Gondolatok az összehasonlító stilisztikáról

1. Az összehasonlító stilisztika régi ága a stilisztikának, mégis egy idő óta kevésbé számon tartott, kevésbé művelt diszciplína. A stilisztika ágainak bemutatása, tárgyalása során csak nagy ritkán szerepel. Helyzete rosszabb, mint az összehasonlító irodalomtudományé, amely ismét virágkorát éli. Ebből a helyzetéből is következik, hogy újításra, egyben bővítésre és egyáltalán jobb alapozásra szorul. Mindenképpen érdemes lenne intenzívebben foglalkozni vele. Mert megérdemli a vele való törődést. Nem egy területen produktívabbá tenné a stilisztikai vizsgálatokat, és ez a stilisztika interdiszciplináris kapcsolataiban is kedvező hatású lenne, például az összehasonlító irodalomtudomány és ezen belül is elsősorban az irányzattörténet és a műelemzés szempontjainak gazdagításában, a műfordítások technikájának javításában.

Kifejlesztését a tudományok mai tendenciái is indokolnák, hisz a stilisztikában és a stilisztika tudományközi kapcsolataiban is szükséges az egymással összefüggő, egymást erősítő, olykor egymással ellentétes, de végül is egy közös cél, a tudomány egysége felé haladó irányzatok, törekvések támogatása, mint amilyen például a differenciálódás, specializálódás és ugyanakkor az integráció is.

2. Az összehasonlítás elvére, módszerére alapozó stilisztikai diszciplína meglehetősen összetett tudomány. Tárgykörei és a stilisztikán belüli, valamint az azon kívüli interdiszciplináris kapcsolatai eléggé szerteágazóak. A stilisztika valamennyi ágára, így a stíluseszközök, közleménystílusok vagy az egyéni és irányzati stílusok vizsgálatára egyaránt kiterjeszthető. Emellett interdiszciplináris kapcsolatai is figyelemre méltóak (l. a 4–7. al.). Van persze egy korábbi, szűkebb értelmezése: két nyelv stíluseszközeinek, stiláris sajátosságainak egybevető vizsgálata (l. például Malblanc 1944, Vinay–Darbelnet 1964). Magam a tágabb értelmezés híve vagyok, ami talán még sem parttalanságot jelentő felfogás.

Lényege az összehasonlítás, egybevetés, azaz azonosságok, hasonlóságok, párhuzamosságok és különbségek felfedése, illetőleg az összehasonlítás eredményeinek feldolgozása, magyarázata és hasznosítása. Mint a stilisztika egészének és valamennyi ágának, az összehasonlító stilisztikának is megvan – mint fentebb láthattuk – a maga sajátos tárgya, vizsgálati célja, módszere és (valamelyik, a stilisztika egészében is alkalmazott) alapul szolgáló elmélete, az itt kifejtendőnek a szemiotika. A kutatásnak ezek a tényezői egységet alkotnak, összhangban vannak egymással, így diszciplínánk eleget tud tenni az általános tudományelmélet igényes szempontjainak, produktivitást biztosító elveinek.

2.1. Ilyen összefüggésrendben érdemes, sőt szükséges magát az összehasonlítást tudományelméleti szempontból megvilágítanunk. Ehhez a kiindulópont Wartofsky (1977) tudományfilozófiájának egyik alapfogalma, a tudomány egyik módszere: a mérés művelete. Szerinte a gyakorlati élet követelményeiből kisarjadó mérés „a legnagyobb emberi teljesítmények közé tartozik” (157), ami aztán elvi ténnyé, ezoterikussá vált. A mérés gyökerei az azonosítás, az összehasonlítás és az osztályozás folyamatában találhatók meg, alapvető vonásai többek között az összehasonlítás fogalmában testesülnek meg. Ilyen meggondolások alapján jut el Wartofsky a minket leginkább érdeklő tézis megfogalmazásához: „Két dolog összehasonlításakor arra vállalkozunk, hogy megállapítsuk róluk, miben azonosak és miben különböznek” (157).

Fontos továbbá nála az összehasonlított tények közötti viszonyok minősítése: „Két összehasonlított dolgot ekvivalensnek mondunk bizonyos tulajdonságuk szempontjából” (160). És azt is hangsúlyozza, hogy ennek az ekvivalenciaviszonynak bizonyos formális tulajdonságai vannak, mint amilyen például a szimmetria, aszimmetria (160–1) vagy az izomorfizmus (136), amihez még hozzátehetjük a korrespondencia, a párhuzamosság és a konfrontáció elvét.

Wartofsky felfogásából az összehasonlítás szaktudományi jelentősége is következik. Ezt még két más véleménnyel is megvilágíthatjuk. Richards (1960: 249) úgy véli, hogy az előrehaladás a tudásban az összehasonlítás révén lehetséges. Szerinte a nyelvtudomány nagy teljesítményei világítják meg leginkább az összehasonlítás nagy erejét. Ehhez hasonlóan Kroeber ugyancsak a nyelvtudomány fejlődésére utalva állapítja meg, hogy „az összehasonlításnak ma sokkal nagyobb jelentősége van, mint amekkora a fonéma és a morféma fogalmának kialakulása előtt volt” (idézi Uszpenszkij 1973: 419). Példaként itt most a nyelvtudomány két területét említem meg. Az egyik a több évtizedes kontrasztív nyelvészet, a másik pedig a szövegtanban kifejlődött és állandó összehasonlítást feltételező intertextualitás.

2.2. A mérés összehasonlítás, azaz a konkrét elvont irányú jelentésfejlődést világítja meg az ugyancsak szaktudományi jelentőségű vonal is. Alexander Bernát filozófus szerint a vonal – ugyanúgy mint láttuk a mérés – „a hasznosság termékeny talajából fakad”, hisz segítségünkre van „a térben való eligazodásban, a valóság utánzásában, majd az utánzás átszellemesítésében, művészi alakításában”, így lett a vonal az egyik legcsodálatosabb szellemi termék (idézi Pók 1972: 484, 486).

Közel áll az összehasonlításhoz a tudományokban általános kategória, az analógia, az igazolás, indoklás, magyarázat eszköze, ami lényege szerint hasonlósági viszony: tények viszonyai, összefüggései közötti hasonlóság (Antilla 1974: 88–9).

És fontos az is, hogy – mint Tolcsvai (1996: 178) állítja – a stílus viszonyfogalom; „a stílusjelenségben megmutatkozó viszonyrendszernek a kognitív pszichológiai alapja az összehasonlítás képessége.”

3. Az összehasonlító stilisztika megújítása, átgondolása, javítása egy kettős feladatkörhöz kötődik: 1. kiterjesztése tárgyköre bővítésével (vizsgálatok a stilisztika valamennyi ágában, egy nyelven belül és nyelvek között, más művészetek figyelembevétele, leíró és történeti megközelítések), valamint társtudományainak idevonásával, eredményeik felhasználásával, továbbá 2. elméleti alapjainak korszerűsítésével, amit itt elsősorban a szemiotika biztosít.

A tárgyalásrend ezek kifejtéséhez igazodik. A taglalás sorrendjében az első témakörbe tartoznak az összehasonlító stilisztika társtudományai: az összehasonlító irodalomtudomány, a kontrasztív nyelvészet, a fordítástudomány, valamint – ami több, mint társtudomány – a mindegyik összehasonlító diszciplína elméleti alapjául szolgáló szemiotika. A társtudományok közötti viszonyra a kölcsönösség jellemző. Itt azonban mégis elsősorban azt kutatjuk, melyik milyen elveivel, eredményeivel segíti az összehasonlító stilisztikát.

