A nyelvtudomány paradigmái

I. Bevezető megjegyzések

Figyelembe véve azt a tényt, hogy az adott nyelvközösség minden tagja képes kommunikálni, kifejezni magát egy adott nyelven, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nyelvhasználó olyan belső tudással rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy ne csak képezze, hanem értse is a mások által létrehozott és továbbított közléseket. A szóban forgó tudás nem okvetlenül tudatosul minden nyelvhasználóban, azaz nem kell mindenkinek értelmezni azt. Azt a belső tudást a nyelvről, amelynek alapján képesek vagyunk létrehozni és érteni, értelmezni a nekünk továbbított nyelvi közléseket, nyelvi implicit tudásnak fogjuk nevezni. A nyelvi implicit tudást meg kell különböztetnünk az explicit tudástól, amely az implicit tudásról az ítéleteinkben megfogalmazott tudást jelenti. Az explicit tudás nem más, mint a magunk és a mások nyelvi viselkedésének megfigyeléséből eredő tudás. Az implicit tudás a tudatunkban elrejtett tudás, tehát közvetlenül nem figyelhető meg, azaz közvetlenül nem adott. Közvetlenül csak az implicit tudásnak a szubsztanciális megnyilvánulásait figyelhetjük meg, azaz a beszélt és írott megnyilatkozásokat, szövegeket.

A nyelvi szöveg azért jöhet létre, mert alkotója nyelvi implicit tudással rendelkezik. Feltételezhetjük, hogy ez a tudás olyan kódolási mechanizmusra vonatkozik, amely egyrészt egy szabályrendszert tartalmaz, amelynek segítségével, programjával összhangban megfelelő grafémikus és artikulémikus szekvenciákat generál saját ábécéjéből, és azokat hozzárendeli a konceptualizált mentális információkhoz, a szimbólumok (osztályok, kategóriák) létrehozásának, valamint összevonásának (inklúziójának), azaz általánosításának, hierarchizálásának, az alacsonyabb szintű komponensekből történő absztraktabb mentális objektumok képzésének a folyamatában. Ezeknek a műveleteknek az eredményeképpen létrejön az ember belső, nem lineáris információs struktúrája. Más oldalról nézve: a nyelv funkcionálását olyan transzformációs szabályok jellemzik, amelyek átalakítják a belső információs univerzum nem lineáris struktúráját (mélystruktúra) a vizuális (grafikus), valamint az auditív (fonikus) aktuális jelek lineáris struktúrájává a reprezentációs, azaz a felszíni síkon. A nyelvi mechanizmusnak, azaz a kódolás ábécéjének, belső grammatikájának, valamint a nyelvben rögzített belső információs univerzumának az ismerete és az a képesség, hogy az ember azokat használni tudja az aktuális megnyilatkozások képzési folyamatában, a nyelvi kompetencia fogalomköréhez tartozik (Bańczerowski 2000a: 352–7). A szóban forgó szabályrendszert nyelvi rendszernek nevezhetjük. A nyelvi rendszer a szöveggel ellentétben nem konkrét, hanem absztrakt lét, mivel nem figyelhető meg érzékszerveink segítségével. Így egy társadalmi létet képez, mivel a hordozója az adott nyelvközösség minden tagja. A szöveghez képest, amely momentális jelleggel bír, a nyelv állandó, ami természetesen nem jelenti azt, hogy változatlan.

A nyelvi mechanizmust, azaz az implicit tudást senki nem látta, mivel absztrakt, és a nyelvészek által kitalált konstruktumot képvisel. Az explicit tudást a nyelvészek hozzák létre, tehát nem lehet azonos az implicit tudással, legfeljebb az implicit tudásnak csak bizonyos fokú approximációját jelentheti és semmi mást. A nyelvi rendszer ilyen megközelítő ábrázolását nyelvi modellnek nevezzük. Azt mondhatjuk, hogy a nyelvészek a nyelvi mechanizmus modellálásával foglalkoznak. Abból, hogy az eredeti, azaz a nyelvi rendszer közvetlenül senki számára nem adott, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy eddig sokfajta modellt hoztak létre.

Minden szaktudomány anyagi tárgya a valóság egy meghatározott fragmentuma. Ez lehet például maga az ember, az általa létrehozott produktumok, az élő és élettelen természet. Gyakran több tudomány foglakozik ugyanazzal a valóságos objektummal, de más és más szempontból. Ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy ezek a tudományok csak a formális tárgyukban (objektumukban) különböznek egymástól. A formális objektum megválasztása megfelelő kutatási stratégiát és eljárási módot von maga után. Ezt a gondolatot továbbfolytatva azt mondhatjuk, hogy a tudománynak mint olyannak (amely az összes szaktudományt magában foglalja) a tárgya maga a valóság. Maga a tudomány is lehet azonban tárgya a tudományos kutatásoknak; azt a tudományt pedig, amelynek tárgya maga a tudomány, metatudománynak nevezzük. Mindezt a nyelvészetre vonatkoztatva, azt mondhatjuk, hogy a nyelvtudomány tárgya a valóságnak az a fragmentuma, amelyet a nyelv szó szimbolizál. A nyelvtudomány viszont kutatási tárgyát képezi a metanyelvészetnek (metalingvisztikának) (Grucza 1983).

Egy szaktudomány létrejötte az objektív valóság megfelelő fragmentumával (amely az adott szaktudománynak tárgya) kapcsolatos kérdések (hipotézisek) megfogalmazásával kezdődik. A tudományos kérdésnek: (1) helyesnek; (2) megfelelőnek; (3) megalapozottnak és (4) eldöntendőnek kell lennie.

A helyes kérdés az, amelyhez az adott nyelv ismerete alapján egyértelmű jelentés rendelhető hozzá. Egy olyan kérdés, mint például: Vajon a kék eszmék sírnak-e? nem tekinthető helyesnek, mivel ehhez a mondathoz a magyar nyelv ismerete alapján nehéz lenne bármilyen jelentést hozzárendelni.

A megfelelő kérdésnek egyrészt helyesnek kell lennie, másrészt pedig igaz feltevéseken kell alapulnia. E kérdés ismert és ismeretlen elemekből áll, és olyan alternatív mondatot képez, amely valamilyen lehetséges választ tartalmaz a kérdésre. Például az a megfelelő kérdés, hogy Vajon a Nap kerek tükör-e? igaz feltevésen alapul: A Nap kerek tükör vagy nem az. (A diszjunkció értelmében az ítélet igaz.)

A megalapozott kérdésnek megfelelőnek és elégséges mértékben értelmesnek kell lennie. A Vajon a Nap kerek tükör-e? kérdés azért nem megalapozott, mivel a tudományban már régóta meghonosodott az az egyértelmű nézet, hogy a Nap égitest.

Eldöntendő kérdéssel akkor van dolgunk, ha az megalapozott, és létezik racionális mód annak bizonyítására, hogy a kérdésre adott két válasz közül az egyik igaz.

Ahhoz, hogy elkerüljük azt a vádat, hogy a kérdés kétértelmű elemeket is tartalmazhat, a tudományban olyan gondolati műveletet hajtunk végre, amelyet definiálásnak nevezünk. A tudományban különböző definiálási módok vannak érvényben, de a legelterjedtebb az úgynevezett klasszikus definíció, amely a definiendumból (= a definiálandó rész; a fogalom, amelyet definiálunk), definiensből (= a definiáló rész ) és a definíciós konjunkcióból áll. A definiens genus proximumból (= a legközelebbi fő kategória, amely az objektumokat valamilyen közös jegy/jegyek alapján egyesíti) és differentia specificából (= az adott kategóriához tartozó objektumok között fennálló különbség) tevődik őssze. Természetesen, a definiálás nem mindig tévedésmentes eljárás. A leggyakoribb definiálási hibák az úgynevezett idem per idem és az ignotum per ignotum.

A definiáláson kívül a tudományban az úgynevezett logikai osztást is alkalmazzák, amelynek az elemekből álló halmazok vonatkozásában rendező szerepe van: meghatározott kritérium alapján részhalmazokra osztja az objektumok halmazát. Ez lehet például bináris (dichotomikus) osztás (egy adott jegyre való tekintettel), amelyet a nyelvészetben is a leggyakrabban alkalmaznak. Ha a halmaznak legalább egy részhalmaza további osztásnak van alávetve, akkor klasszifikációról (osztályozásról) van szó. Vegyük példaként egyetemünk magyar szakos hallgatóinak a halmazát. A [± férfi] jegyre való tekintettel ezt a halmazt két részhalmazra oszthatjuk: a férfiak és a nők részhalmazára. Ezeket a részhalmazokat további kisebb részhalmazokra bonthatjuk valamilyen jegy alapján. Néha azonban a halmazosztás nehézségekbe ütközhet, mivel a disztinkciót egy adott jegy tekintetében nem mindig lehet precízen megállapítani. Ha például a hallgatók halmazát [± okos] jegy alapján kívánnánk rendezni, akkor kiderülne, hogy komoly problémával állunk szemben, mivel az ily módon létrejött két részhalmaz nem fedi pontosan a valóságos helyzetet. Kénytelenek lennénk felépíteni az „okos” és „nem okos” hallgató prototípusát, és e részhalmaz minden elemét e prototípusos jegyek szempontjából értékelni. Ennek eredményeképpen a [+ okos] és [– okos] jeggyel rendelkező két részhalmaz között lehetetlen kijelölni az éles határt, mivel olyan hallgatók is vannak, akikre sem az egyik, sem a másik jegy nem alkalmazható. Ilyenkor tipológiáról van szó, amelynek feladata a típusok konstruálása, meghatározása.

A tudományban alkalmazott másik gondolati művelet a következtetés. Nagyon gyakran a következtetés alapját az egyedi ítéletek (premisszák) képezik, például az Ez a kutya ugat premissza alapján egy általánosabb következtetést vonhatunk le, nevezetesen azt, hogy Minden kutya ugat. Ezt a következtetésfajtát indukciónak nevezik (az egyesből az általánosra való következtetés). Biztos következtetésről csak akkor beszélhetünk, ha azt a logikai törvények garantálják. Ilyen az indukcióval ellentétben a dedukció. Az indukciós következtetés mindig csak valószínűsíthető eredményekhez vezet, mivel csak korlátozott számú (akkor is, ha ez a szám nagyon nagy) premissza alapján történik. Ebben az esetben soha nem lehetünk biztosak abban, hogy figyelembe vettük-e az összes lehetséges premisszát. A tudományban mind a két gondolati eljárás (az indukció és a dedukció) érvényben van, de tudományosan megalapozottnak csak a deduktív módszert tartják. Különféle deduktív rendszereket hoztak/hoznak létre, amelyek mindegyike egy szótárból és e szótár elemei közötti relációkat meghatározó sajátos nyelvből áll. Elfogadnak bizonyos axiómákat (alapvető definiálhatatlan formulákat), és meghatározzák azokat a szabályokat, amelyek segítségével az axiómákat származékformulákká alakítják át. Ezen szabályok alapján a deduktív rendszert építik fel. A származékformulák alapját képezhetik további származékformuláknak is. A dedukciónál az általános formulákból kiindulva az egyedi felé haladunk.

A fentiek alapján azt mondhatjuk, hogy a tudomány nem más, mint az objektív valóságról szóló ítéletek halmaza. Ezek az ítéletek a tudomány nyelvében megfogalmazott mondatok, amelyek bizonyos feltételeknek eleget tesznek. Iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy a logikai követelményeknek csak a kijelentő mondatok felelnek meg, mivel csak ezekhez a mondatokhoz rendelhetünk hozzá logikai igazságértéket. Ezt a hozzárendelést asszerciónak nevezik.

Az egyes mondatokhoz az igazságértéket az adott nyelv (amelyben e mondatok létrejöttek) ismerete alapján rendelhetjük hozzá, tehát a tapasztalattól függetlenül. Az ilyen mondatok analitikus mondatok, másképpen a priori mondatok, például igaz analitikus mondat: Egyetlen egy férjezett nő sem lány. Hamis analitikus mondat: A lány az a nő, aki férjezett. Az analitikus mondatokkal ellentétben állnak a szintetikus mondatok, amelyeket a posteriori (empirikus) mondatoknak is szoktak nevezni.

Az objektív valóságról szóló igaz ítéletek megfogalmazását a tudomány nyelve alapján explanációnak (magyarázásnak) nevezik. A nomotetikus explanáció a nomotetikus (deduktív) tudományokra jellemző (görög: nomothetikós = jogalkotói, nomothetes = jogalkotó), amelyeknek feladata az általános törvények megfogalmazása, például fizika, kémia, ásványtan (a természettudományok többsége). Az idiografikus explanációt az idiografikus (induktív) tudományok alkalmazzák. Ezek a tudományok az egyedi tények leírásával és rendezésével foglakoznak (például a történelem). Hozzá kell tenni, hogy a tudománynak a nomotetikus (deduktív) és az idiografikus (induktív) tudományokra történő ilyen általános jellegű felosztása csak elméleti jelentőséggel bír, mivel a valóságban sem tisztán induktív, sem pedig tisztán deduktív módszer nem létezik. A „tisztán” deduktív módszert tulajdonképpen csak két szaktudomány alkalmazza: a matematika és a logika. A deduktív módszer alkalmazást nyerhet más tudományokban is, például a nyelvtudományban, a kémiában, a fizikában stb. is, de ezek a tudományok általában nem elégszenek meg csupán a deduktív rendszer felépítésével, hanem az e rendszer keretében megfogalmazott ítéleteket igyekeznek egybevetni az empirikus adatokkal, amelyek vagy megerősítik a deduktív rendszer helyességét vagy nem. Olyan tudományok, mint például a biológia, a földrajz vagy a humántudományok, mint például az irodalomtudomány, a vallástudomány stb. képviselői azt állítják, hogy induktív módszert alkalmaznak, tehát a megfigyeléses mondatokból kiindulva az általános mondatokhoz jutnak el. Úgy tűnik azonban, hogy ők sem használják a „tiszta” indukciót, mivel nem lehetséges az, hogy a megfigyelés alapján megfogalmazott mondatokat egy bizonyos elméleti keret nélkül igazságértékük szerint minősítsék.

