A kognitív nyelvészet elméleti hozadéka a szövegtan számára^*

Az 1970-es évek nyelvészetközpontú szövegtana (vagy másképp szövegnyelvészete) elsősorban a formális, strukturális és generatív alapú nyelvészet elméleti rendszereiből és módszertani eljárásaiból indult ki. Az ennek az összetett kutatási iránynak az alapját jelentő tudományfilozófiai és azon belül metanyelvészeti racionalizmus – melynek hosszú korszakokra visszanyúló történetében a Humboldt-féle nyelvfelfogás hozott csupán változást – azonban az 1980-as években megrendült, részben tudományfilozófiai okokból (főképp Kuhn és Lakatos munkássága nyomán, de említhető Popper és Quine is, valamint a hermeneutika is), részben pedig a nyelvészet tárgytudományos elméleti és leíró eredményei hatására. A szűkebb értelemben vett vagy a pragmatikával kiegészített nyelvtudomány ide vonatkozó belátásait lehetetlen a jelen előadásban összefoglalni. Témánk szempontjából azonban kiemelendő, hogy az 1980-as években a fölvetülő kérdésekre a formális eljárások, a generatív elmélet mellett a funkcionális és kognitív megközelítések mind karakteresebb válaszokat adtak (vö. például Givón 1984, Halliday 1985, Langacker 1987, Lakoff 1987). E kutatási irányok kibontakozásával párhuzamosan vált nyilvánvalóvá az a tény, hogy a szöveg szerkezete és „jelentése” nem írható le formálisan olyan létrehozandó vagy elemekkel kitöltendő szerkezetek rendszereként, ahogy az a mondattal kapcsolatban lehetséges vagy lehetségesnek tűnik. A nyelvi és a „nyelven kívüli” tudás közötti viszony a jelek szerint a mai nyelvtudománynak elméleti iskolától függetlenül az egyik legfontosabb kérdése, amelynek hipotetikus megválaszolása nélkül szövegtan nem képzelhető el. A „tartalmi”, szubsztanciális elemek felé fordulás a tág értelemben vett nyelvtudományban egybeesett a kognitív pszichológia és általában a kognitív tudomány elméleti és módszertani kidolgozásának folyamatával (l. Pléh szerk. 1996, Eysenck–Keane 1990/1997). A kognitív fordulat két elméleti és módszertani tényező említésével jellemezhető: egyrészt előtérebe került a szemantika, az értelmi összetevő mondat- és szövegformáló szerepe, másrészt a nyelvi egységek szerkezete mellett azonos hangsúlyt kapott azok feldolgozásának a folyamata, a művelet (l. összefoglalóan Schwarz 1992).

A kognitív nyelvészet mibenlétéről, metatudományos és elméleti alapjairól legalább másfél évtizede élénk vita folyik. A kognitív nyelvészet természetesen nem szövegtan-elmélet, azonban a vele szoros rokonságban álló funkcionális nyelvészeti irányzatoknak (pl. Halliday és Givón munkáinak) mintájára elméleti igényüket kiterjesztik a szöveg (a discourse) tartományára is. Az eddigi diszkurzusból (Foucault magyarázatában alkalmazva a diszkurzust), vagy a kognitív paradigma eddigi alakulásából a kognitív nyelvészetnek a következő lényeges jellemzői vonhatók el (általánosságban, illetve kivált az ún. holista ágnak, amelyet elsősorban Langacker és Lakoff dolgozott ki) (az összefoglalásban a közvetlen források mellett többek között az alábbi metatudományos reflexiókra támaszkodom: Schwarz 1992, Kertész 2000):

• A kognitív nyelvészet a kognitív tudomány része vagy azzal szoros kapcsolatban áll.
• A kognitív nyelvészet a nyelvet mint az elme egy képességét és működési módját vizsgálja.
• Elfogadja a reprezentáció elvét, tehát azt, hogy a nyelvi formák és jelentéseik is reprezentációk.
• Egyszerre tekinti a nyelv szerkezet- és műveletjellegét.
• Elfogadja, hogy a nyelv és a fogalmi tudás között szoros kapcsolat van.

Továbbá: szorosabban csak a holista ágra jellemzők a következők.