Ezt követi a második témakör, a stilisztika ágai szerinti vizsgálat: a stilisztikai minősítés, stilisztikai elemzés és stílustipológia. Idetartozik még egy sajátos terület, az alkalmazott stilisztika, aminek a tárgyalásáról itt lemondunk (l. erről Szabó 1998). A három ág vizsgálatában arra sarkítunk, hogy miben is áll az összehasonlítás lényege, és hogy elvei, eredményei közül mit tud hasznosítani az összehasonlító stilisztika.

Az összehasonlító diszciplínák elvei, tartalmuk sajátosságai, valamint az ágak szerinti vizsgálatok eredményei egybefonódnak, sok közöttük az átfedés, kereszteződés, például egy metafora értelmezésében, magyarázatában sok a közös vonás a műfordítás és a kontrasztivitás szempontjaiban. Mindez több helyen is a fejtegetések csökkentésére, rövidítésére késztetett.

4. Az összehasonlító irodalomtudomány az összehasonlító stilisztika irodalomtudományi megfelelője, analógja. A kettő kapcsolata témánk szempontjából nagyon fontos és – mint látni fogjuk – fölötte produktív.

Egy eléggé általános vélemény szerint az összehasonlító irodalomtudomány irodalmak, irodalomközöttiségek összehasonlító, egy egészen széles összefüggés-hálózatba helyezett vizsgálatát jelenti leíró és történeti szempontból egyaránt. Mindebben az összehasonlító irodalomtudomány lényegét érintő kérdések megítélésében sok az eltérő vélemény, sok a vitatott kérdés, ami oka volt egy széles körben elterjedt bizalmatlanságnak, sőt a diszciplína válságának is (minderről l. pl. Wellek 1965, Markiewicz 1968: 7–38, Wellek–Warren 1972: 66–77, Vajda 1978, Ďurišin 1984: 11–93, Ruprecht 1986).

És idetartozó külön nagy kérdés az, hogy beszélhetünk-e már egy általános összehasonlító tudományról, aminek részdiszciplínája lehetne az összehasonlító irodalomtudomány (Malcuzynski 1986: 212) és szerintünk társa, az összehasonlító stilisztika is.

Az egyre jobban kibontakozó, fejlődő összehasonlító irodalomtudomány sok mindenben segítségére lehet a fejlődésben lemaradt összehasonlító stilisztikának. A lehetőségek számbavételéhez meg kell ismernünk, röviden fel kell vázolnunk az összehasonlító irodalomtudomány vizsgálati tárgyait és problematikáját, mindenekelőtt az összehasonlító stilisztikához közvetlenül kapcsolódó kérdéseket.

Tárgykörébe tartozik az irodalmak közötti kapcsolatok vizsgálata: hasonlóságok, párhuzamok, különbözőségek, analógiák, források és hatások, átvételek, közvetítések, műfordítások és utánzások, átköltések tanulmányozása.

A felsoroltakhoz tartozó, az azokat alakító jelenségek is sokfélék: motívumok, témák, irodalmi alkotások, stílusok, irányzatok és mozgalmak, iskolák, korszakok, nemzedékek.

Mindezek tanulmányozását Ďurišin (1984: 100–224) két szférába osztva így különíti el: genetikus (közvetlen érintkezési és hatásbeli) kapcsolatok és tipológiai (hasonlósági, párhuzamos, analógiás) tulajdonságok, megfelelések.

4.1. Több komparatista (például Pichois–Rousseau 1967, Remak 1973) szerint a tárgykör kiszélesítésével más művészetek (festészet, szobrászat, zene, szín- és filmművészet, építészet) sajátosságai is vizsgálati témák lehetnek az összehasonlító irodalomtudományban, azaz például irodalmi művek vagy irodalmi irányzatok egybevethetők más természetű, nem nyelvi eszközökkel alkotott művekkel, irányzatokkal.

Mindez az összehasonlító irodalomtudomány interdiszciplináris jellegét, státusát jelzi, és természetesen azt is, hogy a többi összehasonlító diszciplínával, így az összehasonlító stilisztikával együtt része a még inkább csak kezdeményezett, kezdeti fázisban, kialakulóban levő összehasonlító művészettudománynak (Miklós 1968). Az ilyen jellegű összefüggések alapja az intermedialitás, a szemiotika, ami kétségkívül az összehasonlító stilisztikát is érintő interdiszciplináris kutatások felé mutat, és így a szemiotika jelentőségét bizonyítja (l. a 7. al.).

4.2. Ennyivel is jelezni lehet, hogy miben is jelentős, produktív az összehasonlító irodalomtudomány az összehasonlító stilisztika számára. A felsoroltak között szerepel két olyan részlet, ami mint nagyon fontos lehetőség külön kifejtést igényel.

Az egyik az összehasonlító irodalomtudomány egy számunkra sokatmondó tézise: az irodalmi irányzatok, nemzetközi jelenségek. Ennek magyarázatához Zsirmunszkij (1968: 183–4) kiindulópontja az, hogy „a nemzetközi összefüggéseikben megfigyelt irodalmi tények közötti egyezés a nemzetek irodalmi és társadalmi fejlődésében levő hasonlóságon alapulhat”. Elsősorban analógiákról van szó. A hasonlóságok mellett különbségekkel is számolnunk kell. Végkövetkeztetése az, hogy mindegyik irányzat történeti tény, amely a maga bonyolult és ellentmondásos, differenciált tartalmában „viszonylagos egység” és „homogén sokféleség”.

A második az összehasonlító irodalomtudomány jelentőségének, pontosabban szerepének, az irodalomtudományon belüli helyének a megítélése, ami mutatis mutandis az összehasonlító stilisztika ezzel egyező szempontú minősítésében is érvényesíthető.

A sokoldalú összefüggésekben való megvilágítás, tanulmányozás egyik eredménye az, hogy így sikerül az egyedit (rendszerint a nemzetit) a nagyobb, az átfogó egészben, az általánosban megragadni, tanulmányozni. Így lehet megnyugtató módon felfedni a változatosságban, a sokféleségben a sajátost, a ténylegesen egyedit. És így lehet eljutni a mindegyik tudományban meglevő, kimutatandó univerzálékhoz vagy a vele összefüggő kategóriához, az irodalmak sokféleségéhez, variánsságához viszonyított invariánshoz.

Mindezek alapján kijelölhetjük diszciplínánk helyét az irodalomtudományon belül: nemzeti irodalomtörténet összehasonlító irodalomtudomány általános irodalomtudomány (irodalomelméletek). És ilyen lehet az összehasonlító stilisztika helye és szerepe is a stilisztikán belül, a stilisztika ágai között.

5. A kontrasztív nyelvészet két vagy több nyelv szerkezetének, sajátosságainak, működésének az egybevető vizsgálata, különbségek és hasonlóságok felfedése, tanulmányozása (l. például Perrot 1982, Kiefer 1986). Példa egy szemantikai kontrasztivitásra: a névházasság egyik angol megfelelője a paper marriage (papírházasság). A kontrasztív nyelvészetet tulajdonképpen (leíró) összehasonlító nyelvészetnek is lehetne nevezni.

Szorosan kötődik az összehasonlító stilisztika társtudományaihoz és valamennyiük interdiszciplináris kapcsolataihoz. Így például kölcsönösség figyelhető meg a fordítás és a kontrasztivitás között. Vagy – ami a következő alfejezetben számunkra fontos lesz – a kontrasztív leírás feltételezi az egybevetendő nyelvek tipológiai vizsgálatát.

5.1. A kontrasztív nyelvészet segítségére lehet az összehasonlító stilisztikának. A kontrasztív elemzésekben ugyanis lehetségesek összehasonlító tartalmú tényleges vagy legalábbis implicit stilisztikai vonatkozású megjegyzések, magyarázatok, olyanok, amelyek stilisztikaivá tehetők.