A tudományos, azaz a racionális megismerés szemben áll az intuitív, azaz az irracionális megismeréssel. A racionalizmus az ismeret forrását az értelemben, észben, azaz a rációban keresi. Racionálisnak csak olyan ítéletet tekintenek, amely egy meghatározott tudományos módszer alapján született, és az explanációja az ugyanolyan módszer alapján megfogalmazott más ítéletek segítségével történt. Az ilyen racionalizmust, amely lépésről lépésre ellenőrzi az ítéletek igazságértékét, analitikusnak nevezik. Az ítéletek igazságértékének oly módon történő megállapítása, hogy összehasonlítjuk őket ugyanannak az elméletnek a keretében létrehozott más ítéletekkel, nem tűnik elégséges követelménynek, mivel ugyanazt a jelenséget több elméleti szempontból is lehet vizsgálni. Kívánatos lenne ezért, hogy az elmélet oly mértékben legyen koherens, hogy lehetővé tegye a más koherens elméletekkel történő összehasonlítást. Ez a globális racionalizmusnak a követelménye. Mindennek ellenére úgy tűnik, hogy a tudományos megismerésből lehetetlen kiűzni bizonyos irracionális ítéleteket. Már maga a kutatási módszer megválasztása irracionális tett, amelynek a helyességét csak a tudományos munkában elért eredmények fogják bizonyítani. A kutatómunka első stádiumában a szakembert főként az intuíció vezérli, aki az előzetes alaptételeket, elveket bizonyos tekintetben szubjektív meggyőződés alapján fogadja el. Az ilyen fajta racionalizmust, amely a tudományban bizonyos irracionális elemeket is akceptál, mérsékeltnek nevezik. A mérsékelt racionalizmus szemben áll az abszolút racionalizmussal, más néven a szcientizmussal, amely lehetségesnek tartja az objektív valóság abszolút megismerését. Ezt a feltételezést azonban nem lehet racionálisan megindokolni, mivel az csupán egy meggyőződésen alapul. A szcientizmus bírálata elvezethet az agnoszticizmushoz is, amely, mint tudjuk, elveti az objektív valóság racionális megismerését.

II. A nyelvtudomány paradigmái

Korábban azt állítottuk, hogy a tudomány az objektív valóság racionális megismerése, a tudomány tárgyáról szóló ítéleteknek a halmaza. A tudomány nem valamilyen változatlan, érinthetetlen képződmény, mivel az emberiség fejlődésével párhuzamosan fejlődött. Ezeket a változásokat az egyre újabb és tökéletesebb metodológiai eszközök feltalálása kényszerítette ki, de hozzájárultak szociológiai tényezők is. Thomas S. Kuhn a tudomány történetét tanulmányozva egy átfogó koncepciót dolgozott ki a tudomány fejlődésére vonatkozóan, amelynek fő fogalmát a tudomány paradigmája képezi (Kuhn 1970). A paradigmán azoknak az általános elméleti alapelveknek, normáknak, módszertani eszközöknek, mintáknak, eljárási szabályoknak az összességét értjük, amelyeknek birtokában van minden kutató, aki az adott szaktudománnyal foglalkozik. A tudomány paradigmájának létrejöttét mindig olyan szakasz előzi meg, amelyet előtudománynak szoktak hívni. Ebben a szakaszban különféle jellegű ítéletek, többé vagy kevésbé megalapozott vélemények jelennek meg a tudomány tárgyáról, amelyek még rendezetlen formájú együttest alkotnak, és amelyek általában más szaktudomány művelése során keletkeztek. Még nem léteznek olyan normák, minták, módszertani eszközök, amelyek konkrét útmutatást adhatnának a kutatóknak. Bizonyos idő múlva azonban kialakulnak az új szaktudománynak a körvonalai, amelyek egyre konkrétabb és rendezettebb formával és tartalommal telítődnek, és így megszületik az adott szaktudomány paradigmája, azaz a valódi tudomány. A valódi tudományban bizonyos fejlődési szakaszban bizonyos nehézségek merülhetnek fel, és válságos helyzet alakulhat ki, amely egy úgynevezett tudományos forradalomhoz vezethet, és ennek eredményeképpen új tudományos paradigma jöhet létre. Kuhn koncepciója szerint a tudomány fejlődését az alábbi séma ábrázolja:

előtudomány – valódi tudomány – válság – forradalom – új valódi tudomány – új válság.

A paradigmaváltást Kuhn egy „hirtelen ugráshoz”, illetve a vallásváltáshoz hasonlítja. Véleménye szerint nem létezik tiszta logikai bizonyítéka annak, hogy az egyik paradigma felsőbbrendű egy másikhoz képest. Ennek a szituációnak az egyik oka az, hogy a tudományos elméletek értékének a megállapítása sok tényezőtől függ, és néha nem zárható ki teljesen a tiszta szubjektív tényező sem. Az új paradigma megjelenése nem jelenti azonban azt, hogy az eddigi paradigma nyomtalanul eltűnik. Mindig lesznek olyanok is, akik azt továbbfolytatják.

A tudomány fejlődését átfogó Kuhn-féle koncepció értelmében a XIX. század második felében és a XX. században a tudományos kutatásokat négy fő paradigma jellemzi (Chalmers 1982; Borowski 1998: 33–9):

(1) indukcionizmus,

(2) verifikacionizmus,

(3) falszifikacionizmus és

(4) posztmodernizmus.

(1) Az indukcionizmus domináló paradigmája volt a tudománynak a XIX. század második és a XX. század első felében. Attól függetlenül, hogy ezt a módszert sok kritika érte és éri manapság is, sok tudós meg van győződve arról, hogy a tudományt csak e módszer segítségével lehet sikeresen művelni, hiszen ez a módszer bizonyult a leghatékonyabbnak, különösen a humán tudományokban. A tudomány fő feladata e paradigma keretében az általános mondatok megfogalmazása, a tényekből és az egyedi mondatokból kiindulva. Ehhez pedig sok megfigyelésre és kísérletre van szükség. Ha a kísérlet során minden megfigyelt mondat egyforma tartalommal bír, akkor ezt a tartalmat bizonyított általános mondatként kell elismerni, s ezeknek a mondatoknak a halmaza azonos a tudomány fogalmával. Hozzá kell tenni, hogy a helyes logikai gondolkodásra az jellemző, hogy ha igazak a premisszák, akkor igaz a levont következtetés is. Az induktív gondolkodás esetében ez nem áll fenn, mivel az igaz premisszák alapján is születhet hamis következtetés. Tételezzük fel, hogy a mai napig nagyon sok hollót láttunk, és ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy minden holló fekete. Ennek a következtetésnek a „t időben megfigyelt x holló fekete volt” típusú premisszáit igaznak tekinthetjük. Nincs viszont semmilyen logikai garancia arra vonatkozólag, hogy a következő megfigyelt holló például szürke színű lesz. Ha ez a jelenség elő is fordulna, akkor kiderülne, hogy a Minden holló fekete mondat hamis. Az indukciót nem lehet megindokolni a logika segítségével. Az indukcionisták azzal védekeznek, hogy a száz százalékos bizonyosság elérése lehetetlen követelmény, így a tudományos tudást helyesebb lenne nem bizonyítottnak, hanem inkább valószínűsíthetőnek tekinteni. Az általánosítások akkor lesznek inkább igazak, ha nő a megfigyelések száma, és így nagyobb a valószínűségük. Az indukciónak ez a probabilisztikus verziója azonban nem talált általános elfogadásra, mivel a tapasztalati adatok véges számú megfigyeléses mondatból állnak, de az általános mondat végtelen mennyiségű lehetséges szituációra vonatkozik. Annak a valószínűsége, hogy az adott univerzális mondat igaz, egyenlő egy végtelennel osztott véges számmal, tehát gyakorlatilag a nullával, függetlenül attól, hány megfigyeléses mondatból állt a tapasztalat. Egyes indukcionisták jobb megoldásnak tartják azt az eljárást, hogy a valószínűségi értékeknek a tudományos törvényekhez és elméletekhez történő hozzárendelése helyett nagyobb figyelmet kell fordítani az egyedi prognózisok valószínűségének a helyességére. E módszer értelmében a tudomány célja például annak a ténynek a valószínűségi értékelése, hogy a nap holnap lenyugszik, és nem annak az általános mondatnak, hogy A nap mindig lenyugszik. Tehát a tudománynak azt kell garantálnia, hogy például egy bizonyos terv szerint felépült híd kibír-e különböző terheket, és nem azt, hogy az e terv szerint felépített összes híd képes-e ellátni a feladatát. Ehhez a kérdéshez még visszatérünk.

A tudományos lingvisztika, mint ismeretes, a történeti-összehasonlító kutatások elterjedésével veszi kezdetét a XIX. században. Mint tudjuk, a tudományban maga az összehasonlító módszer korábban is ismert volt, és alkalmazták is. Összehasonlították az állatokat, növényeket, államokat, népeket, szokásokat, vallásokat stb. A tudomány végső céljának tekintette a valóság rendszerezését a hasonlóságok és a különbségek figyelembevételével. Klasszikus példa erre a svéd biológus, Carl von Linné (1707–1778) munkája, amelyben tipológiai és evolúciós szempontból osztályozta az élővilágot.

A történeti-összehasonlító módszer népszerűsítéséhez a nyelvészetben nagymértékben hozzájárult a szanszkrit felfedezése és a szanszkrit szövegek tanulmányozása. A legtermékenyebb tézis a szanszkrit, a görög és a latin nyelv rokonságáról szóló feltételezés volt, amely az indoeurópai ősnyelv létezésére vonatkozó általános hipotézisnek az alátámasztására szolgált. Az indoeurópai nyelvekben előforduló egyes szavak fonetikai alakjainak összehasonlítása alapján olyan nagy precizitással rekonstruálták az indoeurópai ősnyelvet, hogy a német komparatista Schleicher már szövegeket is írt ezen a nyelven. A legnagyobb eredményeket az újgrammatikusok érték el (például Paul, Schleicher, Grimm, Verner, Schmidt, Brugmann, Leskien, Bopp).

Ebben az időben a tudományban uralkodó paradigma az indukcionizmus volt, tehát e paradigma keretében funkcionált a nyelvészet is. Mint ismeretes, a XVIII. és a XIX. század fordulóját a filozófiában a racionalizmustól, valamint az empirizmustól való távolodás jellemezte az érzelmi és a képzeletbeli tényezők hangsúlyozásával. Ehhez az irányzathoz legközelebb a metafizika állt, amelynek legjellegzetesebb megnyilvánulása Wilhelm F. Hegel (1770–1831) filozófiája volt. Ez volt az idealizmus + evolucionizmus, azaz a dialektikusan és racionalista módon értelmezett idealizmus (tézis, antitézis, szintézis). A XIX. században Ludwig Feuerbach (1804–1872) elvetette a Hegel-féle idealista metafizikát, és a naturalizmus és a szenzualizmus új jelszavával lépett fel. Ennek a filozófiai irányzatnak a kulminációs pontját Marx (1818–1883) és Engels (1820–1895) munkáiban érte el, akik a dialektikus materializmus megalkotói voltak.

A nyelvészet számára azonban a legfontosabb a harmadik filozófiai irányzat, azaz a pozitivizmus volt, amelynek alapítója a francia August Comte (1798–1857), aki meg akarta tisztítani a tudományos gondolkodást mindenfajta metafizikától, és azt hirdette, hogy a tudományos kutatás tárgya csak a konkrét tények, jelenségek és a köztük megvalósuló relációk lehetnek, természetesen a pszichikai jelenségek kizárásával, mivel azokat tudományosan felfoghatatlanoknak vélték. Hozzátehetjük azt is, hogy ehhez az irányzathoz közel állt John Stuart Mill (1806–1873) is, aki, mint az empirizmus képviselője, mérsékelten viszonyult a pozitivizmushoz. Ennek eredményeképpen az akkori Európában elterjedt a pozitivizmussal és a materialista evolucionizmussal szövetséges empirizmus, amely a XIX. század második felében domináló filozófiai irányzattá vált. Az evolucionizmus fő teoretikusa Herbert Spencer (1820–1903) volt, de fő képviselőjének a természettudós és filozófus Darwint (1809–1882) tekintik. Az evolucionizmus kiindulópontja a biológia volt, amelynek az elméleti alapjait átvették a humán tudományok, így a filozófia és a nyelvtudomány is.

