A meggyőző szöveg retorikája

A retorika jellege

A retorika divatos; megújult népszerűségét az az egyveleg adja, ami igen kevés nyelvészeti tudományág sajátja: a gyakorlat és elmélet élvezetes alkalmazhatósága, eszköztárrá egyszerűsíthetősége, ugyanakkor a funkcionális tudományosság klasszikus jellege.

A retorikai témájú művek – népszerűek vagy jobb esetben korszerűek – a receptet keresik és adják a vágyott sikeres megszólaláshoz, és így lassan a görög tekhnéből (mesterség, művészet, gyakorlat) csak a technikát, az alkalmazást hagyják a retorika művelőire.

A retorikát valós igények hívják életre, s bár Arisztotelész filozófiai rendszerében a cselekvés, alkotás, szemlélődés kategóriái közül az alkotáshoz (poiészisz) tartozik, tudományos hozzáállásában is megmarad a funkcionális, leíró sajátosság, az a tapasztalati jelleg, amit Crevier a legrészletesebb francia retorika szerzője így írt le: „A rétorok és a nyelvtanok szerzői csupán nevet adtak azoknak a dolgoknak, amire a természet mindnyájunkat megtanít” (vö. Kibédi Varga 1998: 52).

A retorika a társadalom és ember közelítésében végül mégiscsak a gondolatot köti össze a szöveggel, a beszéddel, olyan módon, hogy létrejöhessen a hatás, s a szöveg önmagán túlmutató egységgé váljon. A retorika a nyelv organizmusának olyan működési elvét adja, olyan formatárat biztosít, és olyan igényeket támaszt, melyek eredményeképpen megszülethet a meggyőző, a működő szöveg.

A szó hatalma a gondolaton: ez lehetne a retorika szlogenje, s talán illő is korunkhoz, amely a rövidülő megnyilatkozásban nem hagy kiaknázatlanul egyetlen szót, egyetlen hangosítási lehetőséget sem. Célja a meggyőzés, a meggyőzés nyelvi kategóriájában pedig a retorika mutat majd utat.

A retorikai szituáció és a beszélő szándéka

„A beszéd három dologból tevődik össze: a beszédből, amiről beszél és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra” (Arisztotelész 1982: 1358b). Arisztotelész a kommunikációs modell archetípusát adja, azt a beszédhelyzetet írja le, amelyben a beszéd, a szöveg létrejön. A retorikai szituáció egyes értelmezések szerint azon kontextusok összessége, amelyben a szónok beszédeket mond, vagyis viszonyok, események, tárgyak és szereplők szövevénye, más felfogásban azonban leegyszerűsítve azt találjuk, hogy a retorika mint esztétika a formára reflektál, illetve azt alakítja, s mint etika válaszol egy szituációra (vö. Árpás 1997: 93).

Ez utóbbi elképzelés irányítja rá figyelmünket a kommunikációs helyzeten belül érvényesülő és leírható kommunikációs és beszédfunkciókra. Az antik görög–latin retorika vetette meg annak a funkcionális leírásnak is az alapját, amely a közlésfolyamatban a tájékoztatás, a kifejezés és felhívás (Jakobson modelljében emotív, konatív és referenciális funkciók) meglétét mutatja meg. Esztétikai, stilisztikai formatára pedig a poétikai és metanyelvi funkciók létjogosultságát teremti meg.

