrészkifejtésre építő felosztások kritikája is.

Az utóbbi évtizedekre visszamenő mondatszemantikai vizsgálatok, Kiefer Ferenc, Molnár Ilona, Zsilka János kutatásai Hadrovics tartalomadás alapján történő osztályozását igazolták. A faktivitás, az összetett mondatban meglévő egzisztenciaviszonyok, azaz a fő- és mellékmondat közötti külső és belső szemantikai viszony: egzisztenciatartás, illetve egzisztenciaváltás mind a tartalomkifejtő, tehát a hogy-os mondatokhoz mint egységes csoporthoz kötődnek. Ebből a szempontból irreleváns, hogy a vizsgált mondattípus a mondatrészkifejtés szempontjából alanyi, tárgyi, jelzői vagy egyéb csoportba sorolható-e.

Hadrovics kategóriáinak jogosultságát mindezeken túl még a nyelvtörténet is támogatja. Megvilágításképpen érdemes futólag áttekinteni az alárendelő összetett mondatok kialakulását, hiszen – mint minden természetes úton keletkezett fenomén – ezek is hordozzák előéletük lenyomatait.

Az alárendelő összetett mondatok két alaptípusra vezethetők vissza. Az egyik igen ősi típus valójában úgynevezett szövegtani alárendelés, amelyben önálló mondatok csupán tartalmi vonatkozások alapján kerültek szorosabb kapcsolatba egymással. A két előzménymondat típusai kb. így rekonstruálhatók: Látom/Mondja. Farkas közeledik. Jó. Elejtettük a farkast. Nem nehéz bennük felismerni az eleve tartalomkifejtő mondatokat: a tulajdonképpeni közlendő a második mondatban van, az első mondat pedig valamilyen érzékelést, észlelést, közlést vagy értékelést tartalmaz, keretet ad. Ebbe a mondattípusba csak később, utólag hatolt be a tartalmatlanná vált hogy kötőszó, és funkciója nem is több annál, minthogy a mellékmondat szintaktikai függésére utaljon. Az eredeti állapotra emlékeztet, hogy a hogy kötőszó máig is váltakozhat kötőszótlansággal.

A másik alaptípusban kérdő névmás, illetőleg kérdő határozószó vált – megfelelő intonációs változások hatására – kérdő-határozatlan, majd határozatlan-vonatkozó fokozaton keresztül vonatkozó névmási, illetve vonatkozó határozószói kötőelemmé. Az előzménymondatokat kb. így lehetne rekonstruálni: Ki fél? Jöjjön hozzám! Hova mész? Elkísérlek. Az említett változások végeredményei az Aki fél, jöjjön hozzám! Ahova mész, elkísérlek-féle vonatkozó összetett mondatok. Az ilyen módon keletkezett alárendelések Hadrovics részleges tartalomadó mondatai.

Az alárendelő összetett mondatok rendszerében az első nagy törésvonalat tehát a kötőszó minősége mutatja: hogy kötőszós mondatok vonatkozó kötőszós mondatok lényegi tartalomadás mellékes tartalomadás.

A következő törésvonal a vonatkozó mondatok halmazán belül húzódik, és a vonatkozó névmási kötőszós mondatokat különíti el a vonatkozó határozószóval bevezetettektől. Itt a szerkesztésmód kötöttségének lehetőségében van a különbség. A vonatkozó névmási kötőszós mondatok a vonzatosságot illetően a hogy-osokkal mutatnak hasonlóságot. A hogy kötőszósok (egynémely magyarázható kivétellel) tipikusan vonzatosak – a rájuk jellemző keretszavak függvényében. Ha egy ilyen keretszó, vagyis főmondatbeli alaptag mellékes tartalmat kap, akkor a vonatkozó mondat is kötött szerkesztésmódú lesz: Megértettem, amit írtál.