Rá kell mutatnunk még egy jelenségre, amely a XIX. század filozófiáját jellemezte: ez a filozófia több külön szaktudományra, pszichológiára, logikára, etikára és esztétikára történő feldarabolása volt. Különleges pozíciót foglalt el a pszichológia, minthogy legközelebb állt a természettudományokhoz, és ezáltal hidat alkotott e tudományok és a humán tudományok között. A logika is pszichológiai „elszíneződést” kapott, mivel a logikai premisszákat, ítéleteket és a következtetéseket pszichikai funkcióként értelmezték: a gondolkodás és törvényei pszichika részét képezik, és így a pszichológiához tartoznak. Ily módon a pszichológia elfoglalta a trónfosztott logika régi helyét, és domináló szerephez jutott a tudományban.

A fentebb röviden bemutatott filozófiai irányzatok különböző mértékben ugyan, de kétségkívül hatást gyakoroltak a XIX. századi nyelvtudományra is, amely mint mindig, ez alkalommal is, saját korának tükre volt. Ezt a kort a pozitivizmus, az evolucionizmus, a pszichologizmus, a biologizmus és a historicizmus egyaránt jellemezte.

A nyelvészek a nyelveket (pontosabban: a kéziratos és nyomtatott nyelvemlékeket) különböző fejlődési szakaszokban tanulmányozták, és fejlődésüket meghatározó törvényszerűségeket tártak fel, amelyeket hangtörvényeknek (nyelvi törvényeknek) neveztek. Tehát a konkrét tények alapján általános jellegű ítéleteket vontak le. Az akkori nyelvészek meg voltak győződve arról, hogy a megfigyelt mondatokban megfogalmazott tényanyagból az az általános hipotézis következik, hogy az egymásra hasonlító nyelvek közös ősnyelvből származnak, amely az általa létrehozott nyelvi törvényeknek megfelelően különböző változásokon ment át, és ily módon új nyelvek jöttek létre, amelyek az adott nyelvcsaládhoz tartoztak. Az indoeurópai nyelvközösség, mint tudjuk, (a harmadik és a második évezred fordulóján) több kisebb nyelvközösségre esett szét, amelyek további nyelvcsoportokra és később külön nyelvekre bomlottak. Ez a folyamat a nyelvi törvényeknek megfelelően ment végbe: az ősnyelv egyes hangzói a kivált nyelvekben hasonló módon fejlődnek, ha azonosak a fonetikai feltételek (részletesebben lásd Heinz 1978: 122–222).

Összegezve azt mondhatjuk, hogy a komparatisták általános elméleti és metodológiai alaptételei egyrészt az általános nyelvtörvényeknek a konkrét tények alapján történő megfogalmazására, másrészt pedig a nyelvi történeti változásokkal összefüggésben, a természetes nyelvek mechanizmusának a megmagyarázására vonatkoztak.

Mint tudjuk, a történeti-összehasonlító nyelvészet mellett folytatódtak a szinkrón-összehasonlító kutatások is, amelyek a konkrét nyelvek tanulmányozása révén a nyelvtipológia megalapozását eredményezték (Humboldt 1768–1835). A szinkrón-összehasonlító kutatásokat is az induktív módszer jellemezte.

(2) A verifikacionizmus szembehelyezkedett az indukcionizmussal és azt hirdette, hogy az indukció alapján elméletileg lehetetlen felépíteni a tudományt. Ezt vallották az úgynevezett bécsi körben tömörült filozófusok és a tudomány teoretikusai, akiket az új irányzat, nevezetesen a neopozitivizmus megalkotóinak tartanak [például Moritz Schlick (1882–1936), Rudolf Carnap (1891–1970), Otto Neurath (1882–1945), Ludwik Wittgenstein (1889–1951)]. A neopozitivizmus alapját az a tétel képezte, hogy a megismerés és a tudás a tapasztalatra épül. A tapasztalatot és az empirizmust azonban újszerűen értelmezték. Különbséget tettek az ember érzékszervei által, azaz a tapasztalat útján szerzett tudás és e tudás formális, illetve axiomatikus reprezentációja között. E két sík megkülönböztetését szem előtt tartva a neopozitivizmus a módszereknek, a kritériumok értékelésének, az érvelésnek, valamint a megismerés bizonyosságának az elemzésére korlátozódik, hogy ily módon formálisan és axiomatikusan tökéletes elméleti rendszert építsen fel. A realista empirizmustól távolodva a neopozitivizmus elvetette a hagyományos logikát is, amely az egyedi tapasztalati adatok általánosításával foglalkozott, és helyette az a priori logikát vezette be. Ez az apriorizmus azonban nem volt azonos a Kant-féle apriorizmussal, mivel a logikai szabályokat egyrészt a tapasztalattól függetleneknek tartotta, másrészt pedig azokat tiszta tautológiáknak vélte, mert maguk a szabályok semmit sem jelentenek, és tulajdonképpen csak az ismert dolgok új megfogalmazását szolgálják. A neopozitivisták arra törekedtek, hogy kidolgozzák a logikailag tökéletes tudományos nyelvet, amely lehetővé teszi az interszubjektív verifikációt, azaz az olyan verifikációt, amelyet legalább két különböző megfigyelő hajthatna végre. Az interszubjektív verifikáció csak az érzéki adatok alapján lehetséges, figyelmen kívül hagyva az összes metafizikai és pszichológiai aspektust. Szerintük csak a fizika nyelvének van esélye arra, hogy a tudomány nyelve legyen, mert csak ez a nyelv képes arra, hogy a megismerés logikai elemzésével felölelje az egész tudományt, feltételezve ezzel a logikai struktúra azonosságát a világ struktúrájával. A nyelvi egység tehát a tudomány egységének a megteremtéséhez vezet (Legowicz 1980: 415–8). A feljebb említett verifikációs procedúra nem más, mint az általános mondatok igazolása az egyedi megfigyeléses mondatok segítségével. Így a neopozitivisták azt javasolták, hogy az indukciót helyettesítsék a dedukcióval. Az egyedi megfigyeléses mondatok csak az általános mondatok bizonyos rendszerének a keretében jöhetnek létre, azaz az általános mondatokból felépített elmélet keretében. Ha például az Ez a rádió gömbölyű mondatnak az igazságát szeretnénk megállapítani, akkor rendelkeznünk kell a „rádióság” és a „gömbölyűség” elméletével. Az ilyen jellegű bizonyítási eljárások a verifikációs paradigma létrejöttét eredményezték a tudományban. A hipotetikus általános mondatok igazságát empirikus úton állapítják meg, és több verifikációs eljárás után, ha nem találunk egyetlen egy olyan egyedi állítást sem, amely ellentmondana az általános hipotézisnek, akkor az általános mondatot (hipotézist) igaznak kell tekintenünk. A verifikációs módszer a két világháború közötti időszakban domináló szerephez jutott a tudományban, bár sok próbálkozás ellenére sem sikerült kiszorítania a tudományból az indukcionizmust.

A nyelvtudományban a verifikacionizmus paradigmájának a megnyilvánulása a lingvisztikai strukturalizmus volt, amely mindenekelőtt azt az alapvető hipotézist bizonyította, hogy a nyelv (jel)rendszer, amely a struktúrát alkotó különböző funkcionális egységekből (elemekből) áll. Ennek az irányzatnak az előfutára Jan Baudouin de Courtenay (1845–1929) volt, aki elsőként különböztette meg a nyelv statikus és dinamikus aspektusát, és a nyelvet mint absztrakt létet elkülönítette az egyedi beszédtől. Annak ellenére, hogy felfedezése új megvilágításba állította volna az egész nyelvtudományt, Európa központjától távoli vidéken dolgozván (Kazany) nem tudott kellő hatást gyakorolni az akkori nyelvtudósokra.

A strukturalista paradigma megalkotójának F. de Saussure (1857–1913) svájci nyelvészt tartják, akinek a gondolatai nagyon hasonlítottak az előbb említett lengyel nyelvtudós gondolataihoz. F. de Saussure a nyelvet (langue) absztrakt és társadalmi létnek definiálta, amely csak a társadalmi tudatban létezik, és amely a konkrét beszédben (parole) manifesztálódik. A nyelvi rendszert a beszédtől (szövegtől) elkülönítve különbséget tett a szinkrónia és a diakrónia között is. F. de Saussure, mint ismeretes, megadta a nyelvi jel fogalmának a definícióját, miszerint a nyelvi jel az a reláció, amely a fogalom (jelölt) és az akusztikai kép (jelölő) között valósul meg. Az adott jelnek a rendszerbeli értékét más jelekhez való viszonyítása alapján lehet meghatározni. A rendszerben a jelek között két fő relációtípus valósul meg: (1) szintagmatikus és (2) paradigmatikus reláció. A szavak, szókapcsolatok, mondatok – szintagmák tehát valamilyen szintagmatikus relációt realizálnak. A paradigmatikus relációk az adott nyelvi rendszerben paradigmákat alkotnak, amelyek a szintagmatikus relációkból következnek. F. de Saussure elsőként jelölte ki a lingvisztikai strukturalizmusnak mint verifikációs paradigmának a körvonalait.

A prágai iskola képviselői (például V. Mathesius, B. Trnka, B. Havránek, J. Vachek, J. Mukařovsky, R. Jakobson, N. S. Trubeckoj) a prágai nyelvész körben (1926) tömörülve elfogadták F. de Saussure minden nézetét. Azt hangsúlyozták, hogy a nyelvi rendszer funkcionális rendszer, és olyan elemekből áll, amelyik mindegyike egy meghatározott funkciót tölt be a kommunikációs folyamatban. Az adott elem funkcióját más elemekhez való oppozíciója alapján határozhatjuk meg. A nyelvi rendszerben a következő alrendszereket különböztették meg: (1) fonológiát, (2) morfonológiát, (3) morfológiát (szóképzés és flexió) és (4) mondattant. A prágai iskola képviselői nagyobb hangsúlyt fektettek a paradigmatikus relációk tanulmányozására. Ez tükröződik mondattani munkáikban, minthogy ezeket a kutatásokat a mondat funkcionális perspektívájából végezték. Meghatározták, hogy a rendszer milyen elemei tölthetik be a téma (datum), illetve a réma (novum) funkcióját. A legnagyobb eredményeket a prágai iskola a fonológia területén érte el, amelynek jeles képviselője N. S. Trubeckoj (1890–1938) volt. Trubeckoj kidolgozta azt az elméleti keretet, amely több konkrét nyelvre vonatkozó fonológiai leírásnak is alapjául szolgált. A fonológiai rendszer egységei közötti oppozíciók tanulmányozásához a kiindulópontot a jelentés képezte. Trubeckoj a fonémát olyan nyelvi egységként definiálta, amely a disztinktív (megkülönböztető) jegyekből tevődik össze. Kidolgozta a fonológiai oppozíciók rendszerét és az oppozíciók típusait. A Trubeckoj-féle fonológiai elméletet később az USA-ban Jakobson fejlesztette tovább. Így új fonológiai elmélet jött létre, amely a nyelv generatív modelljében nyert alkalmazást. Hozzá kell tenni, hogy a nyelvi elemek belső rendszerbeli funkcióinak vizsgálatán kívül a prágai iskola sokat tett a stilisztika területén is.

Míg Európában a strukturalista nyelvészet keretében több elmélet is napvilágot látott ebben az időben, az amerikai nyelvtudomány sokkal praktikusabb nyelvi kérdések megoldásán fáradozott. Célja az indián nyelvek leírása volt. Az elméleti nyelvészet nem volt fontos számukra. Képviselői sokkal fontosabbnak tartották a leíró (deszkriptív) nyelvészetet; innen ered az amerikai strukturalizmus neve, a deszkriptivizmus. Természetesen tisztában voltak azzal, hogy elmélet nélkül semmit sem lehet csinálni. Azok a nyelvészek, akik az indián nyelveket kívánták leírni, általában nem ismerték ezeket a nyelveket, tehát nem rendelkeztek a nyelv implicit tudásával. Olyan nyelvelmélet létrehozásán fáradoztak, amely lehetővé teszi a nyelvi leírást pusztán a tartalom nélküli nyelvi megnyilatkozások tiszta formája alapján. Ehhez a disztribúció fogalmát használták fel, amely a disztribucionizmus nevet adta az amerikai iskolának. Megalapítója Bloomfield (1887–1949) volt. Ennek az iskolának a képviselői azt vallották, hogy a nyelvész feladata a nyelvi egységek felfedezése és osztályozása (taxonomikus nyelvészet). A szövegkorpusz alapján történő nyelvi leírást az amerikai strukturalisták azonosnak tekintették a nyelvelmélettel. A disztribúció fogalmán azoknak a szövegbeli kontextusoknak az együttesét kell érteni, amelyekben az adott elem szerepel. A disztribúció több típusát különböztették meg: a komplementáris, az inkluzív, a keresztező és a homodisztribúciót.

A disztribucionisták a nyelvi leírást bizonyos műveletek halmazaként értelmezték, amelyeknek bizonyos sorrendben történő alkalmazása a szövegre (corpus) támaszkodva a grammatika felfedezéséhez vezet (grammar discovery procedure). Három nyelvi szintet különböztettek meg: (1) a fonológiai, (2) a morfológiai és (3) a szintaktikai szintet. A szöveg szegmentációját és a disztribúciós elemzést a szubsztitúció (felcserélés) segítségével végezték el. Ezt az irányzatot több nyelvész is követte: B. Bloch, E. Nida, G. L. Trager, Z. S. Harris, Ch. Hockett, A. A. Hill, C. C. Fries és mások.