Így például megállapítható, hogy az angol átképzeléses előadásban (időhasználatban) nincs, nem feltétlenül szükséges az igeidő megváltoztatása, ami viszont a magyarban általános. Azaz tágítva a kört, a stilisztikai értelemben vett közlésformák idevonásával megtudjuk, hogy a was (volt) a direkt közlés (egyenes beszéd) múlt ideje és ugyanakkor az indirekt közlés (függő beszéd) jelen ideje (Váradi 1986: 275–8, 292).

És ez a sajátosság a szabad indirekt stílusra, a direkt és indirekt közlés sajátos ötvözetére is jellemző. Vagyis az igeidő megváltozása vagy meg nem változása stílustény, az összehasonlító stilisztika tárgykörébe tartozó jelenség. Egy rövid angol példa: He had seen her near Eleventh and Baltimore, or thought he had. Had his mother heard anything from her? (Dreiser: An American Tragedy). Látható, hogy az igealakok mind múlt idejűek.

És egy magyar példa: Hisz ő eleget szidta ezt is és az összes lányokat, de a szíve fenekén azt hitte, csak üres beszéd az efféle istenkáromlás. Zsuzsika más, Zsuzsika angyal, Zsuzsika csak őt szereti (Móricz Zsigmond: Pillangó). Van tehát múlt idő (szidta, hitte) és jelen idő (a három névszói állítmány és a szereti).

5.2. A kontrasztív nyelvészet szoros kapcsolatban áll a nyelvtipológiával, és ez a kapcsolat az alapja az egy idő óta eléggé elhanyagolt nyelvkarakterológiának (Dezső 1984: 7–12). Ennek lényege egy nyelv jellemzése, sajátos vonásainak feltárása. Az összehasonlító stilisztikában ennek megfelelője egy nyelv stílusának a jellemzése, azaz a stíluseszközök és stílustípusok (stílusnemek) összehasonlítása révén nyert eredmények összegezése egy sajátos szempont alapján a stíluskarakterológia számára. Mindennek természetesen feltétele a szóban forgó nyelv karakterisztikumának a felmérése. És mint stilisztikum összefügg az Ullmanntól (1992: 602) említett nemzeti stilisztikával, valamint az idiomatológiával vagy idiomatikával. Ezt példázza Zolnai Béla (1957: 191–225) könyvének egy fejezete: A magyar stílus (aminek az összetevői között szerepel például a szintézis és analízis, természetesség, szemléletesség, tömörség). És idetartozik Bárczi Géza (1975: 257–68) tanulmánya: A magyar nyelv jelleme.

6. A fordítástudomány a fordításelmélet és -gyakorlat kettősségének a foglalata. Tudományos fordításelméletről csak az elmúlt két-három évtizedben beszélhetünk elsősorban annak köszönhetően, hogy a nyelvtudományban a közérdeklődés a nyelvi rendszer nyelvészetéről a nyelv használatának a nyelvészetére, a kommunikáció, a beszédtevékenység, a szöveg vizsgálatára váltott át. De kiváltó ok volt a műszaki fejlődés is: a gépi fordítás jelentősége és mennyisége is (Catford 1965, Kardos 1973, Beaugrande 1978, Popovič 1980, Klaudy 1985, 1993).

A ma már önállósodott, de legalábbis önállósuló fordítástudománynak nyilvánvaló az interdiszciplináris jellege: a nyelvészet és ezen belül is főleg a szemantika mellett összefonódott az ugyancsak tudományközi státusú szövegtannal és természetesen a kontrasztív nyelvészettel. Egy sokatmondó vélemény szerint a fordításelmélet „gyakorlati kontrasztív nyelvészet” (idézi Klaudy 1985: 11). Jelentős a kapcsolata a szemiotikával, kommunikációelmélettel, különösképpen az irodalmi szövegkommunikációval, aztán a pragmatikával és a műfordítások révén az összehasonlító irodalomtudománnyal, hisz „sokoldalú kutatási anyagot ad az összehasonlító irodalomtörténetnek” (Rába 1963: 124). És – ami a leginkább érdekel – szorosan kapcsolódik az összehasonlító stilisztikához.

A különböző összefüggésekből fakadó témák jórészt a megfelelés, az egyenértékűség (ekvivalencia) kérdéskörébe tartoznak, hisz a fordító olyan szöveget hoz létre, amely „az eredetivel kommunikatíve egyenértékű” (Komisszarov 1985: 51). A stilisztikai vonatkozások, az összehasonlító stilisztika kérdései, sajátos vizsgálati témái szintén idekapcsolódnak. Mindez a stílusekvivalencia szférájába tartozik.

6.1. A fordítástudománnyal kapcsolatos összehasonlító stilisztikai kérdések elsődlegesen, de nem kizárólagosan a szépirodalomhoz, a műfordításokhoz kapcsolódnak. A kiindulópont az eredeti és a lefordított szöveg stiláris sajátosságainak az egybevetése és ennek alapján való stilisztikai érdekű értelmezése és értékelése.

És idetartozik az a vizsgálati téma is, hogy hogyan tükröződnek a fordításokban a fordítók (nagyon gyakran írók, a nyelv művészei) egyéni stílusának sajátosságai és mindaz, amit Rába György könyvének a címe is jelez: A szép hűtlenek (1969).

Itt a stílus figyelembevétele „a műfordítás legmagasabb rendű szempontja” (Popovič 1980: 137–8). Babits pedig egy-egy költő tolmácsolását „stílustanulmány”-nak tekinti (Rába 1969: 449). Persze az is igaz, hogy épp a stílus átültetéséből adódik a legtöbb és legnagyobb nehézség, főleg – mint látni fogjuk – a képek fordítása jelent problematikusságot, amit jól igazol Albert Sándor (1992) vizsgálata: egyetlen metafora különböző nyelvekre való fordítása, és így vetődik fel a nagy kérdés: voltaképpen lehet-e metaforát fordítani?

Mindezekre jó példa Poe A holló (The Raven) című versének ismétlődő kritikus szava, a never more fordítása. Ez Tóth Árpádnál a sohamár: S szólt a Holló: „Sohamár” … Kinek neve: „Sohamár”. Kosztolányinál a sohasem: Szólt a Holló: „Sohasem”. … S nem virrad meg – sohasem. Hogyan kell értékelnünk a kétféle megoldást? Erre feleletként egy erről szóló vita részletét idézzük: a sohamár refrén „az eredeti never more-hoz hangfestő erő és hajlíthatóság dolgában a legközelebb jár”. És innen tudjuk meg azt is, hogy ezt „Kosztolányi viszont erőszakosnak és értelmetlennek találja” (idézi Rába 1969: 443).

6.2. A műfordítás nem puszta dekódolási és újrakódolási művelet, hanem újraalkotás, új szöveg alkotása. És még inkább az az átköltés, az utánköltés. Ilyen például Adytól az egyik Verlaine-vers (Mon ręve familier) új költői formába öntése Paul Verlaine álma címen, amelyhez „Adyt az ihlet vezette, nem fordítói penzum”, és amelyben „önmagát adta”. Az eredetivel való egybevetésből itt is sokatmondó és értékes következtetéseket lehet levonni, amelyeknek mintegy összegzése az, hogy Ady „verse dallamosabb, elevenebbül hullámzik benne a hangmagasság, a nyomaték, mint Verlainnél”, továbbá Ady „mintha meggyorsítaná Verlaine lassított filmjét”, és hogy „a hideg, légies, szentimentális álomképből forró, nagy Látomást csinál a »lidérces messze fény« költője (Zolnai 1957: 341–2). Összehasonlításként Zolnai idevonja Tóth Árpád fordítását, tehát nem utánköltését (Az én meghitt álmom), amelyről megállapítja, hogy a fordítás „hűbb, de éppen ezért erőtlenebb” (Zolnai 1957: 342).