• A nyelvtant nem tekinti autonómnak, tagadja a számítógép-metaforát, a lexikon és a szintaxis kontinuumot alkot.
• Hangsúlyozza a jelentés enciklopédikus alapjait, a jelentés lényege a konceptualizáció, ezért fontos a nyelvi és nem nyelvi kategorizáció összefüggése (amelyek a megismerés elmebeli módjaival állnak kapcsolatban, például a térérzékeléssel), s ezért nem lehet a jelentést igazságfeltételekkel leírni.
• Állítja, hogy a nyelvtan a konceptuális tartalom szimbolizációját végzi el, ezért a kettő összefügg például a képiség jelenségében.

A nagyon röviden jellemzett kognitív nyelvészet (vele együtt a funkcionális irányok), továbbá a kognitív pszichológia és általában a kognitív tudomány az eddigieknek megfelelően mint elméleti keret és mint empirikus eredmények rögzítője járul hozzá a szöveg modellálásához.

E hozzájárulást először globális szinten érdemes vázolni, amelynek során olyan kategóriákat alkalmazok, amelyek mind a nyelvészetben, mind a szövegtanban, mind a kognitív tudományban érvényesek. Természetesen itt csak néhány példa bemutatása lehetséges (az elméleti keret kiterjedt szövegtani alkalmazására l. Tolcsvai, megjelenőben)

A szöveg kommunikatív és nyelvi szempontból egyaránt uralkodóan nyelvi megformáltságú értelmi egységként határozható meg. Ez az értelmi egység összetett nyelvi formában valósul meg, amelynek két alapvető összetevője van: a szerkezet és a művelet. A szerkezet olyan mentális modell, amely a beszédhelyzetben elhelyezett szöveg nyelvi és nem nyelvi összetevőit statikus, pontszerű entitások struktúrájaként írja le, az itteni magyarázatban nem annyira a formális, hanem inkább az értelemképző szerep szempontjából (a modell kategóriáját itt különösebb specifikáció nélkül alkalmazzuk mint reprezentációs konstrukciót, hasonlítva Johnson-Laird 1983-hoz). A szöveg értelemszerkezete a szöveg létrehozása és megértése folyamatában, annak befejeződésével jön létre a beszélőben vagy hallgatóban mint mentális modell. A művelet az a mentális folyamat, amely ezeket a struktúrákat létrehozza a szövegalkotásban vagy a szövegmegértésben, folyamatszerű, dinamikus jellegükben is felismeri. Egyszerű példaként nem csupán a metafora közismert esetét lehet említeni (amelynek természetesen van szövegtani vonatkozása is, hiszen teljes bekezdéseket, sőt teljes szövegeket foghat át egy-egy fogalmi metafora, például az ÉLET = UTAZÁS vagy a POLITIKA = HÁBORÚ metafora különböző megvalósulásai sémaszerűen), hanem ilyen például az anaforikus névmási koreferencia, ahol szerkezetileg két elem, egy főnévi csoport és egy névmás jelenik meg a szöveg két pontján, szemantikai és pragmatikai viszonyt alkot a szöveg mikroszintjén, a névmás az antecedens főnévre utal, rajta keresztül pedig valamely utaltra vonatkozik (referál), meghatározott szintaktikai feltételek között. Műveleti szempontból a viszony dinamikus, amennyiben a névmás megértéséhez a főnév ismerete szükséges, méghozzá szövegbeli jelentésének és referenciájának ismerete, tehát a szövegtani viszony magában foglal egy műveletet, egy folyamatot.

A teljes szöveget a vehikulum szintjén lineárisan hozzuk létre és hasonlóan dolgozzuk fel. A lineáris műveletek azonban a szöveg nyelvi és nem nyelvi összetevői által kiváltva nem pusztán sorosak, hanem legalábbis bizonyos pontokon párhuzamosak, illetve a különböző szövegösszetevők irányában vissza- és előre utalók. Ugyanakkor a szöveglétrehozás vagy szövegmegértés eredménye olyan összetett reprezentáció, amely kiterjed a szöveg általános szerkezetére, amelynek lehet hagyományos, rögzített formája, és lehet spontánul felépülő (mindkét formában érvényesülnek a szövegkezdő és szövegbefejező elemek), illetve az értelemszerkezetre, amely az állandó szövegtopikok/szövegfókuszok értelemrendszerére és azok igékkel jelölt összefüggő cselekvéseire, történéseire, állapotaira, jellemzőire, azok összefüggéseire épül. Az általános szövegszerkezet és az értelemszerkezet tehát összetett elmebeli reprezentáció, amely a hosszú távú emlékezetben struktúraként tárolódik, a munkamemóriában pedig aktivizálódik, és újra műveletek tárgya lesz. Az általános szövegszerkezet és az értelemszerkezet azonban nem önmagában áll az egyes szövegekkel kapcsolatban, hanem a szövegekről való általános tudással, az elvárások és a motivációk rendszerében kapja meg mindenkori értelmezését és értékét. E tudások, elvárások és motivációk általában sémákban rendeződnek el, amelyek e globális szinten a szövegtípusokat tartják számon, minden bizonnyal a prototípuselmélet empirikus alapjainak megfelelően.