A disztribúciós megközelítés (figyelmen kívül hagyva a nyelvi jelentést és a nyelvhasználók intuícióját) azonban nem vezetett a nyelv valódi struktúrájának a megnyugtató leírásához. Így új irányzat jelent meg, amely az úgynevezett Whorf–Sapir hipotézis néven vált ismertté a nyelvtudományban. Ez a hipotézis azt hirdette, hogy az ember a külső világot a nyelven keresztül észleli, és a nyelv struktúrája meghatározza azt a módot, amely szerint ezt a világot látjuk. A nyelvek közötti szintaktikai és szemantikai strukturális eltérések azt bizonyítják, hogy a különböző nyelveket beszélő nyelvhasználók másképpen észlelik a nyelven kívüli világot.

A nyelv funkcionálását a kommunikációs folyamatban az amerikai nyelvészek egy pszichológiai koncepció, nevezetesen a behaviorizmus kategóriáiban próbálták magyarázni (L. Bloomfield). A behavioristák a nyelvet az emberi viselkedés részeként értelmezték, amelyet az inger-reakció kategóriák segítségével véltek leírni. Kiderült azonban, hogy a nyelv ilyen jellegű értelmezése nem tartható, mivel az ember egyrészt külső ingerek nélkül is tud beszélni, másrészt a külső ingerek jelenléte nem mindig vezet verbális reakcióhoz, például amikor tehenet látunk, nem mindig mondjuk ki a tehén szót.

Az amerikai lingvisztikai iskolában a nyelvi egységek közötti oppozíciókat a szövegbeli disztribúciójukból vezették le, és nagyobb figyelmet szenteltek a szintagmatikus relációknak. Az amerikai iskola a prágaihoz hasonlóan elfogadta azt az általános hipotézist, hogy a nyelv (jel)rendszer, és ezt a hipotézist sajátos módon minél több érv felhasználásával igyekezett bizonyítani.

A saussure-i nyelvelmélethez talán legközebb a koppenhágai iskola, az úgynevezett glosszematika állt, amelynek fő képviselője L. Hjelmslev (1899–1965) volt. Nézetei szerint a nyelvtudomány feladata a nyelv struktúráinak tanulmányozása, kutatása. A nyelvben két síkot különböztet meg, a tartalom és a kifejezés síkját, és e két sík mindegyikén a szubsztanciával és a formával van dolgunk. A szubsztancia a tartalom síkján azonos az objektív valósággal, a kifejezés síkján viszont – a nyelvi hangokkal. A formát a tartalom síkján Hjelmslev az objektív valóság, azaz a tartalom szubsztanciájának pszichikai képével, a kifejezés síkján viszont a nyelvi hangok, azaz a kifejezés szubsztanciájának a pszichikai képével azonosítja. Ennek tükrében a nyelvtudomány feladata a nyelvi jel pszichikai képének a kutatása az objektív valóság pszichikai képének viszonylatában.

Hjelmslev másképpen képzeli el a nyelvelmélet felépítését, mint F. de Saussure. Véleménye szerint a nyelvelméletnek követnie kell a deduktív rendszereket. Több nyelvelmélet is lehetséges, azért három kritériumot javasol az elméletek értékelésére vonatkozólag. Ezek a következők: (1) ellentmondás-mentesség, (2) teljesség és (3) egyszerűség. Ezekkel a nézetekkel Hjelmslev a strukturalizmustól és így F. de Saussure-től is távolodik.

Az angol strukturális nyelvészetet az úgynevezett londoni nyelvészeti iskola képviseli: J. R. Firth, B. Malinowski, D. Jones, M. A. K. Halliday és mások. Firth kidolgozta az úgynevezett kontextuális jelentéselméletet, amely Malinowski munkáiból táplálkozik. Malinowski a szituációs kontextus elméletének a szerzője, amely szerint: (1) a nyelv a társadalmi cselekvés egyik fajtája (mode of activity); (2) a megnyilatkozásokat csak a szituációs kultúrkontextusban, valamint a történelmi és a fizikai környezetben lehet képezni és megérteni; (3) a jelentés a megnyilatkozás függvénye a kontextusban; (4) a szavak, illetve a mondatok jelentése az adott kommunikációs közösség tagjainak a kultúrájától függ; (5) a nyelv elsődleges egysége a mondat, és nem a szó, ahogy ezt Arisztotelésztől kezdve tartották. Ezt az elméletet Firth átvette és továbbfejlesztette. Tanítványa, Halliday megalkotta az úgynevezett rendszergrammatikát, amelyben három síkot különböztet meg, ezek: (1) szubsztancia (a nyelv anyagi síkja) – fonikus és grafikus; (2) forma – grammatika (morfológia és mondattan) és szótár; (3) kontextus (a forma viszonya a nyelven kívüli szituációk tulajdonságaihoz).

(3) A falszifikacionizmus fő elve szerint a megfigyelést az elmélet feltételezi és irányítja. Elveti azt a meggyőződést, hogy a megfigyeléses mondatok segítségével bizonyítani lehet az adott elmélet igazságát vagy meghatározni a valószínűségét. Az elméletek spekulatív és hipotetikus feltevések, és az emberi ész produktumai. A falszifikacionizmusnak a forrása Karl Popper tudományelméletében keresendő (Popper 1968, 1969, 1972), aki nemcsak az indukcionizmus, hanem a verifikacionizmus bírálatával is egyetértett. Popper is azon a véleményen van, hogy az általános hipotézist nem lehet egyedi mondatok segítségével bizonyítani, mivel mindig előfordulhat olyan tény is, amely az adott hipotézissel ellentétes, és amelyet figyelmen kívül hagytak a kutatók. Tehát a tudományt mindig csak a probabilisztikus tényezők fogják jellemezni. Ezért sokkal termékenyebb a tudomány számára a bizonyító tények helyett olyan tényeket keresni, amelyek falszifikálják az adott hipotézist. Így a falszifikacionizmusban a tudományt olyan hipotézisek halmazának tekintik, amelyek addig érvényesek, míg nem kerülnek elő olyan tények, amelyek ellentétesek az adott hipotézissel. Ahhoz, hogy egy adott hipotézis a tudományos tudás elemévé váljon, egy alapvető feltételnek kell eleget tennie, nevezetesen annak, hogy falszifikálható legyen. A hipotézist csak akkor lehet falszifikálni, ha léteznek olyan logikailag lehetséges események vagy megfigyeléses mondatok, amelyek ellentétesek vele, és amelyek, ha igaznak bizonyulnak, képesek falszifikálni ezt a hipotézist. Az olyan mondat, mint például az Esik vagy nem esik, nem tesz eleget ennek a feltételnek, mert nem létezik egyetlenegy olyan logikailag lehetséges állítás sem, amely képes lenne ezt a mondatot megdönteni. A megfigyelt mondatokat, amelyek segítségével falszifikáljuk a törvényeket és az elméleteket, Popper potenciális falszifikátoroknak nevezi. A falszifikacionisták szerint azok az elméletek jobbak, amelyeket jobban lehet falszifikálni. A tudományos munka a magas fokú falszifikálható hipotézisek felállításán és a falszifikálás meggondolt és kitartó próbálkozásain alapul. Popper a következőket írja: „Azért örömmel elismerem, hogy olyan falszifikacionisták, mint én, inkább az olyan bátor gondolatot szeretik, amelynek célja egy érdekes probléma megoldása akkor is (és különösen akkor), ha ez a gondolat hamisnak bizonyul, szemben az igaz, de lényegtelen frázisok sorával. Úgy véljük, hogy ily módon lehetőségünk van arra, hogy saját hibáinkból tanuljuk, és gondolatunk hamis voltát felfedezve, tudomást szerzünk az igazságról, és hozzá közeledünk” (Popper 1969: 231 [ford. B. J.]). Mivel a tudomány magas információtartalmú elméletekre épít, a falszifikacionisták örömmel fogadják a bátor és spekulatív gondolatokat (Chalmers 1997: 69). Dicsérik a bátor hipotéziseket, amennyiben azok falszifikálhatók, és a falszifikálás után elvethetők. Emlékezzünk arra, hogy az indukcionisták a tudományhoz csak azokat az elméleteket sorolták, amelyek igazsága bizonyítható, vagy nagyfokú valószínűsége megállapítható. A kísérleti adatok által kijelölt határt csak akkor lehet átlépni, ha figyelembe vesszük az érvényes induktív következtetést. A falszifikacionisták viszont tisztában vannak az indukció korlátaival és a megfigyelés elméleti dominanciájával. Azt vallják, hogy a természet titkait csak bátor és precíz elméletek segítségével lehet feltárni, és minél több ilyen elmélet konfrontálódik az objektív világgal, annál nagyobb esélye van a tudományos haladásnak. A fantasztikus elméletek népszerűsítése nem járhat semmilyen eséllyel, és nem jelenthet semmilyen veszélyt, mert ha kiderül az alkalmatlanságuk, akkor úgyis elvetésre kerülnek. A falszifikálás követelménye az, hogy az elméleteket világos és precíz módon kell megfogalmazni, mert ellenkező esetben nem tudhatjuk pontosan, hogy miről van szó, és így előfordulhat, hogy a megfigyelés, valamint a kísérlet eredményeit az elmélet bizonyításának véljük, és ennek köszönhetően védjük a falszifikálás ellen. Minél precízebben megfogalmazott az elmélet, annál nagyobb mértékben falszifikálható. Azt mondhatjuk, hogy a precizitás és a világosság követelménye természetes módon következik a falszifikacionista tudományelméletből (Chalmers 1997: 62–87).

Sokan kétségbe vonják a falszifikacionista nézőpontot, mivel a megfigyeléses mondatok, amelyek a falszifikálás alapját képezik, az új tudományos eredmények fényében hamisnak bizonyulhatnak. Sokszor arra hivatkoznak, hogy a Kopernikusz idejében ismert tudás nem engedte azon kísérleti adatoknak a megalapozott kritikáját, amelyek szerint a Mars és a Vénusz látszólagos méretei változatlanok, tehát Kopernikusz elmélete e megfigyelések tükrében falszifikálható lett volna. Száz évvel később ezt a falszifikációt kellett volna visszavonni, mert közben új felfedezések születtek az optikában. Így a döntő falszifikációk lehetetlenek a biztos megfigyeléses bázis hiánya miatt, amely utóbbiaktól függenek (Chalmers 1997: 92).

A falszifikacionizmust a nyelvtudományban az úgynevezett generatív paradigma, azaz a generativizmus képviseli, amelynek bölcsője az USA volt a XX. század második felében. Ebben az időben jelent meg a tudományban a kutatások egzaktságára irányuló általános törekvés, amely nem kerülhette el a nyelvtudományt sem. Így született a generatív-transzformációs grammatika, amelynek megalkotója Chomsky (1928–) volt. Természetesen nem légüres térben jött létre, alapját képezte több korábbi nyelvelmélet (főként Harris és Hockett munkái) és több más tudományág is (például az antibehaviorista pszichológia, a matematikai logika, az automataelmélet, az algebra, a kibernetika, az információelmélet). Elvetésre került az amerikai behaviorista strukturalizmus, amely képtelen volt megfelelő választ adni a kutatókat érdeklő több lényeges kérdésre. A nyelvi leírás formalizálására való törekvés főként a matematikai logika alkalmazását igényelte a kutatóktól. 1955-ben Chomsky a The Logical Structure of Linguistic Theory és a két évvel később, 1957-ben megjelent Syntactic Structures című műveiben kijelölte az új nyelvelmélet körvonalait. Jelen érvelés számára fogadjuk el, hogy ez a paradigma: (1) abból a hipotézisből indul ki, hogy a természetes nyelv mondatok halmaza, és a mondatok az alacsonyabb rendű egységek összekapcsolásának vagy átalakításának az eredményei; (2) feltételezi, hogy a nyelvésznek követnie kell a deduktív rendszerek megalkotóit. A generativisták arra törekedtek, hogy olyan nyelvi modellt építsenek fel (= a nyelvi kompetencia modelljét, tehát az ember implicit tudásának a modelljét, amelynek tükröznie kell a mondatok generálását a nyelvi végrehajtás során), amely nemcsak a szövegmondatok elemzését teszi lehetővé, hanem olyan sorok képzését is, amelyeknek a struktúrája azonos a szövegmondatokéval. Az algebrai egyenletek mintájára felépített, tehát maximálisan formalizált generatív modellnek a lényege abban rejlik, hogy véges számú rekurrens (rekurzív) szabály alapján képes generálni a mondatok végtelen halmazát. Ez olyan mondatok generálására is vonatkozik, amelyeket eddig soha nem realizáltak. Chomsky szerint a mondatokat két fő csoportra lehet osztani: (1) azokra a mondatokra, amelyeket olyan grammatika segítségével lehet generálni, amely nem tartalmazza a transzformációs szabályokat, és (2) olyanokra, amelyeket a transzformációs szabályokat tartalmazó grammatika generál. A Chomsky-féle generatív elméletnek lényeges eleme a mély- és a felszíni struktúra fogalma, amelyet Hocketttől vett át (Hockett 1959: 249). A mélystruktúra a nyelv szemantikai-logikai síkját és a mondat szemantikai (= logikai) interpretációjának az alapját képezi. A felszíni struktúra azonos a nyelv lingvisztikai, azaz a mondat formális síkjával. A generatív grammatika több evolúciós stádiumon ment át a véges állapotú modellből (finite state grammar) kiindulva a kontextus nélküli (context-free), illetve a kontextusra orientált (context sensitive), valamint több transzformációs variánson át az úgynevezett standard modellig, amelynek leírása Chomsky Aspects of the Theory of Syntax (1965) című könyvében található, és amely (1) szintaktikai, (2) szemantikai és (3) fonológiai komponensből áll. (Érdemes megjegyezni, hogy a generatív grammatika korábbi modelljei nem tartalmazták a szemantikai komponenst.) A standard modellből kiindulva több új irányzat is megjelent a generatív grammatikában (Radics 1975: 445–79), amely további módosításokat vezetett be. Ezek egyike például az úgynevezett esetgrammatika (Fillmore) volt.