7. A szemiotika valamennyi idetartozó összehasonlító diszciplína közös alapja, összefüggéseik magyarázatának legfontosabb forrása. A szemiotika, a jelek tudománya összefügg a jelek használatával, a közléssel, így a minket közelebbről érdeklő irodalmi kommunikációval. Ezt az összefüggést többféleképpen magyarázzák. A leginkább elfogadható Sebeok (1986: 451) véleménye. Szerinte a szemiotika az integrált kommunikációtudomány vezérága, tárgya bármilyen üzenetváltás (közlés, kommunikáció) és az alapul szolgáló jelrendszer.

Így függ össze – többek véleményétől eltérően – a szemiotika a kommunikációelmélettel, ezért beszélhetünk szemiotikai, ténylegesen irodalomszemiotikai tárgyként az irodalomról mint kommunikációról és ezen belül stíluskommunikációról, pontosabban a stílusról mint a kommunikáció egyik tényezőjéről. Hymes (1962) héttényezős kommunikációs modelljében az egyik összetevő a közlés formája, ami a közlés esztétikai és stilisztikai eszköze.

Az így felfogott szemiotika sok mindenben segíti az összehasonlító stilisztikát, a legtágabb szférában azzal, hogy társtudományaival való összefüggések vizsgálata, magyarázata számára biztosít egységes elméleti keretet.

7.1. A legfontosabb idetartozó téma az összehasonlító stilisztika és az összehasonlító irodalomtudomány összefüggése más művészettudományi ágakkal, a festészet, szobrászat, zene, szín- és filmművészet, építészet összehasonlító vizsgálatával (l. a 4. al.). Ehhez alap a szemiotika tárgykörébe tartozó intermedialitás, multimedialitás, amiben az egyik eset egy bizonyos médium (például nyelvi, képi, zenei eszköz) sajátosságainak átvitele egy másikra. Ilyen például a zenei fúga formáját követő költemény.

Mindehhez vizsgálati alap a szemiotika elsősorban azzal, hogy a valóság mindegyik jelenségét jelnek tekinti, mindegyikben a jelszerűséget keresi, és ez a jelszerűség mint valamennyi jelenség közös vonása az összehasonlításokat segítő analógiák felfedezéséhez vezet. Az eredmény a különböző eszközökkel alakított stílusok összehasonlító vizsgálatának a lehetősége.

Jó példa erre a Max Imdahltól (1970) kidolgozott általános képtan (képszintaxis és képszemantika), ami lehetővé teszi többek között költői képek, festmények, filmképek, illetőleg képek és a hozzájuk tartozó szövegek (például tárgyakra írt költemény, képregény, feliratos filmkép) egybevető tanulmányozását.

Az említett összefüggésekből következően valamennyi művészeti alkotás (festmény, szobor, zenemű) ugyanúgy szöveg, mint az irodalmi alkotás: tágabb értelemben vett, azaz nem nyelvi, nem verbális szöveg. Így mindegyik művészeti ág diszciplínája szövegtudomány, összefügg a már rég inter-, sőt multidiszciplinárissá lett szövegtannal.

Ilyen tartalma, jellege miatt a szövegtan sokféle felfogása közül a legelfogadhatóbb a Petőfi S. Jánostól kifejlesztett szemiotikai textológia, amelynek tárgya „verbális és nem verbális (zenei, illusztratív stb.) komponenssel egyaránt rendelkező szövegek felépítésének egyazon elméleti keretben történő vizsgálata és leírása” (Petőfi–Vass 1992: 178, Petőfi 1994: 80).

7.2. Több, mint két évtizede a stilisztika produktív alapja a szövegtan, számunkra a szemiotikai textológia (l. például Szabó 1988, 1992). Szövegtani alapon szokás újabban, de nem mindig egyértelműen szövegstilisztikáról beszélni (például Szathmári 1988, Petőfi 1997) és arról is, hogy a stilisztika a szövegtan társtudománya (Petőfi 1996, 1999).

A stilisztika és a szövegtan közötti kapcsolat ma már egészen nyilvánvaló. De akkor mi az alapja a szövegtanon belül a stilisztika szóban forgó ágának, az összehasonlító stilisztikának? Ez elvileg a szövegtan egyik ága, az összehasonlító szövegtan lehetne. De erről még nem tudunk. Némi lehetőségjelzései azért vannak. Petőfi (1971) különböző típusú irodalmi alkotások összehasonlító strukturális elemzéséről írt tanulmányában az összehasonlítás tényleges tárgya a szövegstruktúra, tehát egy szövegtani kategória, egy lehető összehasonlító szövegtan tárgykörébe tartozó jelenség. De arra is gondolhatunk, hogy egy eléggé általános vélemény szerint a stílus a szövegek közötti különbségek kifejeződése, ami összehasonlítással állapítható meg (Andersson 1975: 15), vagy hogy a stílus egy szöveg ismertetőjegye (tulajdonjegye), amit ugyancsak összehasonlítás segítségével lehet felfedni (Zammuner 1981: 193), ami nyilván egy összehasonlító szövegtan lehetőségére utal. És még egy érv. Számunkra a stilisztika alapja a szemiotikai textológia és ezen át a szemiotika egésze, aminek Sebeok (1975) szerint egy lehetséges diszciplínája az összehasonlító szemiotika.

7.3. Az összehasonlítások útján és főleg az így megmutatkozó analógiák révén általánosításokkal stilisztikai univerzálékat (egyetemes sajátosságokat) lehet megállapítani. Ilyen lehet például az, hogy a vélhetőleg mindegyik nyelvben meglevő metafora névátvitel eredménye, vagy hogy a stílusirányzatok nemzetközi jelenségek lehetnek, és hogy a hatás és ellenhatás elve változásmagyarázat lehet a stílustörténetben. Nyilván a stilisztika ma még távol áll attól, hogy minden szempontból elfogadható, igazolható univerzálékat mutasson ki. Tagadhatatlan azonban, hogy nagy szükség van rájuk, hisz az általános stilisztika, a stíluselméletek gazdagítói, fejlesztői.

Mindennyiből is kiderül az összehasonlítások alapjául szolgáló szemiotika jelentősége. Állíthatjuk, hogy a szemiotika elterjedésével a komparatisztika minden területén megújult, kiteljesedett.

8. A stilisztika első ága (tanulmánytípusa) a stilisztikai minősítés. Tárgya a nyelvi elemek (hangok, szavak, mondat- és szövegszerkezetek) stiláris szempontú minősítése: expresszivitásuk, stiláris értékük, funkciójuk megállapítása. A stiláris értékű nyelvi elemek stíluseszközök (Szabó 1988: 78–82).

Ez a tárgykör a múltban – egy-egy szerzőt véve alapul – szűkebb értelmezéssel szerepelt. Bally (1909) szinkronikus alapon a stílusvizsgálat módszerének az összehasonlítást tekinti. De hogyan? Egy nyelv különböző hangulati, érzelmi (affektív) tartalmú kifejezőeszközeit és egyáltalán kifejezési lehetőségeit a gondolati (intellektuális) tartalomhoz méri, és így állapítja meg stiláris értéküket, azaz egy nyelven belüli vizsgálatokat végez. Ezzel szemben Vinay és Darbelnet (1964) ugyancsak leíró szempontból két nyelv stíluseszközeit és még inkább stiláris sajátosságait vizsgálja, mint amilyen például a konkrét és elvont vagy a statikus és dinamikus, amelyeknek nyelvenként eltérő a megterheltségi foka.

Mindkét vizsgálat az összehasonlító stilisztika korai, ma már hagyományértékű változata. A második változat (Vinay és Darbelnet) az utóbbi évtizedekben nagymértékben összefonódott a kontrasztív nyelvészettel. És ez jórészt ma is így folytatódik.