A következő itt említendő globális kategória a szövegvilág. A szövegvilág kategóriája azt jelzi, hogy a beszélő és a hallgató nem parttalanul helyeződik el a végtelen világban, hanem a beszédhelyzetből eredő észleléseikkel és a világról való tudásuk egy részének aktivizálásával egy nem feltétlenül pontos körvonalakkal, de mégis körülhatárolt világreprezentációban helyezi el a szöveget. A szövegvilág a beszédhelyzet tér- és időrendszeréből, a beszédhelyzetben részt vevők viszonyrendszeréből és cselekedeteiből és a szövegben megnevezett vagy bennfoglalt dolgokból, cselekvésekből, körülményekből áll össze a résztvevők észlelései és egyéb kognitív műveletei által. Tehát olyan mentális modell, amely a szövegbeli és külső (helyzeti és szociális) információk alapján jön létre, és amely legalább részlegesen azonos a beszélő és a hallgató számára, és közeget ad a szövegértelemnek. A szövegvilág a következő tényezőkkel jellemezhető: tér- és időkijelölések, a nyelvi interakcióban résztvevőkkel kapcsolatos szociális ismeretek, a beszédhelyzet fő jellemzői, a nem nyelvi és nyelvi cselekvések (beszéd és megértés), a szöveg mint önmagára utaló rendszer, referenciák (utalások), referenciaviszonyok, deixis. Így a szövegvilág bevezetésével a szöveghez rendelendő világmodell módszertani parttalansága is elhárítható. A szövegtanban kiemelkedő fontosságú referencia a szövegvilág így értelmezett kategóriájában határozható meg: a referencia a szövegvilágban elhelyezkedő entitásra vonatkozik, és a szövegvilág jellemzőinek megfelelően olyan entitásra, amelynek a státusa már reprezentáció (vö. például Givón 1984, Jackendoff 1983).

A szövegvilág egyik legjellegzetesebb összetevője a nézőpont (a perspektíva), vagyis az helyzet, ahonnan az aktuális beszélő a szövegvilág dolgait szemléli és végrehajtja reprezentációjukat. A beszélő helyzetének középpontját az a pont adja, ahol a beszéd idejekor van: ezt a pontot nevezi Bühler (1934) origónak, az itt, most és én egocentrikus középpontjának (a szöveg és szövegvilág tér- és időviszonyairól l. alább).

Ez a középpont nem egy statikusan kijelölt egyszerű pont, hanem kognitív értelmezésének megfelelően két összetevőből áll, ezek: 1. kiindulópont („vantage point”), ahonnan valami reprezentálódik, 2. a dolgok specifikus reprezentációja, amely a kiindulópontból való szemlélet eredménye (a kategória alapozását kognitív szemantikai keretben l. Langacker 1987). A szövegvilág összetevői ennek megfelelően számos nyelvi formában reprezentálódnak a kiindulóponthoz képest: ezt jelölik a határozószók és igekötők (fel – le), egyes igepárok (jön – megy, ad – vesz), a deiktikus viszonyok (te – én) stb. A viszony alapja térbeli, amely gyakran metaforikussá válik. A kiindulópontnak több fajtáját lehet megkülönböztetni (vö. Sanders–Spooren 1997: 87kk), amelyek egyszerre érvényesül(het)nek egy szövegrészben, különböző kombinációkban különböző nézőpontokat létrehozva. A legfontosabbak:

• A kiindulópont azonos a semleges kiindulóponttal (K), egy „Én” különböző megvalósulási lehetőségei közül valamelyik, a deiktikus központ, ebben az értelemben semleges, nincs köze a szöveg aktuális külső tér–idő-rendszeréhez. Egy szövegben vagy szövegrészletben (akár mondatban) több semleges kiindulópont is lehetséges, például egy 2. és egy 3. személyű.
• A kiindulópont a referenciális központ (R). Az R az éppen beszélő kiindulópontja, kifejtő jelölője az első vagy második személy és a jelen idő. Az R lehet kifejtetlen, amikor az aktuális beszélő jelölői nem kapnak nyelvi formát a szövegben. Az éppen beszélő tudatos entitás, aki önmagára tud utalni az E/1 formával.
• A kiindulópont a „tudatosság szubjektuma” (S), „az az alany, akár a beszélő, akár a szöveg szereplője”, aki felelős az információért.

Vegyük e típusokhoz a következő példákat (Sanders–Spooren 1997-ből):

(1) a-ban a fontos K és R azonos, S = R. A b példában R = a jelöletlen beszélő, K = János, S = R. A c példában R = a jelöletlen beszélő, K = János, S = K.

A nézőpont nem külsődleges kommunikációs összetevője a szövegnek, hanem mikroszintig lehatoló fontos összetevője, amely például a bekezdések belső szerkezetét is képes alakítani, különösen a semleges kiindulópont váltásainál.

Áttérve a szöveg kisebb hatókörű jelenségeire, szintén csupán néhány jellegzetes és igen fontos kategóriát lehet kiemelni.

Az első az előtér–háttér dichotómia, amelynek lényege az, hogy a nyelvi közlésben bizonyos elemek kiemelkednek, előtérbe kerülnek, mások pedig a kiemelkedő elemek hátterét képezik. A megkülönböztetés alapja a Gestalt-pszichológia figura–alap kettőssége (l. például Chafe 1976, Wallace 1982).

A feltűnőbb nyelvi kategóriák figuraszerűek, a kevésbé feltűnőek alapszerűek. Például az egyes számú, konkrét, határozott, referenciális vagy megszámlálható főnévi csoport által utalt entitás figura a többes számú, elvont, határozatlan, nem referenciális vagy megszámlálhatatlan főnévi csoport által utalt entitásokhoz képest, s hasonlóan az azonnali eseményekre utaló jelen idő feltűnőbb, mint a távolabbiakra utaló múlt idő, a cselekvő tranzitív szerkezetek figurák az intranzitív állapotigékhez képest (vö. Wallace 1982: 215). A feltűnő, figuraként funkcionáló nyelvi egységek alapvető szerepet játszanak a szöveg mikroszintjén az elemi kapcsolások (megszokott elnevezésével a grammatikai kapcsolóelemek) kialakításában, ezzel a szövegértelem egyik legfontosabb összetevőjét létrehozva. Hasonlóképpen megjegyezhető, hogy a figura–alap megkülönböztetés nyelvi reprezentációja szerepet játszik a szövegtípusok elkülönítésében, így a cselekvéseket (szűkebb értelemben beszédaktusokat) is végrehajtó párbeszédekben nagyobb az aránya a figura jellegű nyelvi egységeknek, míg a monologikus szövegek egy részében (például a narrációkban, a történetelmondásokban vagy a tudományos leírásokban) ellenkezőleg: az alap jellegű nyelvi egységek is gyakoriak.

Ez a rendszer elsőként a szövegtopik és szövegfókusz megkülönböztetésben érvényesül, amely dichotómia a szöveg műveleti feldolgozásának egyik legfontosabb összetevője, egyszerre biztosítván a „tematikus progressziót”, pontosabban a topikfolytonosságot, illetve a topikváltást, annak minden nyelvi és szövegtani következményével. A szövegfókusz (FD) és a szövegtopik (TD) részben különbözik a mondatbeli fókusz és topik fogalmától. A szövegfókusz a szöveg (szövegrészlet) legkiemelkedőbb összetevője, referense; és egyben általában új (a szövegben nem említett) információt tartalmaz, ezért jelölt és kevésbé hozzáférhető, mert megszakítja a topikfolytonosságot, a szövegtopik a szöveg hátterének eleme, azaz többnyire már említett vagy ismert információt tartalmaz, és ezért gyakran jelöletlen és könnyen hozzáférhető.