A generatív nyelvelmélet domináló irányzattá vált a nyelvtudományban a XX. század második felében. Ez volt a nyelvtudomány történetében az első komoly próbálkozás a nyelvtudomány matematikalizációjára, a nyelv formális-logikai, azaz lehetőleg a legegzaktabb, legprecízebb leírására.

A generatív nyelvelmélet, mint már jeleztük, falszifikacionista paradigmát képvisel a nyelvtudományban, mivel elméletileg több generatív modell létrehozására és így e modellek falszifikálására adott lehetőséget. Lehetővé vált, hogy megállapítsuk, melyik közülük a legmegalapozottabb, legalkalmasabb, vagy elvessük őket, és teljesen új elméletet hozzunk létre. A falszifikációt el lehet végezni például a Hjelmslev által megfogalmazott három kritérium alapján is: (1) az ellentmondás-mentesség, (2) a teljesség és (3) az egyszerűség szempontjából. Ha az adott elmélet nem teljesíti e kritériumok valamelyikét, akkor ezt az elméletet nem lehet megalapozottnak tekinteni.

Az első kritérium (az ellentmondás-mentesség) a deduktív modellek vonatkozásában kétségkívül alapvető. Az ellentmondásos deduktív rendszer egyszerűen nem működhet. A természetes nyelv mondatainak a generálásáért felelős rendszernek generálnia kell a mondatok teljes halmazát. Tehát a nyelvi modellek értékelésénél a teljességi kritériumnak nagy jelentősége van. A harmadik kritérium (az egyszerűség) nem tűnik egyértelműnek, mivel egyrészt a deduktív rendszer szabályaira vonatkozhat, másrészt pedig e szabályok működésére. Mint tudjuk, Chomsky azt javasolta, hogy a nyelvi modelleket a leírás adekvátsága szempontjából kell értékelni. A modellek egy része csak az első adekvátsági fokot, azaz a leírás gyenge adekvátságát éri el. A leírás második adekvátsági foka, azaz az erős leírási adekvátság csak azokra a modellekre vonatkozik, amelyek az adott nyelv mondatainak teljes halmazát képesek leírni, de nem képesek hozzárendelni ezekhez a mondatokhoz a nyelvhasználó intuíciójával összhangban lévő struktúrákat. Azokat a modelleket, amelyek elérik az erős leírási adekvátságot, alávetik a harmadik szintű értékelésnek, amelyet magyarázó adekvátságnak neveznek. Egyszerűsítve a kérdést azt mondhatjuk, hogy ebben az esetben a modell természetességéről van szó, tehát olyan modellről, amely nagy valószínűséggel megközelíti a nyelvi kompetencia formáját, azaz az ember nyelvi implicit tudását. A magyarázó adekvátságú modellnek hasonlítania kell a természetes implicit grammatikára, tehát egy olyanra, amely minden nyelvhasználó „fejében” megvan, és amely végtelen számú mondatok halmazát képes generálni. Hozzá kell tenni azonban, hogy a magyarázó adekvátság, azaz a megegyezés az eredetivel, másképpen a nyelvi kompetenciával, véleményünk szerint bizonyos kétséget ébreszthet, mivel ahogy már korábban is volt róla szó, a nyelvi kompetencia mint nyelvi implicit tudás, absztrakt lét a megfigyelés számára nem adott, tehát a nyelvi modellt (= explicit grammatikát) nem lehet összehasonlítani azzal, ami közvetlenül nem figyelhető meg. Ezzel kapcsolatosan felmerülhet a kérdést, hogy vajon a nyelvtudományban valóban lehetséges-e a nomotetikus magyarázás, amely a deduktív tudományokra jellemző. Úgy tűnik, hogy a nyelvtudományban csak az idiografikus magyarázásra van lehetőség. Valójában felépíthetünk a deduktív rendszer mintájára egy grammatikai modellt, de nincs lehetőségünk arra, hogy összehasonlítsuk azt az eredetivel, az absztrakt létet képező implicit grammatikával. A modellek szóban forgó értékelési hierarchiája útmutatást ad a nyelvészeknek a grammatikák konstruálása és falszifikálása terén.

(4) A posztmodernizmus fogalma nem egyértelmű. Azoknak a kérdéseknek a spektruma, amelyeket a posztmodernista viták érintenek, rendkívül széles (Köhler 1977: 16–7). Egyesek szerint e terminus bevezetésének még nem jött el az ideje, mert semmilyen olyan új jelenség nem jelent meg, amely ezt indokolttá tette volna. A posztmodernizmus fogalmának az időbeli határai állandóan bővülnek. E fogalom alapjában véve a jelenkort, azaz a XX. század második felét öleli fel, de más aspektusból nézve a hatvanas évektől kezdve például Amerikában már posztposztmodernizmusról is írnak. Ezt a terminust egyesek a régebbi múltból is származtatják (például Lyotard Arisztotelésztől). Ennek a fogalomnak a terjedelme, úgy tűnik, határtalan: létezik már posztmodernista művészet, tudomány, filozófia, nyelvtudomány stb. Az USA-ban megjelentek a posztmodernista teológiáról, utazásokról, sőt a posztmodernista páciensekről szóló könyvek is stb. Az ambivalens tartalom tovább feszíti ezt a fogalmat. Egyesek arról cikkeznek, hogy a posztmodernizmus az új technológiák kora. Feltehető tehát a kérdés, hogy vajon erre a fogalomra egyáltalán szükség van-e? A terjedelmi határoktól eltekintve, valóban létezik egy sajátos, bár véglegesen még meg nem határozott problémakör, amely a posztmodernizmust jellemzi: idetartoznak az észre és a racionalitásra vonatkozó, élesen megfogalmazott kérdések; a racionális és humán felvilágosodás szerepe a nyugati világ kulturális és politikai arculatának kialakításában; a politikai szférában, a társadalmi életben, valamint a tudományban megjelenő erőszak kérdése; az igazság kategóriáihoz való viszony; az esztétikai tudat keretében megjelenő újszerű érzékenység; az emberi észlelés új módjainak az elemzése az életünkben egyre nagyobb szerepet játszó médiákra való tekintettel stb. (Wilkoszewska 1984: 9). A többértelműség ellenére ez a terminus, úgy tűnik, arra utal, hogy a változások bonyolult és többirányú folyamata zajlik szemünk láttára majdnem minden tudományágban, a művészetben, az irodalomban, a filozófiában, szóval az egész kultúránkban. Azt mondhatjuk, hogy ez a terminus annyira többértelmű és nem világos, amennyire többértelmű és nem világos az a folyamat, amelyet ez a fogalom felölel.

A posztmodernista vitákban a pluralizmus új arca jelenik meg – a világ szétesését, fragmentálódását nagy örömmel és optimizmussal fogadják el, és úgy értelmezik, mint a résznek a felszabadulását. Lyotard szerint például nemcsak az egység eszméjét vesztettük el, hanem birtoklásának a szükségességét is, és legyőztük az egység és az egész perspektíváját is.

A posztmodernizmus bizonyos értelemben azon a kritikán alapul, amelyet Popper fejtett ki a tudományt mint bizonyított tudást illetően, de elveti a Popper által javasolt pozitív megoldásokat is. Mivel a tudomány nem biztos tudás, csak a hipotézisek halmaza, tehát sokkal jobb megoldásnak ígérkezik a racionalizmus bizonyos dogmáinak figyelmen kívül hagyása és a valóság megértése érdekében a nem konvencionális eszközök alkalmazása. Ez a tudás anarchista koncepciójának a követelménye, amelynek szerzője és népszerűsítője Paul Feuerabend volt, aki azt a maximát hirdette, hogy „mindent szabad” (anything goes) (Feuerabend 1975a). Véleménye szerint az eddigi metodológiák nem hoztak semmilyen eredményt, amit szerinte a tudomány története egyértelműen bizonyít. A tudományok különféle metodológiái nem voltak képesek kidolgozni azokat a szabályokat, amelyek képesek lennének irányítani a tudósok munkáját. Azt írja, hogy: „Az a meggyőződés, hogy a tudománynak valamilyen tartós és általános szabály szerint lehet és kell fejlődnie, nem tartható fenn, és veszélyes is. Nem tartható fenn azért, mert túlságosan egyszerűsített nézőpontot fogad el az emberi képességekre és az azok fejlődését elősegítő körülményekre nézve. Veszélyes viszont azért, mert a szabályok erőltetése azt okozza, hogy szakmai kvalitásaink az emberségünk kárára emelkednek. Ez a meggyőződés magára a tudományra nézve is káros, mert elhanyagolja azokat a fizikai és történelmi feltételeket, amelyek a tudományos változásokat befolyásolják. Azt okozza, hogy a tudomány kevésbé rugalmassá és inkább dogmatikussá válik […]. Minden metodológia korlátoz, és egyetlen egy szabály, amely létjogosult, az a „mindent szabad szabály” (ford. B. J.) (Feuerabend 1975a: 295–6).

Feuerabend szerint a tudományos tudásnak vannak bizonyos korlátai, de azokat a korlátokat nem a metodológia, hanem a tudósok összességének az ízlése határozza meg. Tehát a tudományos tudás határait a széles értelemben vett kultúra jelöli ki. Ha a kultúra megengedi a tudományos tudáshoz való hozzájutás valamilyen módját, akkor semmilyen metodológia nem szegülhet vele szembe, és főként azért, mert ehhez nincsen morális joga. A tudomány Feuerabend által történő elemzésének egyik lényeges komponensét az úgynevezett összemérhetetlenség képezi, amely több közös vonást mutat Kuhn nézeteivel. Ez a koncepció azon alapul, hogy a megfigyelés az elmélettől függ. A konkurens elméletek akkor összemérhetetlenek, ha az egyik elmélet alapvető fogalmát nem lehet megfogalmazni a másik elmélet terminusai segítségével. Ilyen körülmények között logikailag lehetetlen összehasonlítani a konkurens elméleteket. A Feuerabend-féle tudománykoncepciónak egy másik aspektusa a tudománynak a tudás más formáihoz való viszonyát érinti. Arról van szó, hogy több metodológiai elmélet érvelés nélkül elfogadja, hogy a tudomány (legalábbis a fizika) a racionalitás paradigmája. Ezért Lakatosról a következőket írja: „Befejezve az újkori tudomány »rekonstrukcióját«, felhasználja azt más reflexiók típusai ellen, mintha köztudott lenne, hogy az újkori tudomány jobb a mágiánál vagy az arisztotelészi tudománynál, és nem vezet hamis eredményekre. Egy csepp érvelés sincs benne. »A racionális rekonstrukciók az alapvető tudományos tudást« nyilvánvalónak tekintik, de »nem mutatják ki«, hogy ez a tudás jobb, mint a boszorkányok vagy a sámánok »alapvető tudása«” (ford. B. J.) (Feuerabend 1975a: 205).

Feuerabend koncepciójában nem fogadja el a tudomány felsőbbrendűségét a tudás más formáival szemben. Hangsúlyozza az egyén szabadságának a bővítését a tudományban a metodológiai korlátok megszüntetése révén. Ez a megközelítés széles kontextusban kell, hogy biztosítsa az egyén szabad választását a tudomány és a tudás más formái között. Feuerabend szerint a tudomány intézményesítése ellentétes a humán magatartással (Feuerabend 1975b, 1978).

A tudomány anarchista koncepciójának a követői érvelésükben sokszor hivatkoznak Thomas Kuhnra, aki nem ad semmilyen ajánlást arra vonatkozóan, hogyan kell művelni a tudományt, viszont választ ad arra, hogyan művelték a tudományt régebben.

A posztmodernizmus, a tudomány anarchista elméletén kívül, az úgynevezett dekonstrukció koncepcióján is alapul, amelynek szerzője Jacques Derrida (és előtte François Lyotard) volt. Derrida a tudomány történetét a szövegek halmazaként értelmezi, amelybe új szövegeket építenek be. Így a tudományban nem arról van szó, hogy az objektív igazsághoz közeledjünk, hanem arról, hogy szüntelenül olyan újabb és újabb szövegeket gyártsunk, amelyek tudományosnak tekinthetők. A dekonstrukció feladata ennek az egységesnek tűnő szövegtömegnek az értelmük szerint történő bontása, és az egyik értelemtől egy másikhoz, tőle teljesen eltérő értelemhez való sima átmenet kiépítése.