8.1. A stíluseszközöknek egy nyelven belül végezhető összehasonlító vizsgálata jórészt a szinonimikához vagy a többalakúsághoz kötődik. Ilyen például a szinonim képzőkkel alkotott származékok összehasonlítása. A jajgat átvitt ’panaszkodik’ jelentésben bizalmas, esetleg rosszalló: Mit jajgatsz örökké? A jajong viszont ugyanebben a jelentésben néha választékos, irodalmi: „Míg a nép inségben jajong, az udvarnál pazar vigalom van napirenden” (Arany János, ÉrtSz.). Vagy az egy-két hangban különböző több alakú szavaknak eltérő stiláris értéke lehet: az aluszik választékosabb, mint az alszik.

8.2. Ehhez hasonló különbségek fedezhetők fel két vagy több nyelv stíluseszközei között. Jelentős különbségek, eltérések vannak a magyarból angolra fordított képekben a konkrét és az elvont szemantikai tartalmak kifejezésében. Főleg a megszemélyesítésekben az erősen konkrét magyar jelentések angol megfelelői gyengébb intenzitásúak, elvont vagy legalábbis elvontabb jelentésűek, vagy pedig más a jelentésük, esetleg hiányoznak vagy nem megszemélyesítések, olykor már nem is képek.

Például József Attila Favágó című versének angol fordításában a „hajnal suhan” megszemélyesítésnek még azonos jelentésű megszemélyesítés felel meg: dawn swishes, de már a „bársonyon futnak perceim” így módosul: and the moments are smooth (és a pillanatok simák), vagy a „széles fejsze mosolyog” így hangzik: and on the face of the Ax – a gleam (és a fejsze arcán – egy fénysugár) (The Woodcutter, Poems of Attila József – English and Introduction by Anton N. Nyerges. Hungarian Cultural Foundation, Buffalo–New York, 1973).

Ez a módosuló konkrét-elvont viszony mint képekbeli megfelelések (ekvivalenciák) ténye más nyelvű fordításokban is megvan. Francia nyelvű fordítások alapján állítja Rába György (1969: 209), hogy „a francia vers magyarul szükségszerűen tárgyiasabb, a magyar franciául fogalmibb”. Szerinte ez „a két nyelv adottságaiból is következik”. Valóban a mindennapi nyelvhasználatban is sok ehhez hasonló különbséget fedezhetünk fel. A megfelelések lényege ugyanaz, azaz konkrétság, áttetszőség jellemző a magyar nyelvre és elvontság, rendszerint opálosság is az angolra, franciára és más nyelvekre is, de kevésbé a németre. Például: vakbuzgó, angol fanatic, francia: fanatique; felfog (ésszel) angol comprehend, francia comprendre, román a concepe, de német auffassen.

8.3. Persze az eltérések mellett egyezések is lehetnek a stíluseszközök körében. Ilyen például az expresszív hangnyújtás csodálkozó vagy haragos kérdésben: miii? és a román ceee? Ehhez hasonló beszélt nyelvi expresszív hangnyújtást érzékeltet oralitásként a német szöveg egy szava (nyomatékosított felkiáltás): Ich bin ja sooo müde! (Kästner: Das doppelte Lotchen).

8.4. Összehasonlítás történeti vizsgálatokban is lehetséges: rendszerint egy régi, egy korábbi nyelvi tény egybevetése egy későbbivel, egy maival. Például a kódexek nyelvében a drágalátos pozitív hangulati töltésű, expresszív értékű szó volt: „Krisztus drágalátos szent vére” (Margit-legenda, NySz.). Később hangulati velejárója, expresszivitása megváltozott, ma negatív értékű, sértő, gúnyos stílusszínezete van: „a drágalátos fiacskád” (ÉrtSz.).

9. A második ág (tanulmánytípus) a stilisztikai elemzés egyedi, konkrét, írott vagy beszélt közlemények (szövegek) stílusának a vizsgálata. Elemezni lehet egy újságcikk, egy tudományos értekezés, egy társalgás vagy egy irodalmi alkotás stílusát (Szabó 1988: 93–132).

Irodalmi alkotások stílusának egybevető elemzésére korábban inkább az összehasonlító irodalomtudományi vizsgálatokban került sor. Ilyen például Goethe és Byron hasonló tartalmú versének (Ismered a hont?, Zsirmunszkij 1963) vagy Heine 1849 októberében és Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versének összehasonlítása (Vajda 1978: 106–8). Persze az ilyen elemzésekben a stílusforma figyelembevétele nem minden esetben volt fontos, még kevésbé elsődleges szempont. Irodalmi alkotások stílusának az összehasonlítása a hagyományos műelemzésekben sem volt ismeretlen. Itt azonban rendszerint puszta benyomások, spontán társítások alapján került erre sor (például Juhász Gyula Goethe Weimarban című versének egybevetése a költő több más versével, vö. Szabó Ede 1966).

Az újabb, főleg szövegtani alapon kifejlesztett elemzési modellekben az összehasonlító stílusvizsgálat, az elemzett mű más művek stílusával való egybevetése a külső kontextusba tartozik, és az intertextualitáshoz kapcsolódik (Szabó 1988: 111, Szabó 1995).

Az összehasonlító vizsgálat tárgya különböző közlemények, szövegek – itt a továbbiakban irodalmi alkotások – stílusának egybevetése egy nyelven (irodalmon) belül, nyelvek (irodalmak) között, leíró és történeti szempontból egyaránt.

9.1. Az első esetre, két magyar vers, sőt ugyanazon szerző két versének egybevető tanulmányozására példa Juhász Ferenctől az Apám és az Anyám, két párhuzamos „eposz” összehasonlítása Pomogáts Béla (1979: 478–510) elemzésében, amiből kiderül, hogy az Anyámban a korábbi Apámban elmondott élményvilág új költői alakzatba gyűlt, amely a költő szavával „harmattiszta és virágillatú, gyöngéd és egyszerű” (480). A stílusbeli újdonságok fő alkotói: látomásos képek és biológiai, kozmikus, ősvilági társítások a képekben (504, 506), mítoszok és a liturgikus (például a Mária-kultuszbeli) szövegek parafrázisai, valamint párhuzamos és ellentétes szerkezetek. Maga a költő így összegezi a két vers összefüggését: „mint a dió két héj-felét, úgy kellett egymáshoz illesztenem a két verset” (509).

9.2. Két más nyelvű irodalmi alkotás stílusának összehasonlító vizsgálatáról tájékoztat Czetter Ibolya (1999: 107–31) tanulmánya: Diáriumok párbeszéde, Jules Renard és Márai Sándor Naplójának összehasonlító elemzése. Közös vonás a két szerző naplójának stílusában a közlési szándék, az, hogy a világból hiányzó rendet a stílus erejével teremtsék újra (109), és hogy naplójukban nem annyira a külső eseményekre való reagálások a jellegzetesek, hanem inkább „a belső eseménytörténet” rögzítései (113), a sűrített jelentéstartalmakat leginkább hordozó szövegkonstrukciók kötik le figyelmüket (112). De vannak eltérések is, mindenekelőtt az, hogy Márai „a fragmentális, miniatűr formáknak nem szentel különösebb figyelmet” (116), Renard számára viszont „nincs jelentéktelen”, feljegyez minden ötletet, képet, anekdotát (117), vagy hogy Márainál kevesebb a humor vagy a pikáns megjegyzés.

9.3. Művek stílusának egybevetésében a történetiség elve is jól érvényesíthető. A legjobb példák erre régi alkotások stiláris érdekű felújításai. Jól ismert a Halotti Beszéd ősszövegére utaló Kosztolányi-vers, a Halotti Beszéd.