A szövegtopik és a szövegfókusz ilyen rendszere szoros összefüggésben áll a koreferencia jelenségével. Egyrészt például van Hoek (1995), továbbá Langacker (1996) a kognitív nyelvtan elméletének megfelelően a koreferenciát az antecedens és a névmás közötti olyan viszonynak tekinti, amelyben mindkettő ugyanazt az entitást profilálja az aktuális szövegtérben, s ahol a profilált entitás a fókusz. Például az

A fiú a kertben van.

mondatban egy meghatározott nézőpontból tekintve az a fiú egy dolgot profilál, az a kertben egy viszonyt profilál, a sematikus trajektort (talán mozgónak fordítható; ez az a valami, amit például egy térkijelölésben mint alapban kijelölünk) és egy specifikált landmarkot (állónak fordítható; ez az alap, amiben mint például térben a mozgót kijelöljük). Az a fiú mint dolog profilja és az a kertben sematikus trajektora ugyanazt az entitást profilálja az aktuális szövegtérben, tehát ugyanazt az entitást helyezi fókuszba. Ez a mondaton belüli koreferencia vihető tovább, már mondathatártól független koreferens viszonyok magyarázatára.

Másrészt a koreferens kapcsolat nem önmagában áll a szövegben, mint például egy antecedens és egy anafora és azok utaltja három tagból álló szerkezete, hanem az antecedens és az anafora szövegfókuszként vagy szövegtopikként tágabb összefüggésekbe épül be, amely által párhuzamosan érvényesülő, a feltűnőségben hullám jellegű produkciót létrehozva. Megjegyzendő, hogy mindez olyan értelemszerkezetet alakít ki, amelyben az kerül szövegfókuszhelyzetbe, ami állandó, pontosabban: ami hosszabb távon a figyelem középpontjában van, akár kifejtett, akár nem.

A második megemlítendő kisebb hatókörű jelenség a fogalmi séma: a tudáskeret és a forgatókönyv. A fogalmi séma a szöveg mondaton túli, pontosabban mondattól függetlenül érvényesülő jelentésbeli, azaz értelemadó összetevője, nem puszta szójelentés, hanem egy szójelentés kapcsán aktivizálódó rendezett tudás. A fogalmi séma többféleképpen érvényesülhet a szöveg mezoszintjén: 1. a fogalmi séma egyszerű említést kap (egy szóval vagy kifejezéssel), s ez valamilyen bennfoglalással érvényesül a szövegértelemben; 2. a fogalmi séma egyes részei vagy egésze megnevezés nélkül kifejtődnek a szövegrészletben; 3. a fogalmi séma egyes részei vagy egésze a séma megnevezésével együtt megneveződnek a szövegrészletben.

A harmadik megemlítendő kisebb hatókörű jelenség az explicit–implicit információ, kifejtettség és kifejtetlenség közötti különbsége, amelynek megoszlása szintén fokozat kérdése a szövegben, tehát skalárisan jellemezhető. E jelenség részben összefügg a koreferenciával, de még inkább a bekezdésnyi, fordulónyi szövegrészekben vagy rövidebb egész szövegekben a fogalmi sémák alkalmazásával.

A különböző szövegtani formák egymáshoz kapcsolódásának módja már ezzel a vázlatszerű összefoglalással is rögzíthető, tehát röviden bemutatható az értelemszerkezet műveleti kialakulása és szerkezeti elrendeződése. Minderről a következőket lehet megállapítani.

• A koreferencia a megismételt szövegvilágbeli dolgok azonosítását végzi el, gyakran nem párban, hanem láncban.
• A tematikus progresszió és a szövegtopik/szövegfókusz megoszlása a szövegbeli (pontosabban szövegvilágbeli) dolgok előtérbe/háttérbe helyezését és koreferens elrendeződését hajtja végre műveleti (előrehaladó) és szerkezeti szempontból egyaránt.
• A mellérendelés itt nem tárgyalt jelensége az igék (predikatív szerkezetek) által jelölt események (cselekvések) egymáshoz kapcsolódását reprezentálja.
• A fogalmi sémák kijelölik egy szövegbeli reprezentáció határait, összetevőit, vagy mindezt bennfoglalásként teszik a szöveg részévé, továbbá a szövegvilágbeli fogalmi háló kiépítését segítik elő, egy olyan hálóét, amely egyrészt a szövegen belül jelöl ki fogalmi összefüggéseket, másrészt kapcsolatot hoz létre a szövegértelem és a tudás között.