A vonatkozó határozószóval kapcsolt mellékmondatok ellenben mindig szabad szerkesztésmódúak. Úgy tűnik, minél kisebb mértékű a szintaktikai kötöttség, annál több a lehetőség szemantikai tartalmak kifejeződésére. Ezzel is magyarázható, hogy a sajátos jelentéstartalmak, a hasonlítás, feltételesség, következményesség a szabad szerkesztésmódú vonatkozó határozószóval kapcsolt mondatokra rakódtak rá, kölcsön véve a megfelelő mellékmondatcsoport kötőszavát/kötőszavait. Átterjedésük a hogy-os mondatokba több esetben áttételeken keresztül tudott csak végbemenni, bár ez attól is függ, szubsztancia- vagy akcidenciafogalmat fejt-e ki a hogy kötőszós mellékmondattípus. A feltételesség könnyen kapcsolódik szubsztanciafogalmat kifejtő mellékmondatokhoz, míg a hasonlítás és a következményesség éppen ellenkezőleg az akcidenciafogalmakat kifejtő mondattípusokat kedveli. Talán feltűnt, hogy a szintén sajátos jelentéstartalmúnak tartott megengedő mondatok nem szerepelnek a felsorolásban. Ezek más természetűek, mint a fentiek, lényegük az elvárás törlése, kialakulásuk elsősorban az ellentétes mellérendeléshez kötődik, jellemző kötőszavaik is más forrásokból táplálkoztak (jóllehet, bár, ám, ugyan).

Igen figyelemreméltó, hogy a mienktől egészen eltérő kiindulású generatív mondattan, amely a tagmondatok közötti mélyszerkezeti viszonyokat vizsgálja, végeredményben hasonló különbségeket állapít meg. Az alárendelő mondatoknak kétfajta invariáns szerkezetet tulajdonítva kategoriális alárendelés néven tárgyalja a hogy kötőszós és a vonatkozó névmási kötőszós mondatokat, és független alárendelésként a vonatkozó határozószóval bevezetett és sajátos jelentéstartalmú mellékmondatokat.

Az eddigiekből talán világossá vált, hogy az alárendelő mondatok egyes típusainak természetéről: jellemzőiről a tartalomadás módjára, a szerkesztésmód kötöttségére vagy szabadságára, az esetleges sajátos jelentésárnyalatra nézve a kötőszó árulkodik. S itt rögtön párhuzamot vonhatunk más nyelvek mellékmondatainak hasonló tulajdonságaival, grammatikáiknak kötőszó alapú felosztásával is.