A kettő egybevető vizsgálatának a minket érdeklő eredményeit Szikszainé (1998) elemzéséből emelem ki. Eszerint Kosztolányi ezzel a versével emlékezetünkbe idézi „az archaikus szépségű magyar nyelvet”, és abba a hangulatba emeli az olvasót, amely a költőt megihlette. A Halotti Beszédre történő utalás áthatja a vers egészét. Párhuzamos szövegrészekre emlékeztet, de ugyanakkor sok eltérést vehetünk észre. A stiláris eltérések foglalata a vers egészére jellemző sokszólamúság, a sokféle „körülírás-variáció” (46, 64). Van benne többek között szomorú hangulatiság, komorság, finom elégikus jelleg, visszafogottság és (az eredetihez viszonyítva több) retorizáltság. Több ellentétes stiláris sajátossága a hangulatkeverés eredménye: patetikus hangnem és bensőségesség vagy fenségesség, ünnepélyes hangvétel és meseszerűség, egyszerűség, dísztelenség. Mindez azzal függhet össze, hogy az ősszövegre jellemző papi retorika költői ihletettségű retorikába, az egyházi előadásmód világiba változott át.

10. A harmadik ág (tanulmánytípus), a stílustipológia vagy stílusjellemzés tárgykörébe tartoznak a stílustípusok (stílusnemek, stílusváltozatok, stílusrétegek), mint amilyen például a tudományos, a hivatalos, a társalgási, a publicisztikai, a szépírói stílus és ezen belül az egyéni, műfaji és irányzati stílus, de idetartoznak a nyelv más természetű belső variációi, illetőleg ezek stilisztikai vonatkozásai is, például az idősek és fiatalok, nők és férfiak nyelvhasználata vagy a művelt és nem művelt beszédmód. Valamennyiük szöveg feletti kategória (Szabó 1988: 133–54). A korábbi összehasonlító stilisztikában nem ezek vizsgálata állt az érdeklődés előterében, de annál inkább téma volt ez, főleg az irányzatok és az egyéni stílus tárgyalása, az összehasonlító irodalomtudományban. A felsorolt vizsgálati tárgyak körében az összehasonlításnak sokféle esete lehetséges.

10.1. Az egyik lehetőség két egyéni stílus egybevetése a stiláris sajátosságok figyelembevételével, ami aztán az írók egyéni stílusának jobb, eredményesebb jellemzését, leírását szolgálhatja. Mikes Kelemen és Faludi Ferenc stílusának egyik közös jegye az élénkség és kedélyesség. De ez mindkettőnél más-más sajátosságokkal társul és színeződik. Mikesnél az élénkséget és kedélyességet olyan nagyfokú és kellemes hatású természetesség és meleg szín teszi egészen sajátosan egyénivé, amilyent kortársai közül senkinél sem találunk. Ezzel szemben Faludinál az élénkség és kedélyesség a műgonddal és a tőle teremtett „társalgóan szónoki” előadással fonódik össze (az idézett jelző Beöthy Zsolt műszava 1896: 77; az egyéni stílus vizsgálatáról l. Szabó 1964).

Egyéni stílusok egybevetése úgy is lehetséges, hogy a stiláris sajátosságokat alakító eszközök felfedésére sarkítunk. Csokonai Vitéz Mihály és Berzsenyi Dániel egyéni stílusában egyaránt feltűnő sajátosság a stílusbeli erő. Csokonainál ezt elsősorban a hétköznapiasan konkretizáló képek alakítják: „csonka panasz”, „bokros panasz” vagy pedig közmondás jellegű tömör szentenciák: „A becsület olyan dögpárának langja, / mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja” (A kevély). Ettől eltérően Berzsenyi az erőt elsősorban túlzó és nagyító, önmagukban is gigászi arányú, „mázsás súlyú” metaforákkal és hasonlatokkal alakítja: „A szelek mérgét nemesen kiálltam” vagy „Rettenetes veszély zúg, mint dagadt felhők moraja s Boszporusok zokogó nyögése”.

10.2. Az egyéni stílusok egybevetésénél még több a lehetőség a stílusnemek, stílusváltozatok vizsgálatában. Tanulságos és érdekes eset az, hogy az összehasonlítás alapja stíluskarikatúra. Raymond Queneau Exercices de style (1947), Bognár Róbert fordításában Stílusgyakorlatok (1988) című paródiájában egy egyszerű eseményt, történetet több, mint kilencven változatban írt meg, mint amilyen például a precíz, ízléstelen, sürgönyforma, cikornyás, szónokias, parasztos, és ez az itt szerepeltetett stílusváltozatok lényegének összehasonlítások alapján való jobb megértését, felismerését szolgálja, hisz épp a túlzások eredményeképpen jól kirajzolódnak a sajátos vonások.

Példaként három stílusvázlat első mondatát idézem: „Az ötösön csúcsforgalomban” (a kiindulópontként szolgáló történet), „a 3,5 méter magas ötös jelzésű autóbuszon, amidőn az illető tömegközlekedési viszonylaton 48 személy tartózkodott” (precízen), „azon az órán, amidőn már hasadoznak a hajnal rózsapírral ékes ujjai felszálltam az indázó-kacskaringós útvonalú, roppant termetű, tehénszemű ötös autóbuszra” (cikornyás), „felszálltam én a furmányos batárra, az anyja köcsögit” (parasztosan).

10.3. Az egyik leggyakrabban tanulmányozott stílustípus az (irodalmi, művészeti) irányzat. Összehasonlító vizsgálatának többféle módja van.

Az egyik a nyelvre, irodalomra vonatkoztatva a tipizálás lehetősége valamilyen releváns szempont alapján. Így például Cazamiannál (1920) egy lélektani szempont értelmében két egymástól eltérő „irodalmi temperamentum” megnyilatkozása és összehasonlítása az elhatárolás, a jellemzés alapja: 1. az érzelem és a kép természetes egybekapcsoltsága révén az intenzitás öröme az egyik megkülönböztető sajátosság (gótika, manierizmus, barokk, rokokó, romantika, szecesszió, impresszionizmus, szimbolizmus, expresszionizmus), 2. az intellektuális értékként felfogott szerkesztettség és áttetszőség révén a rend öröme a másik sajátosság (reneszánsz, klasszicizmus, a Petőfitől és Aranytól kezdeményezett népiesség, tárgyias-intellektuális stílus).

10.4. A stílusirányzatok összehasonlításában jellegzetes és hagyományos két nyelv, két irodalom közötti tipológiai, esetleg genetikai szempontú vizsgálat, aminek szintén többféle módozata ismeretes.

Az egyik az, hogy a stílusirányzatok sajátosságait egyéni stílusokban tanulmányozzuk.

Így tanulmányoztam összehasonlítási témaként Kosztolányi Dezső és a román Alexandru Macedonski egyéni stílusában a szecesszió főbb stiláris sajátosságait (Szabó 1989). Meglepően sok a közös vonás. Már maga a kiindulópont, a forrás is hasonlóságról tanúskodik. Az egyik ilyen forrás a romantika: mindkét író monográfusaik szerint romantikus alkat. A másik pedig az ezzel összefüggő esztétizmus: Macedonskinál a művészet ihlető erő, ehhez hasonlóan Kosztolányi, a homo aestheticus költői világképe művészetcentrikus. Mint tudjuk, a romantika és az esztétizmus önmagukban is szecesszióra vallanak. Érthető, hogy a szecesszió főbb stiláris sajátosságai azonosak, hasonlóak: nagyjából ugyanazon jelentéskörökből valók a díszítő motívumok, mindkettőnél megvan a stilizáció (amiben az is közös, hogy más írókhoz viszonyítva ebből mindkettőnél kevesebb van), és az indázó szerkezet is kimutatható.

Különbségek, eltérések, az előbb említett három stiláris sajátosságnak a részarányaiban figyelhetők meg. Így például mindenekelőtt az, hogy Kosztolányinál az egyik képsugalló, díszítő motívumot alkotó jelentéskör, a természet ritkább jelenség, mint Macedonskinál, és az is, ami van, inkább művi, stilizált jellegű. Továbbá az indázó, kígyózó, görbülő alakú jelenségekre, mozgásokra utaló szavak (például az álom hullámai, fényvillámok kígyózták be a sötétséget) Kosztolányinál ritkábbak, mint Macedonskinál.