Azt kívántam bizonyítani, hogy a kognitv nyelvészet és általában a kognitív tudomány eddigi belátásai minőségileg új lehetőségeket nyitottak meg a szövegtan számára, főképp a nyelvi és a világról való tudás összefüggéseinek modellálására. Mindebből természetesen nem a könnyed nyugtázás, hanem a további kutatások serkentő kívánalma következik. A már ismert nyelvtani és szövegtani kutatási irányokon túl még legalább két elvégzendő feladat fogalmazható meg, összefüggésben a magyar nyelv több tulajdonságával. Az egyik a magyar nyelv ragozó jellegéből eredő sajátosságok további kutatása, a másik pedig az aktuális tagolás szövegtani vonatkozása, az a jellemző, amelynek alapján É. Kiss Katalin (1995) a magyar nyelvet tipológiailag a discourse configurational languages csoportban helyezi el.

SZAKIRODALOM

Bühler, Karl 1934. Sprachtheorie. Die Darstellungsfunktion der Sprache. Fischer. Jena.

Chafe, Wallace 1976. Givenness, contrastiveness, definiteness, subjects, topics and points of view. In: C. N. Li (ed.): Language comprehension and the acquisition of knowledge. Winston. Washington.

Eysenck, Michael W.–Keane, Mark T. 1990/1997. Kognitív pszichológia. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Givón, Talmy 1984. Syntax. A Functional-Typological Introduction. John Benjamins. Amsterdam, Philadelphia. Vol. I. 1984. Vol. II. 1990.

Halliday. M. A. K. 1985. An Introduction to Functional Grammar. Edward Arnold. London.

van Hoek, Karen 1995. Conceptual reference points: A cognitive grammar account of pronominal anaphora constraints. Language 310–40.

Jackendoff, Ray 1983. Semantics and Cognition. The MIT Press. Cambridge, Massachusettes.

Johnson-Laird, Philip N. 1983. Mental models. Cambridge University Press. Cambridge.

Kertész András 2000. A kognitív nyelvészet szkeptikus dilemmája. Magyar Nyelvőr 209–25.

É. Kiss, Katalin 1995. Introduction. In: É. Kiss, K. (szerk.): Discourse Configurational Languages. Oxford University Press. Oxford.

Lakoff, George 1987. Women, Fire, and Dangerous Things. The University of Chicago Press.

Langacker, Ronald W. 1987. Foundations of Cognitive Grammar. Volume I. Stanford, California.

Langacker, Ronald W. 1996. Conceptual Grouping and Pronominal Anaphora. In: B. Fox(ed.): Studies in Anaphora. John Benjamins. Amsterdam, Philadelphia. 333–78.

Pléh Csaba (szerk.) 1996. Kognitív tudomány. Osiris – Láthatatlan Kollégium. Budapest.

Sanders, José–Spooren, Wilbert 1997. Perspective, Subjectivity, and Modality from a Cognitive Linguistic Point of View. In: W-A. Liebert, G. Redeker, L. Waugh (eds.): Discourse and perspective in cognitive linguistics. John Benjamins. Amsterdam, Philadelphia. 85–112.

Schwarz, Monika 1992. Einführung in die Kognitive Linguistik. Francke. Tübingen.

Tolcsvai Nagy Gábor megjelenőben. A magyar nyelv szövegtana. Nemzeti Tankönyvkiadó. (30 ív.)

Wallace, Stephen 1982. Figure and Ground: The Interrelationships of linguistic categories. In: P. J. Hopper (ed.): Tense–Aspect. Between Semantics and Pragmatics. John Benjamins. Amsterdam, Philadelphia. 201–23.

Tolcsvai Nagy Gábor

SUMMARY

Tolcsvai Nagy, Gábor

Cognitive Grammar in Text Linguistics

The paper gives a draft of the theoretical basis of cognitive linguistics (mainly the ones worked out by R. Langacker and G. Lakoff), and outlines the possibilities set by this theoretical basis for text linguistics (discourse analysis in the sense of the Handbook by van Dijk). The second part of the paper gives some examples, where cognitive categories are fundamental in the modelling of text in general. The categories mentioned are: structure and process, universe of discourse, viewpoint (with different vantage points), reference, foregrounding and backgrounding, discourse topic and discourse focus, conceptual schemata, implicit and explicit information.

^* Előadásként elhangzott 2000. október 16-án a Mai Magyar Nyelvi Tanszék jubileumi ülésszakán.