Szükség van-e az osztályozásban a mondatrészkifejtésre, a logika képzeletbeli hosszúsági és szélességi köreire? Mindenképpen. Még aki kétségbe vonja is szükségességét, sem tud meglenni nélküle. Elméletileg elvethetik, de a terminológiát nem nélkülözhetik. Hadrovics a fogalomszók tartalomadásával kapcsolatban teljes mértékben ellenzi a mondatrészi szerep alapján való kategorizálást, mivel itt a jelentés és a mondatbeli szerep elválik egymástól. A határozószók tartalomadásában azonban már kénytelen a mondatbeli szerepre hivatkozni: az úgy vagy az akkor fogalmi tartalom híján csak a mondatbeli funkció alapján kaphatja meg jelentését, ebben az esetben tehát a jelentés és a mondatbeli szerep egybeesik. Számomra legmeggyőzőbben Molnár Ilona fogalmaz: „A mondatrészkifejtés hagyományos elve (alanyi, tárgyi stb. mellékmondatok megkülönböztetése) nézetem szerint a mai napig sem vesztette el relevanciáját, ha sok tekintetben elavult és improduktív is a rá épülő rendszer” (Molnár 1985: 189–90). A kérdés tehát nem az, hogy szükség van-e a mondatrészkifejtésre – erre egyértelműen igennel válaszolhatunk –, hanem az, hogy erre kell-e építenünk a rendszert. Erre viszont – legalábbis én – feltétlenül nemmel válaszolnék. Az alárendelt mondatok szintaktikai-szemantikai szerkezetére – mint már láttuk – egyidejűleg többfajta viszonyrendszer is érvényes (Molnár 1985: 189). Az elrendezésben választhatjuk tehát fő szempontnak a mondatrészkifejtést, a kötőszó szerinti felosztást vagy a szerkesztésmód kötöttségét, illetve szabadságát, bár ez utóbbi kettő – mint szó volt róla – összefügg egymással. Én – meggyőződésem szerint – kötőszó alapúvá tettem volna az alárendelő mondatok felosztását, s ennek rendeltem volna alá a szerkesztésmód kötöttségét, majd a mondatrészkifejtést. Nem találtam egyetértésre. A Magyar grammatikában megjelent rendszerezés fő rendező elve a szerkesztésmód kötöttsége lett, ennek van alárendelve a kötőszó és a mondatrészkifejtés. Ez így jobban megfelel a mondatrészi bővítményekben alkalmazott felosztásnak. Annyit azonban mégis szeretnék megjegyezni, hogy teljes megfeleltetésekre nem lehet törekedni. Tudomásul kell vennünk, hogy az összetett mondatok minden hasonlóság ellenére mások, mint a nekik megfelelő egyszerű mondatrészek. Az alárendelő összetett mondatnak saját grammatikai kategóriái vannak (kötőszó, utalószó, tagmondatsorrend), amelyek eltérő grammatikai-szemantikai jelenségek tükrözői. Hogy csak egyet említsek a sok közül: a helyhatározók kötöttsége mellékmondati szinten nem realizálódik: az irányjelentés ellenére sem lehet hogy kötőszós a mellékmondat.

A problémák olyan számosak – a már említetteken kívül is –, hogy keretezésként visszakanyarodhatunk egyik bevezető példamondatunk módosított változatához: Nagyon is érthető, hogy a mellékmondatokat nem könnyű megnyugtatóan osztályozni.

SZAKIRODALOM

Berrár Jolán 1957. Magyar történeti mondattan. Tankönyvkiadó, Budapest.

Eisenberg, Peter 1989. Grundriß der deutschen Grammatik. J. B. Metzlersche Verlag, Stuttgart.

Haader Lea 1991. Az alárendelő mondatok. Az ősmagyar kor és előzményei. In: Benkő Loránd (főszerk.), E. Abaffy Erzsébet, Rácz Endre (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 728–30.

Hadrovics László 1969. A funkcionális magyar mondattan alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kenesei István 1992. Az alárendelt mondatok szerkezete. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 529–713.

Kiefer Ferenc 1980. A faktivitás a magyarban. NytudÉrt. 104. sz. 491–9.

É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter 1998. Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest.

Molnár Ilona 1977. A tartalmatlan hogy kötőszós összetett mondatok típusai szemantikai szempontból. NytudÉrt. 94. sz.

Molnár Ilona 1985. Egzisztencia-viszonyok a hogy kötőszós összetett mondatban. ÁNyT. XVI. 189–207.

Rácz Endre 1968. Az alárendelt mondatok. In: Benczédy József–Fábián Pál–Rácz Endre–Velcsov Mártonné: A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest, 367–430.

Tompa József 1962. (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. Akadémiai Kiadó, Budapest, 330–407.

Zsilka János 1971. Nyelvi rendszer és valóság. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Haader Lea

SUMMARY

Haader, Lea

Problems in the classification of subordinate clauses

The classification of complex sentences (multi-clause sentences involving subordination) is done according to disparate criteria in various earlier and more recent grammars. This is because subordinate clauses are simultaneously subject to, or part of, several systems of relationships. The paper lists the various possibilities of classification and argues for that based on the conjunction involved.

* Előadásként elhangzott 2000. október 16-án a Mai Magyar Nyelvi Tanszék jubileumi ülésszakán.