Összegezve azt mondhatjuk, hogy a posztmodernizmus nem egységes, hanem eléggé heterogén paradigmát tükröz. Ennek az irányzatnak a képviselői azt vallják, hogy a tudományos tevékenység alapvető feladata nem a magyarázás, hanem a megértés. A megértésnek viszont nem egyféle leíráson kell alapulnia, mivel az objektív valóság igen bonyolult, tehát a mindössze egy szempontra korlátozódó leírás nem vezethet a valóság megértéséhez. Maga a tudomány is relatív jelenség. Tehát a tudományos és az intuitív tudás közötti határ kijelölése lehetetlen, mert nem létezik egyetlenegy olyan metodológia sem, amely garantálná azt, hogy a tudományhoz kizárólagosan csak a racionálisan megindokolt mondatok tartozhatnak. Tehát értelmesebbnek látszik eltekinteni ettől a megkülönböztetéstől, annál is inkább, mivel az eddig tudományosnak tekintett tudás függőségi viszonyban áll a mindennapi tudással, és fordítva, a mindennapi tudás szorosan kapcsolódik a tudományos tudáshoz. Azt, hogy valójában tudományos talajon mozgunk-e vagy sem, egyetlenegy dolog döntheti el, nevezetesen a tudósok között kialakult egyetértés. Az viszont, hogy ki tartozik a tudósok köréhez, az adott társadalomban érvényes általános kultúrnormákból következik. Az így értelmezett tudományban elfogadott tudományos módszer nem a metatudományból ered, hanem a tudósok között létrejött íratlan megegyezésnek a következménye.

A modernizmust, mint köztudott, a rendszerezés és a rend, valamint az objektív tudás irányába történő elmozdulás jellemezte, amelyet az abszolút igazság felfedezésébe vetett emberi hit kísért. Ez volt a modernizmus szimbóluma. A mai posztmodernizmus, ahogy a fentiekből kitűnik, más gondolkodási módot ajánl, olyan gondolkodási módot, amely lemond az abszolút világrendezés igényéről (Bauman 1994). Ez új kihívás a tudomány számára, a nyelvtudomány számára is, amely nyilvánvalóan új kutatási perspektívákat vázol, de egyidejűleg bizonyos kérdőjeleket is rejt magában.

A posztmodernizmus megnyilvánulása a nyelvtudományban a kognitivizmus, amely a hetvenes években jött létre az USA-ban, és fő teoretikusa Ronald W. Langacker volt. Ennek az irányzatnak kezdettől fogva nemcsak sok lelkes híve, hanem sok ellenzője is volt, és van manapság is. Ennek ellenére a kognitív nyelvészetnek sikerült a mai nyelvtudományban stabil pozíciót kiharcolnia magának, és több országban is sikeresen művelik. A kognitív nyelvelmélet kétségkívül rendkívül vonzó, főként azon nyelvészek számára, akik tisztában lévén a szigorú formalizáció előnyeivel és korlátaival egyaránt, szeretnék átlépni a strukturális objektivizmus merev keretét, akik a nyelv használójában nemcsak a szavakat és a mondatokat generáló mechanizmust, hanem magát az embert is látják: a megismételhetetlen személyiségét, az előre nem jelezhető viselkedését, reakcióit, világlátásának eredetiségét, szóval mindazt, ami az adott kultúrközösségben akceptált kommunikációs modellel összefüggésben meghatározza, hogy milyen módon használja az ember a nyelvet, amelynek megalkotója és egyben foglya is (Rudzka-Ostyn 1988, Kardela 1994).

A kognitív nyelvészek azt vallják, hogy az emberi nyelv természete megértésének a kulcsa az emberi megismerés folyamatainak a megértésében és modellálásában rejlik. A tágan értelmezett „emberi tényezőre” való állandó hivatkozások azt mutatják, hogy a Langacker által megalkotott kognitív grammatika még a strukturalizmus előtti nyelvtudományi paradigmához is kapcsolódik, nevezetesen az indukcionizmushoz. Langacker elméleti munkáiban, tanulmányaiban felfedezhetjük az indoeurópai nyelvészet XIX. századi klasszikusainak a gondolatait is. Az úgynevezett „tradicionális”, „hagyományos” nyelvészet nobilitációja nem jelenti azonban azt, hogy a kognitív nyelvészet teljes egészében ignorálja a strukturalizmus alapvető elveit, téziseit. Ellenkezőleg, a Langacker-féle nyelvelmélet a klasszikus strukturalizmus eredményein alapul, és ezeknek a folytatója is.

A kognitív nyelvészet mindenekelőtt a túlzott nyelvi formalizmus ellen lépett fel, amely közismerten, generatív-transzformációs grammatika néven, majdnem 30 éven át uralta főként az amerikai, de nagymértékben az európai nyelvtudományt is, és vezető irányzattá vált a modern nyelvészetben. Tehát a kognitív nyelvészet abból az általános elégedetlenségből született, amelyet a generatív grammatika modelljének elégtelensége váltott ki. Hogy jobban lássuk ezt a kérdést, tekintsük át a transzformációs-generatív elmélet azon elemeit, amelyek ellen felléptek a kognitivisták.

A Chomsky-féle nyelvelmélet egyik alapvető követelménye, mint köztudott, a nyelvi kompetencia és a nyelvi végrehajtás (performancia) megkülönböztetése volt a klasszikus európai strukturalizmus „langue-parole” oppozíciójának a mintájára. A generatív elmélet keretében a nyelvészet autonóm, önálló tudományos diszciplínát képez, kutatási tárgya pedig az ideális nyelvhasználó nyelvi kompetenciája, aki mentes mindenféle fizikai és pszichikai tökéletlenségtől, és aki követi a grammatikai szabályokat, figyelmen kívül hagyva a megnyilatkozások nyelven kívüli kontextusának a hatásait (Bańczerowski 1994: 277–86). A már korábban említett „emberi tényező” a generativisták szerint nem eleme a nyelvi kompetenciának, hanem a nyelvi végrehajtásnak a része, tehát nem képezheti a nyelvész kutatási tárgyát. Egy ilyen doktrina elfogadása lehetővé tette a nyelv algoritmikus módon történő leírását: ha az absztrakció síkján leírjuk és formalizáljuk a nyelvi objektumokat, és meghatározzuk a rajtuk végrehajtandó megengedett műveleteket, akkor végeredményben olyan algoritmust kapunk, amelynek segítségével létrehozhatjuk az adott nyelv összes grammatikailag helyes struktúráját. A viszonylag kisszámú transzformációs (rekurrens) szabály alkalmazása különböző összetettségű, végtelen számú struktúra megalkotásához vezet. A nyelvi struktúrák generálási folyamatának az algoritmizálása, az algoritmusok megfelelő sorrendben történő alkalmazása nem engedi meg a helytelen nyelvi sorok létrehozását.

A transzformációs-generatív elmélet formális apparátusának a fejlődésével, azaz bonyolultabbá tételével párhuzamosan nőtt azoknak a kutatóknak a csalódottsága, elégedetlensége, akik annak idején éppen ennek az elméletnek a feltétlen hívei voltak, de közben felismerték ennek a típusú formalizációnak a gyengeségeit, a mások által is sokszor hangoztatott korlátait. A forradalmi erjedés éppen Chomsky tanítványainak és legközelebbi munkatársainak a soraiban kezdődött, amikor felmerült a metaforához való viszony megfogalmazása, amely a generativisták számára mindig megoldhatatlan problémát jelentett. A metafora leírásában már nem érvényesülhetnek a szóban forgó grammatikai szabályok, ezért a generatív modellben ezt a jelenséget nem tipikusnak, hanem jelentéktelennek tartották. Így a generativisták a metaforakutatást inkább az irodalomelméletben, nem pedig a nyelvészetben képzelték el. Chomsky egyik munkatársa, George Lakoff arra a megállapításra jutott, és meggyőzően bizonyította is, hogy a metafora a természetes nyelv funkcionálásának egyik alapvető módja. A kognitivisták azt vallják, hogy a metafora tükrözi az ember megismerési, valamint gondolkodási folyamatait, és minden nyelvhasználó a metaforák segítségével kommunikál (Lakoff–Johnson 1981; Lakoff–Turner 1989). Ily módon a nyelvtudomány előtt új kutatási perspektívák jelentek meg. Chomsky egyik tanítványa, Langacker a transzformációs-generatív grammatikával kapcsolatos kifogásait két monumentális munkájában fogalmazta meg: (1) Foundations of Cognitive Grammar. Theoretical Prerequisites (1987) és (2) Foundations of Cognitive Grammar. Descriptive Application (1991). Ezek a kifogások főként a nyelvi adatok leírásának empirikus alapelveit érintették. Azzal vádolták a generativistákat, hogy a nyelvi leírásban figyelmen kívül hagyják azokat az adatokat, amelyek nem férnek bele az általuk alkalmazott absztrahálásba, valamint hogy az elemzés tárgyául csak olyan struktúrákat választanak ki, és azokat vizsgálják, amelyeknek a helyessége soha nem volt kétséges. A valódi nyelvi kommunikációban viszont az ilyen struktúrák csak elenyésző mennyiséget képviselnek, tehát nem tükrözik reprezentatív módon az adott nyelvet, mivel, mint tudjuk, a nyelvhez hozzátartoznak olyan struktúrák is, amelyek a szigorúan formalizált szabályok rendszerének a szempontjából helyteleneknek minősülnek.

A transzformációs-generatív grammatika főként az angol nyelvvel foglalkozó nyelvészeknek a műve volt, akik általában csak az angol nyelvvel foglalkoztak, és azért az a vád érte őket a kognitivisták részéről, hogy „angolcentrikusságban” szenvednek. Más nyelvek (amelyeket a generativisták általában egzotikusnak tartottak, például a magyart is) nyelvi anyagának az elemzése sok megoldatlan problémát jelentett a generatív leírásban. Így sok kritika érte ezt az irányzatot szerte a világon. Kimutatták, hogy ez az elmélet alkalmatlan a természetes nyelv valódi funkcionálásának a modellálására. Többen kifogásolták azt is, hogy a generativisták túlzottan ragaszkodnak az elmélethez, a lehető legteljesebb formális apparátus létrehozásához, pedig az egyáltalán nem szükséges feltétele a grammatikaírásnak. Helytelennek tartják azt a törekvést is, miszerint maximálisan redukálni kell a leírás elemeit oly módon, hogy a grammatika a szabályok lehetőleg minimális mennyiségével képes legyen a legtöbb struktúrát generálni. Ez az egzakt tudományokra jellemző alapkövetelmény a kognitivisták és más nyelvészeti irányzatokat követő tudósok szerint egyszerűen nem illik a nyelv mint kutatási tárgy természetéhez. A természetes nyelv funkcionálása nem követi az egzakt logikai szabályokat, amit többen is hangsúlyoztak, többek között maguk a logikusok is.

A kognitív nyelvészet képviselőinek a kifogásai a transzformációs-generatív irányzattal szemben tulajdonképpen egy fő kérdést, nevezetesen a nyelv értelmezését érintik a széles körben vett ontológiai kontextusban. A transzformációs-generatív modell teljes autonómiát biztosít a nyelvi komponenseknek, a kognitivisták viszont azt vallják, hogy a hagyományosan megkülönböztetett olyan nyelvi komponensek, mint a fonológia, a lexikon, a morfológia és a szintaxis egyetlen egy kontinuumot képeznek. Ez a nyelvi szemantikára és a pragmatikára egyaránt vonatkozik. A nyelvi komponensek közötti demarkációs vonalak megrajzolása kizárólag csak gyakorlati kutatási célokat szolgálhat, mivel az elemzés célja mindig megszabja a kutatási terület határait. A kognitivisták szerint a nyelv nem független és nem autonóm, mivel az emberi megismerés folyamatának közvetlen tükröződése, és így csak mint az emberi ész általános struktúrájának integráns aspektusa kutatható és elemezhető. Ebben az értelemben a nyelvkutatás azonos a megismerés általános folyamatainak a kutatásával. Ezek a folyamatok összefüggésben vannak nemcsak az emberi ész megismerési képességeivel, hanem pszichológiai, valamint kultúr- és társadalmi tényezőivel egyaránt.

A kognitív nyelvészet, más nyelvészeti irányzatokhoz hasonlóan, általánosításokat végez azzal a céllal, hogy felfedezze az univerzálékat, azaz a különbségek között fennálló hasonlóságokat. Ezek az univerzálék viszont alapvetően különböznek azoktól az univerzáléktól, amelyeket a generatív nyelvészet igyekezett, illetve igyekszik kimutatni. Olyan univerzálékról van itt szó, amelyek nem magára a nyelvre, mint autonóm, önálló létre vonatkoznak, hanem amelyek az emberi ész általános képességeinek a tulajdonságát képezik, azaz a világ percipiálásának és az ennek következtében megszerzett információ feldolgozásának a képességét. Így a kognitivisták azt hangsúlyozzák, hogy a nyelvet mint kutatási objektumot a tág értelemben vett kultúrkontextusban kell értelmezni. Az emberi nyelv a külső világunknak a képe, tehát a kontextusa nem más, mint maga a világ.