A másik lehetőség az előbbinél sokkal átfogóbb, egy-egy irányzat egészére vonatkozik, azaz két irodalom azonos stílusirányzatát tanulmányozzuk, hisz – mint láttuk (l. 4.) – a stílusirányzatok egyetemesek, nemzetköziek lehetnek. Ajtay-Horváth Magda (1997) a magyar és az angol szecessziót tanulmányozta. Ebből az összehasonlító vizsgálatból megvilágító példaként néhány átfogóbb sajátosságot emelek ki.

Mindkettőben közös a szecesszió irányzatát meghatározó princípium: a díszítettség. Közös vonás továbbá az erőteljes szenzualizmus: a legjelentősebb képanyag mindkét szecesszióban az érzéki érzet. És nyilvánvaló a hasonlóság a virágkultuszban is, jórészt ugyanis ugyanazok a virágok jellegzetesek: rózsa, liliom, orchidea.

És persze vannak különbségek is. Az illúzióval összefüggő és képanyagként szolgáló erotika az angol irodalomban gyakoribb, mint a magyarban, ami minden bizonnyal azzal is összefügg, hogy az angol szecessziós irodalomban a szerelmet sokkal nyersebben és szenvedélyesebben ábrázolják. Különbség van a színek használatában is. Az angol írók kedvelt színei a vörös, fekete, arany és az ezüst, és egyáltalán azok, amelyek csillognak. A magyarban a színhasználat visszafogottabb, inkább a halvány színek dominálnak: fehér, krémszín, lila, kék és zöld. És ez is jelzi, hogy a magyar szecesszióban jellegzetes az érzéki hatások tompítása (például a köddel: „Ködben harangoznak a tornyok”; Ady). Érdekes különbség az is, hogy az angol irodalomban nem beszélhetünk a próza lírizálódásáról, ami viszont erőteljes a magyarban.

És a szóban forgó irányzatnak nem ugyanaz a fejlődéstörténeti helye. Az angolban a szecesszió átmenet a romantika és a szimbolizmus között, a magyar irodalomban viszont a szecesszió együtt él a szimbolizmussal.

10.5. Stílusirányzatok összehasonlítása a stílustörténeti vizsgálatokban a diakróniához kötődik. Arra gondolok, hogy a stílustörténetben a történetiség, a diakrónia első fázisában az előzőleg, a szinkrónia szintjén már leírt, jellemzett két egymást követő irányzatot egybevetjük. Ennek alapján azonosságokat, hasonlóságokat és nyilván különbségeket fedezhetünk fel. A különbségeket változások eredményeként fogjuk fel.

Ha például összehasonlítjuk a barokkot az azt követő rokokóval, megállapíthatjuk, hogy a barokk néhány sajátossága megvan a rokokóban is, például 1. a képek erőteljes szenzualizmusa, sok az érzéki érzetekkel alkotott kép: „mosolygó klárisa piros ajakának” (Gyöngyösi), „képének pirosló teteje” (Csokonai) vagy 2. a feltűnő díszítettség (a képek ékítmények): „a hazugság szivárvány” (Csuzy), „mosolygó szépségidnek fűszerszámos balzsama” (Csokonai). A különbség itt pusztán csak annyi, hogy a rokokóban ezek a sajátosságok erőteljesebben nyilvánulnak meg, több bennük a túlfinomultság, és ez már némi változást is jelent, ami miatt többen is a rokokót elfajzott barokknak tekintik. Van azonban egy ezeknél sokkal nagyobb különbség az, hogy a barokk monumentalitás kedvelése a rokokóban miniatűrkultuszba csapott át. Így a barokk hosszú, bonyolult, terjengős mondatait, a barokk mondatszövevényt a rokokóban rövid, könnyed, egyszerű, jól tagolt mondatformák váltották fel. Ezzel a változással a rokokó Kazinczyék stílusreformját készítette elő.

11. Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az összehasonlító stilisztika megújítására, javítására sok jó lehetőség adódik: tárgykörének bővítése, interdiszciplináris kiterjesztése, elméleti alapjának korszerűsítése (előrejelzésüket l. 3.). Azt is láthattuk, hogy az összehasonlító stilisztika gazdag tartalmú, sok és változatos vizsgálati lehetőséget magáénak mondható ága a stilisztikának. Korábbi vagy mai véleményektől eltérően tárgyköre tágan értelmezhető. Interdiszciplináris kapcsolatai (l. 4–7.) növelik produktivitását. Az egyeditől az általános felé tendál. Így stilisztikai univerzálék felfedezéséhez segít hozzá. Emiatt is figyelemre méltó elméleti irányultsága van.

Végül az összegzések összegzéseként még annyit lehet elmondani, hogy a mindenképpen jelentős és sokat ígérő, de még eléggé elhanyagolt összehasonlító stilisztika gondozásra vár. Nagy és nyitott kérdései, megoldásra váró feladatai közül minél többet tisztázni, rendezni kell. Mert mindenképpen megérdemli, hogy jobb és szebb jövője legyen.

SZAKIRODALOM

Ajtay-Horváth Magda 1997. A szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában. (Kézirat, megvédett kandidátusi értekezés) Kolozsvár–Nyíregyháza.

Albert Sándor 1992. Megjegyzések az ekvivalenciáról egy metafora fordításának ürügyén. SzemSzt. 4. 115–24.

Andersson, Erik 1975. Style, Optional Rules and Contextual conditioning. Hĺkan Ringbom et al. (eds.): Style and Text Studies Presented to Nils Erik Enkvist. Skriptor. Stockholm. 15–26.

Antilla, Raimo 1974. Grammar Change: Analogy. Raimo Antilla (ed.): An Introduction to Historical and Comparative Linguistics. The MacMillan Company New York–London. 88–108.

Bally, Charles 1909. Traité de stylistique française. Heidelberg.

Bárczi Géza 1975. A magyar nyelv jelleme. MNy. 3: 257–268.

Beaugrande, Robert de 1978. Factor in a Theory of Poetic Translating. Van Gorcum. Assen. The Netherlands.

Beöthy Zsolt 1896. A magyar irodalom kis-tükre. Hetedik kiadás. Athenaeum. Budapest.

Catford, J. C. 1965. A Linguistic Theory of Translation An Essay in Applied Linguistics. Oxford University Press. London.

Cazamian, Louis 1920. L’évolution psychologique de la littérature en Angleterre. Paris.

Czetter Ibolya 1999. A stílus és a formák. Tanulmányok a nyelvművész Márai Sándorról. Bár. Szombathely.

Dezső László 1984. A tipológiai karakterológiáról. ÁNyT. 15: 7–12.

Ďurišin, Dionýz 1984. Theory of Litery Comparatistics. Veda. Bratislava.

Hymes, Dell H. 1962. The Ethnography of Speaking. Anthropology and Human Behavior. Washington.

Imdahl, Max 1970. Bildsyntax und Bildsemantik. S. J. Schmidt (hrsg.): Text Bedeutung Ästhetik. Bayerischer Schulbuch-Verlag. München. 176–88.

Kardos László 1973. Író, írás, irodalom. Magvető Könyvkiadó. Budapest.

Kiefer Ferenc 1986. Introduction. Éva H. Stephanides (ed.): Contrasting English with Hungarian. Akadémiai Kiadó. Budapest. 11–22.

Klaudy Kinga 1985. Előszó. Bart István és Klaudy Kinga (szerk.): A fordítás tudománya. Válogatás a fordításelmélet irodalmából. Tankönyvkiadó. Budapest. 5–12.

Klaudy Kinga 1993. Vissza a szöveghez! SzemSzt. 5: 133–44.

Komisszarov, V. N. 1985. A fordítás folyamatának nyelvészeti modelljei. Bart István és Klaudy Kinga (szerk.): A fordítás tudománya. Válogatás a fordításelmélet irodalmából. Tankönyvkiadó. Budapest. 146–55.