A kognitivisták szerint a nyelvészet alapvető feladata, ahogy már feljebb említettük, a természetes nyelv metaforikájának a leírása, amely befolyásolja a nyelvhasználók világlátásának a módját. Emellett lemondanak a nyelvi leírás olyan kategóriáiról, amelyek az osztályozás és a logikai klasszifikáció elvein alapulnak. Véleményük szerint a metaforák igen fontos szerepet játszanak nemcsak az ember mindennapi nyelvhasználatában, hanem a világlátásában és konceptualizációjában egyaránt. A metaforának köszönhetően az ember jobban felfogja azt, amit képtelen teljes egészében megérteni, nevezetesen az érzelmeket, az értékeket, a pszichikai folyamatokat.

A kognitív pszichológusok szerint az ember az objektív valóságot tipológiai és nem klasszifikációs elvek alapján tapasztalja és kategorizálja (általánosítja a tapasztalt valóságos objektumokat, és létrehozza a kategóriáit). Először a prototípus kategória jön létre, amelyhez a későbbiekben hozzárendelődnek a valóság fragmentumainak más elemei. Az objektív valóság egyes elemei nagyon közel állnak a prototípushoz, mások viszont csak az analógia segítségével kapcsolódhatnak hozzá. Mind a két elemfajtát azonos, azaz tipológiai módon kategorizálhatjuk. Azok az elemek, amelyek az adott esetben nem prototipikusak, egyidejűleg más kategóriákat is képviselhetnek. Mivel a nyelv szoros kapcsolatban áll a megismeréssel, tehát az összes nyelvi elem leírásában kötelezően figyelembe kell venni a prototipikus kategóriákat. Így a kategorizált, nem prototipikus nyelvi elemeknek a határai „elmosódnak”, átfedik egymást, és közöttük az úgynevezett családi hasonlóság (family resemblance) lép fel, mert az adott elem hozzátartozhat a prototípus által képviselt egyik, illetve másik kategóriához egyaránt (Rosch–Mervis 1975: 573–605; Pawłowski 1988). Vegyük példaként a madár nyelvi kategória reprezentánsait. Bizonyos madárfajták, mint például a galamb, a varjú, a veréb, a sólyom stb. a „madárság” centrumát képezik, viszont olyanok, mint például a liba, a pulyka, a tyúk, a strucc stb. e kategória perifériáján helyezkednek el. Míg más fajták (például a denevér) egyidejűleg két nyelvi kategóriához tartoznak: a madár- és az állatkategóriához. A kognitivisták szerint a prototipikus kategóriák nemcsak a nyelvi szemantika leírásánál játszanak szerepet, hanem a nyelv grammatikájában is. Ha például figyelmesen megnézzük a magyar mellérendelő kötőszókat, akkor kiderül, hogy legközelebb a prototípushoz az és kötőszó áll, mivel segítségével sokféle egynemű elemet (mondatokat, szószerkezeteket, főneveket, posztpozíciókat, stb.) tudunk összekapcsolni. Más kötőszók használata viszont lényegesen korlátozottabb az és-nél.

A kognitív nyelvészet a világ nyelvi képének rekonstrukciójával is foglalkozik, amelyet a nyelvben rögződött objektív valóság interpretációjaként értelmez (Bańczerowski 1996: 67–70; 1996: 432–40; 1999/2). A világ nyelvi képének rekonstrukciójánál figyelembe veszi a nyelvi szövegekben szereplő frazeologizmusokat, a kollokációt (ismétlődő szókapcsolatokat), valamint a konnotációkat is, amelyek alapján minősíteni lehet a nyelvi világkép elemeit (Nyomárkay 2000b). A világ az emberi értelmezésben kettős természetű. Képében tükröződik a tárgyak sokasága és a köztük megvalósuló relációk különbözősége (Langacker 1991, Wierzbicka 1988, 1992). Ez a kettőség, amely a fizikai alapjelenségek érzékeléséből fakad, tükröződik a fogalmi struktúrák kettősségében is.

Az ember megismerési folyamatában sok tapasztalat kumulálódik, amely absztrakt fogalmi sémák kialakulásához vezet. Amikor az ember már rendelkezik ilyen sémákkal, a biliárdgolyó modelljének megfelelően képes igen komplikált konfigurációk létrehozására, amelyekben az erő, az energia és a mozgás fogalma absztrakt fogalommá válik. Például: Rávettem a szomszédomat, hogy lapátolja el a havat az útról. Ebben a mondatban az erőt nem fizikai, hanem inkább metaforikusan, meggyőző erőként kell értelmezni. Viszont: A feleségem ezt a dalt nemcsak az unokáinknak énekelte el, hanem más gyerekeknek is mondatban az erő és az energia fogalma nem jelenik meg, de az alany a továbbiakban is a cselekvés kezdeményezőjeként szerepel, amelynek eredményeként el lehet képzelni azt a bizonyos fajta mozgást is, amely a térben történik. A fizikai testek nem mindig adják át saját energiájukat más testeknek. Ezt az energiát felhasználhatják saját állapotváltozásuk eléréséhez is. E típusú konfigurációkat a következő mondatok tükrözik: Pista fut; Pista borotválkozik stb.

Az absztrakt mozgás fogalma fontos szerepet játszik a kognitív nyelvi leírásban, többek között a térbeli metaforák sokasága miatt, amelyek mozgást kifejező igéket tartalmaznak. Az ilyen metaforafajták általában nagyon gyakoriak a természetes nyelvekben. Például: Átfutotta a listán szereplő összes számot; Sok mindenen ment át; A ház átkerült az örökös tulajdonába; Elment az esze; Elmegy a kedve; Elment az idő; Megjött a tél; stb. A mozgás fogalma kapcsolódik a távolság fogalmához is, amely szintén a fizikai tér fogalmát érinti. Ennek a tükrében sok metafora jön létre, például: távoli és közeli rokonok; távoli múlt; távol áll tőlem, hogy ilyet gondoljak; pillantásai a távolban kalandoznak; üdvözlet a távolból; a távoli jövőben; távolabbi célok; a legközelebbi alkalommal; eltávozott az élők sorából; stb.

A kognitív nyelvelmélet szerint az ember olyan fogalmi rendszert hoz létre, amely összhangban áll a valósággal, melynek képe tükröződik a nyelvben. Ebben a kérdésben nagyon termékenynek bizonyult a prototípus fogalmán alapuló kategorizációelmélet (Rosch–Lloyd 1978, Langacker 1991, Lakoff 1987). Az arisztotelészi klasszikus értelemben vett kategóriaelmélet azt az emberi törekvést tükrözi, amely az objektív valóság rendezésére irányul. A prototípus által definiált kategóriák viszont a világ nyelvi képét tükrözik. Tehát azt mondhatjuk, hogy a klasszikus kategóriák a tudomány kategóriái, a prototipikus kategóriák viszont a világról szóló mindennapi tudásunknak a kategóriái. A természetes nyelvben mind a két kategóriafajta jelen van. A tudományos fogalmakat kizárólag csak a metafizikai kategóriákkal definiálhatjuk, de több kategória megengedi mind a két fajta definíciót is. Vannak olyan kategóriák is, amelyeket kizárólag csak a mindennapi tudás terminusaival lehet definiálni (vö. például a ház kategóriának a definícióját). A prototípusok alapján létrehozott kategorizáció két elméleti koncepció kidolgozását eredményezte: a radiális kategóriamodellt (radial category) (Lakoff 1987: 6. fejezet) és a hálózatmodellt (network model) (Langacker 1987: 162).

A kognitivisták szerint a nyelvhasználó ismeri a adott nyelv grammatikáját, azaz a konvencionalizált nyelvi egységeket, valamint azt a módot is, ahogyan a magasabb szervezettségű konstrukciókat képezi. A nyelvi egység fogalma, mint terminus technicus Langacker grammatikájában a nyelvhasználók által teljes mértékben elsajátított struktúrát jelenti, amely nem igényli a beszélőktől, hogy állandóan és tudatosan elemezzék a belső felépítését, mivel ez már rutin struktúrának (cognitive routine) tekinthető. Langacker szerint a természetes nyelvben csak háromfajta egység létezik: (1) fonológiai, (2) szemantikai és (3) szimbolikus egység. Minden szimbolikus egység kétpólusú, azaz fonológiai és szemantikai pólusból áll. Az egység fonológiai pólusa determinálja a szemantikai pólust. Például a magyar nyelvben a LÓ szemantikai struktúrának a /lo:/ fonológiai struktúra felel meg. Tehát a szimbolikus egységek tartalmazzák a fogalmi tartalom egységeit (hagyományos terminológiában = lexikális egységek) (content units), valamint a sematikus egységeket (kategóriák, ezen belül grammatikai kategóriák is) (schemas). Másképpen fogalmazva, a magyar nyelvhasználó belső repertoárjában egyrészt szerepel a LÓ tartalmi egység, másrészt pedig az annál is sematikusabb az „élőlény” egység is, valamint a metanyelvi sematikus egység a „főnév”. Az alapvető grammatikai kategóriák a Langacker-féle modellben szimbolikus egységekként jelennek meg, amelyeknek a sematikussága mind a fonológiai, mind pedig a szemantikai aspektusban eléri a maximumát. (Minden konkrét főnév a tárgy sémának, minden konkrét ige pedig a folyamat sémának egyik megnyilvánulása.) Minden elemnek egy konkrét fonológiai alakja van, a séma síkján viszont ez csupán szignálja egy meghatározott tartalomnak. Hasonló módon definiálják a szabályt, azaz a grammatikai konstrukciót. Ez is maximális sematikussággal rendelkező szimbolikus egység, de ez már összetett egység. Vegyük példaként azoknak a képzőknek a kategóriáját, amelyek nomina actionist képeznek a magyar nyelvben: például -ás, -és (olvasás, sütés). Az erre vonatkozó morfológiai szabály összetett szimbolikus egység formájában jelenik meg, amely a „folyamat” igei sémából, valamint „az, hogy valami végbemegy” képzői sémából áll, amely meghatározza a szemantikai és a fonológiai integrációnak a módját. Langacker modelljében a leírás egyetlen elemei a sémák, amelyek a grammatikai szabály szerepét töltik be, és lehetővé teszik, hogy általánosításokat vezessünk be a leírásba. A szabályok az elfogadott konvencióknak az eredményei. A konvenciók keretében viszont a nyelvhasználó saját konceptualizációkat is létrehozhat, aktuális kommunikációs igényeinek megfelelően. Minden nyelvhasználónak tudnia kell a struktúrák sémáit, a nyelvészekre viszont az a feladat hárul, hogy leírják azokat. A fogalmi struktúrák leírásának alá kell támasztania a nyelvi struktúrák leírását. A szemantikai elemzés csak akkor tekinthető helyesnek, ha megfelel az emberi természetes intuíciónak, és ha összhangban van az ember általános megismerési képességeivel. Így végsősoron a természetes nyelv kutatása az emberi megismerés kutatásává válik.

A kognitivista paradigmához a mesterséges intelligenciával foglalkozó kutatások egy részét is hozzásorolják. Mint köztudott, ezeknek a kutatásoknak az a célja, hogy a konverzáció és a szövegmegértés olyan szabályait alkossák meg, amelyek lehetővé teszik az ember számára, hogy a természetes nyelv segítségével kommunikálni tudjon a komputerrel. A kognitivista paradigmát képviselő informatikusok azon a véleményen vannak, hogy ahhoz, hogy dialógust tudjunk megvalósítani a komputerrel, be kell táplálni a gépbe a világról szóló tudásunkat. Ezt a tudást tipikus konceptuális egységek (lexémák) formájában, az úgynevezett keretekben adják meg. Ezt tudásreprezentációnak szokták nevezni. Ezen kívül a komputert olyan információkkal is ellátják, amelyek azokra a lehetséges kontextusokra vonatkoznak, amelyekben a szöveg szerepel (kontextusi háttér [setting]). Ily módon a komputer képes reagálni az ember által hozzá intézett konkrét nyelvi kifejezésre. Képzeljük el, hogy a komputer a könyvtáros szerepét tölti be. A tudásreprezentációjában olyan fogalmak szerepelnek, mint például: a könyv, a mű, a cikk, a tanulmány stb., amelyek megfelelő struktúrát alkotnak. Például valaki könyvet kíván kölcsönözni, és a következő formula segítségével fordul a komputerhez: könyvet szeretnék kölcsönözni vagy keresek egy könyvet. A keret és a kontextusi háttér olyan információt továbbítanak a komputernek, hogy az a könyvet alapelemként értelmezi, és egy standard formában válaszol az embernek: Milyen könyvre van szüksége? A bibliográfiai adatok megadása után a komputer utasítást ad: vagy azonnal kikölcsönzi a könyvet, vagy kéri a közölt adatok kiegészítését. Ez a koncepció, amelynek a szerzője R. C. Schank, a tudásreprezentáción alapul, amelyhez csak a nyelv segítségével juthatunk hozzá, azért a kognitív nyelvészet részének tartják (Schank 1972, 1975; Lubaszewski 1984, 1990).

A nyelvi jelentés koncepciója a kognitív nyelvészetben meghatározza a nyelv definícióját is. A nyelvi jelentést nem lehet meghatározni sem az igaz-hamis kategóriák, sem pedig a formális leírás keretein belül. A jelentésnek természeténél fogva szubjektív jellege van, mivel azt a módot tükrözi, ahogyan az ember az objektív valóságot látja. A kognitivisták szerint a nyelv nem azonos az algoritmikus modell segítségével leírt grammatikailag helyes mondatstruktúrák halmazával, ahogy azt a generativisták gondolják. A kognitivizmus elveti azt az elvet, hogy a grammatikai struktúrák levezethetők egymásból. Mivel minden grammatikai struktúra a világlátás bizonyos módját tükrözi, tehát az az állítás, hogy az egyes struktúrák elsődlegesek más struktúrákkal szemben, amelyek hozzájuk képest másodlagosak, azaz derivátumaik, elfogadhatatlan. Nincs elsődleges és másodlagos módja a világlátásnak. Vegyünk egy példát. A generatív-transzformációs grammatikában azt az egyszerű magyar mondatot, hogy Jancsi veri Pistát az activum passivum transzformáció segítségével átalakíthatjuk a Pista veretik Jancsi által mondattá. A második mondat derivátuma az elsőnek, amely egyszerűbb struktúrájú, tehát elsődlegesnek tekinthető. A kognitív felfogásban mind a két mondat ugyanazt a relációt, konfigurációt tükrözi, de a két objektum között végbemenő reláció nem egy, hanem két különböző látásmódot képvisel. Tehát egyik mondat sem származtatható a másikból. A nyelv ebben az értelmezésben azoknak a megismerési folyamatoknak a közvetlen tükröződése, amelyek az emberi észben mennek végbe. Így a természetes nyelvet az emberi megismerés inherens elemeként fogják fel.

A kognitivisták azt hangsúlyozzák, hogy a grammatikai leírásnak a teljes formalizációja irreális és lehetetlen vállalkozás, mivel a nyelvi jelenségek többsége skaláris jellegű, és az adott időben és helyen elfogadott konvencióktól függ; egyes struktúrák egyszerűen „helyesebbek” mint mások, és a skálán különböző helyet foglalnak el az elfogadott nyelvi konvenciók értelmében. A helyesség fokának a megállapítása sokszor attól a valószínűségi értéktől függ, amely azt jelzi, hogy az adott struktúra megválasztása mennyire lehetséges egy konkrét kommunikációs aktusban. Így a grammatika azonos a konvencióval. Ez pedig nem más, mint az általánosan elfogadott beszédmód, amely összhangban van a nyelvhasználók többsége által elfogadott világlátásnak a módjával.

III. A paradigmák együttélése és kölcsönös hatása a mai nyelvtudományban

A feljebb vázolt paradigmák együttesen vannak jelen a mai tudományban, így a nyelvtudományban is. Képviselői, az eltérő gondolkodású és meggyőződésű tudósok, nem élnek elszigeteltségben, hanem állandóan kommunikálnak egymással különböző tudományos konferenciák, ülések, viták, rendezvények stb. alkalmából, vagy netán a közös munkahely révén, és ily módon a tudományos elméletek, gondolatok, metodológiák stb. is érintkeznek egymással, átszövik egymást. Ez viszont a paradigmák kölcsönös hasonulásához vezet.

Természetesen a mai indukcionizmus nem azonos a XIX. századi naiv indukcionizmussal. Manapság mindenki számára világos, hogy elméleti keret nélkül nem képzelhető el semmilyen kutatás. A mai verifikacionizmus követői viszont a bizonyító eljárásokon kívül elfogadnak bizonyos falszifikációs procedúrákat is. Úgy tűnik, hogy változik a falszifikacionista paradigma is a posztmodernista paradigma hatására. Érdemes még hozzátenni, hogy egyes kérdések, amelyeket a régi paradigma keretében kívántak megoldani, újból megjelennek a legújabb paradigmában is, például a posztmodernista paradigma keretében, azaz a kognitív nyelvtudományban visszatérnek azok a kérdések, amelyek a nyelv keletkezésével és evolúciójával kapcsolatosak, és amelyek központi helyet foglaltak el az indukcionista paradigmában. Kézenfekvő a strukturalista paradigma hatása a történeti-összehasonlító nyelvészetre, amelynek következtében másképpen kezdték értelmezni a nyelvi diakróniát, figyelembe véve azt a fő strukturalista hipotézist, hogy a nyelv rendszer. A generatív paradigma hatására megváltozott a strukturalista paradigma is, amelynek keretében a hipotéziseket bizonyító eljárások mellett bizonyos falszifikációs procedúrákat is kezdtek alkalmazni. A falszifikáló tesztek, azaz a csillaggal jelölt, helytelen, nem akceptált sorok, amelyek alapján elvetnek bizonyos hipotéziseket, leggyakrabban a strukturalista mondattani és szemantikai leírásokban láthatók. A kognitív paradigma hatására változik a generativizmus is. A generatív leírásokat ellátják a róluk szóló leírásokkal, azaz a metaleírásokkal is. Ily módon megfogalmazzák azokat az információkat, amelyek a grammatikai szabályok és egyes kategóriák természetéről adnak számot. Explicit módon ki lehet mutatni a nyelv formális modelljének a keretében azokat a kategóriákat, amelyek más kategóriákhoz közelednek. Tehát, a nyelv teljes leírása (a leírás és a metaleírás) alapján rá lehet mutatni a közvetett kategóriákra és a prototípusokra is. Így a generativizmus eleget tesz a kognitivizmus egyik fő követelményének.

Általában az új paradigma elveti az előző paradigmát, de egyidejűleg hivatkozik a korábbi paradigmára is. Ezt tükrözi például a kognitivizmus, amely elfogadja a történeti-összehasonlító paradigma által hirdetett eszméket. Több ilyen jelenség is jellemzi a különböző paradigmák együttélését és együttes hatását a mai nyelvtudományban.

SZAKIRODALOM

Bańczerowski J. 1994. A kommunikációs kompetencia és összetevői. Nyr. 118.

Bańczerowski J. 1996. A valóság nyelvi kategorizálásáról. Nyr. 120.

Bańczerowski J. 1999. A világ nyelvi képe mint a szemantikai kutatások tárgya. MNy. 2.

Bańczerowski J. 2000a. A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. ELTE Szláv és Balti Filológiai Intézet, Budapest.

Bańczerowski J. 2000b. A kognitív nyelvelmélet mint a posztmodernizmus megnyilvánulása. In: Nyelvünk és Kultúránk. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának Folyóirata. Budapest. Vol. 109. 50–73.

Bauman Z. 1994. Nowoczesność i ambiwalencja. Warszawa.

Borowski I. 1998. Zaproszenie do językoznawstwa. Polska Akademia Nauk. Instytut Języka Polskiego. Kraków.

Chalmers Alan F. 1982. What is this Thing called Science? Sydney.

Derrida J. 1978. Różnia. In: H. J. Siemek (szerk.) Drogi współczesnej filozofii. Warszawa.

Derrida J. 1993. Kres człowieka. In: Derrida J., Pismo filozofii. Kraków.

Feuerabend Paul 1975a. Against Method: Outline of an Anarchistic Theory of Knowledge. New Left Books. London.

Feuerabend Paul 1975b. How to Defend Society Against Science. Radical Philosophy. 11.

Feuerabend Paul 1977. Changing Patterns of Reconstruction. British Journal for the Philosophy of Science. 28.

Feuerabend Paul 1978. Science in Free Society. New Left Books. London.

Fisiak J. 1975. Wstęp do współczesnych teorii lingwistycznych. Wydawnictwa Szkolne i Pedagogiczne. Warszawa.

Grucza Fr. 1983. Zagadnienia metalingwistyki. Lingwistyka – jej przedmiot, lingwistyka stosowana. PWN. Warszawa.

Heinz A. 1978. Dzieje językoznawstwa w zarysie. PWN. Warszawa.

Hockett Ch. C. 1959. A Course in Modern Linguistics.

Kardela H. 1993. Analiza semantyczna wyrażeń języka naukowego. In: J. Bartmiński, R. Tokarski (szerk.): O definicjach i definiowaniu. Wydawnictwo Uniwersytetu im. Marii Curie-Skłodowskiej. Lublin. 141–51.

Kardela H. 1994. (szerk.) Podstawy gramatyki kognitywnej. Warszawa.

Kertész András 2000. A kognitív nyelvészet szkeptikus dilemmája. Nyr. 2.

Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Köhler M. 1977. Postmodernismus. In: Ein begriffsgeschichtlicher Überblick. Amerikanastudien. Vol. 22.

Kuhn T. S. 1970. The Structure of Scientific Revolutions. University of Chicago Press. Chicago.

Kuhn T. S. 1973. Second Thoughts on Paradigms. In: F. Suppe (ed.): The Structure of Scientific Theories. University of Illinois Press. Urbana.

Lakatos Imre 1971. History of Science and Its Rational Reconstructions. Boston Studies in the Philosophy of Science. Vol. 8. R. C. Buck, R. S. Cohen, Reidel Publishing Co., Dordrecht.

Lakoff G. 1987. Women, Fire and Dangerous Things. Chicago.

Lakoff G.–Johnson M. 1981. Conceptual Metaphor in Everyday Language. Philosophical Perspectives on Metaphor. University of Minnesota Press. 286–325.

Lakoff G.–Turner M. 1989. More than Cool Reason. Chicago.

Langacker R. W. 1987. Foundations of Cognitive Grammar. Vol. 1. Theoretical Prerequisites. Stanford: Stanford University Press.

Langacker R. W. 1991. Foundations of Cognitive Grammar. Vol. 2. Descriptive Application. Stanford: Stanford University Press.

Langacker R. W. 1991. Concept, Image and Symbol. Berlin.

Langacker R. W. 1995. Wykłady z gramatyki kognitywnej. Wydawnictwo Uniwersytetu im. Marii Curie-Skłodowskiej. Lublin.

Legowicz J. 1980. Zarys historii filozofii. Wiedza Powszechna. Warszawa.

Lubaszewski W. 1984. Czy nowe językoznawstwo? In: Język Polski. Organ Miłośników Języka polskiego. Kraków. LXIV. 1–2: 57–64.

Lubaszewski W. 1990. Rozumienie tekstu przez komputer. Polska Akademia Nauk. Kraków.

Lyotard J. F. 1979. La condition postmoderne. Rapport sur le savoir. Paris. (Német fordítás: Das postmoderne Wissen. Ein Bericht. Bremen. 1982.

Máté Jakab 1997. A 19. századi nyelvtudomány rövid története. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Máté Jakab 1998. A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Medawara P. 1969. Induction and Intuition in Scientific Thought. Methuen. London.

Nyomárkay István 2000a. A hangváltozások klasszikus és modern interpretációi. Nyr. 1.

Nyomárkay István 2000b. A világ nyelvi képe az idegen szavak tükrében egy horvát drámában és magyar fordításában. Nyr. 4.

Pawłowski T. 1988. Rodziny znaczeń. In: Z. Muszyński (szerk.): O nieostrości. Lublin.

Popper K. 1968. Logic of Scientific Discovery. Hutchinson. London.

Popper K. 1969. Conjectures and Refutations. Routledge and Kegan Paul. London.

Popper K. 1972. Objective Knowledge. Oxford University Press. Oxford.

Radics Katalin 1975. Újabb irányzatok a generatív grammatikában. Nyelvtudományi Közlemények. 77/2.

Rosch E.–Lloyd B. B. 1978. Cognition and Categorization. Hillsdale, New Jersey.

Rosch E.–Mervis C. B. 1975. Family Resemblances. In: Cognitive Psychology. 7.

Rudzka-Ostyn B. 1988. (szerk) Topics in Cognitive Linguistics. Benjamins. Amsterdam.

Schank R. C. 1972. Conceptual dependency. A Theory of natural Language Understanding. Cognitive Psychology. 3.

Schank R. C. 1975. (szerk.) Conceptual Information Processing. North-Holland. Amsterdam.

Tabakowska E. 1995. Gramatyka i obrazowanie. Polska Akademia Nauk. Kraków.

Taylor J. 1989. Liguistic Categorization. Prototypes in Linguistic Theory. Clarendon Press. Oxford.

Wierzbicka A. 1988. The Semantics of Grammar. Benjamins. Amsterdam.

Wierzbicka A. 1992. Semantics, Culture and Cognition: Universal Human Concepts in Culture-Specific Configurations. New York–Oxford: Oxford University Press.

Wilkoszewska K. 2000. Wariacje na postmodernizm. Towarzystwo Autorów i Wydawców Prac Naukowych „Universitas”. Kraków.

Bańczerowski Janusz

SUMMARY

Bańczerowski, Janusz

Paradigms in linguistics

This paper consists of three parts: (1) introductory remarks; (2) paradigms in linguistics; and (3) the coexistence and interaction of paradigms in present-day linguistics. In the first part, the author discusses the following issues: (1) implicit and explicit linguistic knowledge; (2) the language system and its model; (3) science vs. metascience; linguistics vs. metalinguistics; (4) the emergence of science and mental operations applied in science: definition, logical division, classification, typology, and conclusion; (5) analytic and synthetic sentences; nomothetic and idiographic explanation; analytical, global, moderate and absolute rationalism. In the second part, the author analyses four major paradigms of science, viz. (1) inductionism; (2) verificationalism; (3) falsificationism, and (4) post-modernism, as well as the way these paradigms are implemented within linguistics. The third part sketches a general picture that reflects the interactions of the above paradigms and their modifications due to those interactions.