Malblanc, A. 1944. Pour une stylistique comparée du français et de l’allemand. Paris.

Malcuzynski, M.-Pierette 1986. Théorie et littérature comparée: l’instance dialoguisée de la pratique littéraire. Neohelicon 13, 2: 207–15.

Markiewicz, Henryk 1968. Az irodalomtudomány fő kérdései. Gondolat Kiadó. Budapest.

Miklós Pál 1968. Az összehasonlító művészettudomány nehézségei és lehetőségei. Helikon 3–4. 323–1.

Perrot, Jean 1982. La traduction: affaire de langue ou affaire de communication? Contrastes. Actes du Colloque „Linguistique contrastive at traduction”. Paris, 75–82.

Petőfi S. János 1971. On the Comparative Structural Analysis of Different Types of ’Works of Art’. Semiotica III/4. 365–78.

Petőfi S. János 1994. A jelentés értelmezéséről és vizsgálatáról. A mondatszemiotikától a szövegszemiotikáig (Tanulmányok). Magyar Műhely. Párizs–Bécs–Budapest.

Petőfi S. János 1996. A magyar nyelvű verbális szövegek szemiotikai szövegtana diszciplináris keretének néhány aspektusa. SzemSzt. 9. 11–7.

Petőfi S. János 1997. Egy szöveg multidiszciplináris megközelítése. SzemSzt. 10. 11–4.

Petőfi S. János 1999. A szövegtan társtudományainak egymáshoz és a szemiotikai szövegtanhoz való viszonyáról (Gondolatok egy diszkusszió elindításához). SzemSzt. 12. 35–43.

Petőfi S. János–Vass László 1992. A szövegnyelvészet helye és feladata a szemiotikai textológiai kutatásban. SzemSzt. 5. 177–95.

Pichois, Claude et André–Rousseau, Marie 1967. La littérature comparée. Paris.

Pók Lajos 1972. A szecesszió. A bevezető esszét írta, a szövegeket és a képeket válogatta, szerkesztette Pók Lajos. Gondolat. Budapest.

Pomogáts Béla 1979. Párhuzamos eposzok (Juhász Ferenc). Sorsát kereső irodalom. Tanulmányok. Magvető Kiadó. Budapest. 478–510.

Popovič, Anton 1980. A műfordítás elmélete. Madách. Pozsony.

Rába György 1963. Műfordítás és összehasonlító irodalomtörténet. Világirodalmi Figyelő 9. 2.

Rába György 1969. A szép hűtlenek (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai). Akadémiai Kiadó. Budapest.

Remak, Henry H. H. 1973. Definition und Funktion der Vergleichenden Literaturwissenschaft. Horst Rüdiger (hrsg.): Komparatistik Aufgaben und Methoden. Verlag Kohlhammer. Stuttgart–Berlin–Köln–Mainz. 11–54.

Ruprecht, Hans-George 1986. Littérature comparée et rationalité théorique. Neohelicon XIII, 2. 193–206.

Sebeok, Thomas A. 1975. Az összehasonlító szemiotika lehetőségéről. Horányi Özséb és Szépe György (szerk.): A jel tudománya. Gondolat. Budapest. 417–25.

Sebeok, Thomas A. 1986. Pandora’s Box: How and Why to Communicate 10,000 Years into the Future. Marshall Blonsky (ed.): On Signs. The John Hopkins University Press. Baltimore. Maryland. 448–66.

Szabó Ede 1966. Juhász Gyula: Goethe Weimarban. Albert Zsuzsa és Vargha Kálmán (szerk.): Miért szép? Századunk magyar lírája verselemzésekben. Gondolat Könyvkiadó. Budapest. 109–16.

Szabó Zoltán 1964. Az egyéni sajátosságok megragadása a szépírói stílus vizsgálatában. Nyr. 3: 278–85.

Szabó Zoltán 1988. Szövegnyelvészet és stilisztika. Tankönyvkiadó. Budapest.

Szabó Zoltán 1989. A szecesszió főbb stiláris sajátosságai Alexandru Macedonski és Kosztolányi Dezső prózájában. NyIrK. 2. 107–22.

Szabó Zoltán 1992. A szövegszemiotika időszerű kérdései és megoldásra váró feladatai. SzemSzt. 5. 199–210.

Szabó Zoltán 1995. A stilisztikai elemzés egy szövegelméleti modellje. SzemSzt. 8. 145–52.

Szabó Zoltán 1998. Gondolatok az alkalmazott stilisztikáról. Modern Nyelvoktatás 4. 20–7.

Szathmári István 1988. A szövegstilisztika tárgyköréről. MNy. 2: 149–62.

Szikszainé Nagy Irma 1998. HB.–halotti beszédek–Kosztolányi: Halotti beszéd (Disszonancia és konszonancia szövegen belül és szövegek között). Szathmári István (szerk.): Stilisztika és gyakorlat. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 43–69.

Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Ullmann, Stephen 1992. Stilisztika. Világirodalmi Lexikon 13. 600–4.

Uszpenszkij, B. A. 1973. Strukturális nyelvészeti tipológia. A nyelvtudomány ma. Szemelvények korunk nyelvészetéből. Az antológiát szerkesztette, a tanulmányokat válogatta, a szerkesztői bevezetőt írta Szépe György. Gondolat. Budapest. 417–39.

Vajda György Mihály 1978. Összefüggések. Világirodalmi tanulmányok. Magvető Könyvkiadó. Budapest.

Váradi Tamás 1986. Reported Statements in English and Hungarian. Éva H. Stephanides (ed.): Contrasting English with Hungarian. Akadémiai Kiadó. Budapest. 236–92.

Vinay, J. P.–Darbelnet, J. 1964. Stylistique comparée du français et de l’anglais. Didier. Paris.

Wartofsky, Marx W. 1977. A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Bevezetés a tudományfilozófiába. Gondolat. Budapest.

Wellek, René 1965. Concepts of Criticism. Third Printing. Yale University Press. New Haven and London.

Wellek, René–Warren, Austin 1972. Az irodalom elmélete. Gondolat Kiadó. Budapest.

Zammuner, Vanda, L. 1981. Speech Production Strategies in Discourse Planning: A Theoretical and Empirical Enquiry. Buske Verlag. Hamburg.

Zolnai Béla 1957. Nyelv és stílus. Tanulmányok. Gondolat Kiadó. Budapest.

Zsirmunszkij, V. M. 1963. „Ismered a hont?” Goethe és Byron költészete. Összehasonlító stilisztikai vizsgálat. FK. 9. 1–2, 1–15.

Zsirmunszkij, V. M. 1968. Az irodalmi áramlatok mint nemzetközi jelenségek. Helikon 2. 183–201.

Szabó Zoltán

SUMMARY

Szabó, Zoltán

Reflections on comparative stylistics

Comparative stylistics is rather neglected these days. However, it deserves to be revived, rethought, and, as a matter of course, improved on. A major purpose of this paper is to expose the possibilities of this improvement that can be obtained from the external and internal relations of comparative stylistics. First, it is the coadjacent disciplines that are explored with the aim of disclosing the possible principles and results, that is, the help offered by these disciplines, viz. literary comparatistics, contrastive linguistics, the theory of translation, as well as their common basis, semiotics. Second, the branches of stylistics are examined from the same point of view: stylistic evaluation (of sounds, words, syntactic and text structures, that is, stylistic devices), the stylistic analysis of any kind of text, and stylistic typology (the characterization of colloquial, scientific, literary style, including individual or period style, etc.). In conclusion it is argued that an adequate conception of a possible comparative stylistics implies its extension: what is needed is comparatism in all of the three branches of stylistics, inquiries within one language as well as comparisons among languages and regarding non-verbal communication, too; and finally, both descriptive and historical approaches are to be included. The theoretical basis of the renewal of comparative stylistics must be semiotics.