A szónoki, beszélői szándéktípusok közül első az értelmi szándék, mellyel tanítunk, érvelünk, s erkölcsi tartalmat fogalmazunk meg, ennek kifejezése egyszerű stílusban történik. A második, a mérsékelt érzelmi szándék közepes stílussal a gyönyörködtetést célozza, s kulcsfogalma az éthosz. Ez a beszélőnek szavaiban megnyilvánuló jelleme, a hallgatóság erkölcsi felfogásához viszonyított morális állapota, amely által tetszést vagy nemtetszést vált ki a hallgatóból. A beszédpartner számára az éthosz teremti meg a szavahihetőséget, ez a hozzáértés, az erényesség és a képviselt ügy iránti elkötelezettség kifejezése által jön létre. Az éthosz szerepe a meggyőzésben is lényeges, hiszen a „jó beszéd tudományával”, a retorikával a beszélő a hallgatót az önmagáéval azonos lelkiállapotba hozza, s így a tisztességes célokkal a hallgató is azonosulni tud. Az interiorizálás, a bennfoglalás minden olyan nyelvi üzenet célja és eredménye, amely a meggyőzés vagy az elfogadtatás felé vezet. Azok a reklámok, amelyek szavahihető forrásokat (ismert színészeket, személyiségeket, nevesülő orvosokat, szakértőket) vonultatnak föl szolgáltatásuk népszerűsítésére, éppen ezt az etikus, a beszélő személyiségéből fakadó, szavahihetőséget eredményező, azonosulást és meggyőzést elindító szónoki szándékot hasznosítják. Harmadikként a páthosz fogalmával dolgozó, szenvedélyeket célzó értelmi szándékot találjuk, azt a törekvést, amely megindítja a hallgatót a fennkölt stílussal. A páthosz a szövegben megnyilvánuló erő, a stílus adta emelkedettség, amely csak a megnyilatkozás bizonyos pontjain elfogadható.

A három szándék megfeleltethető a kommunikációs és jakobsoni funkcióknak egyaránt, így közelebb kerülünk a retorika és az általa létrehozott, jelen esetben működő szövegnek nevezett üzenet közlésfolyamatához.

A szöveg részei és a meggyőzés folyamata

A retorika a sikeres szöveget értelmezi, érti és írja elő, a hatással rendelkezőt, a meggyőzőt. A meggyőzés feltárásában a szöveget tekinti alapegységnek, s a szöveg építkezésével írja le azt a pszichés folyamatot, amely végén a meggyőződés megváltozása áll. A meggyőzés verbális természetét mutatja meg a klasszikus retorika szövegstruktúrája úgy, hogy ezzel a nyelvről való tudást, a felhasználható nyelvi anyagraktárt is bővíti és kategorizálja.

Korax adja az első beszédfelosztást, bevezetésre, elbeszélésre, befejezésre osztva a szöveget. Tanítványa, Teisziász ehhez a sorhoz illeszti a bizonyítást, azt a beszédrészt, amely az érvek, példák és jelek segítségével beteljesíti a rábeszélést, meggyőzést vagy éppen a manipulációt. Tehát minden beszéd legalább négy részből áll: az exordium, a narratio, a confirmatio és a peroratio szövegrészeiből (vö. Kibédi Varga Áron 1998: 51). A római retorika egyik kiemelkedő munkája, a Rhetorica ad Herennium ezt a beszédrészsort hét eleműre bővíti úgy, hogy az elbeszélés (narratio) mögé fűzi a kitérés (digressio), a témamegjelölés és felosztás (propositio és partitio) szakaszait, a bizonyítást (argumentatio, confirmatio) követően pedig a cáfolás (refutatio) szövegrészét illeszti. Eltekintve attól a haszontól, amelyet ez az árnyalt struktúra egy beszéd összeállításakor jelenthet, az egyes beszédrészek szövegfunkcióit kell figyelembe vennünk és vizsgálnunk a meggyőzés folyamatával párhuzamba állítva, hogy a működő szöveget valóban elemezhessük.

A meggyőzés mint eredmény a szociálpszichológia által is elismert hatás. „A meggyőzés tehát a tudat átszervezése, valamely nézet, elv elfogadtatása, illetve még meglevő hibás álláspont, beidegződés megváltoztatása; főként racionális és intellektuális momentumokra építő, kommunikálás útján végbemenő pszichikus ráhatás” (Dr. Szabó 1998: 68). A meggyőzés lehetőségét a kommunikációban a beszédpartnerek között létrejött 1. bizalom, 2. összehangoltság és 3. alkukészség teremti meg. Mindhárom alapját a beszélői éthoszban találjuk.

A meggyőző kommunikáció leképezésében olyan állomásokat fedezhetünk fel, amelyeket mind a beszélői szándékokkal, mind a szövegrészek felhasználásával elérhetünk.

A meggyőzés hatása felfogható úgy is, mint amely attitűdváltozás eredménye. A hozzáállás változása Hovland és Janis szerint úgy tekintendő, mint bármilyen megfigyelhető változás mögött meghúzódó konceptualizáció. Az attitűd megváltozásából visszavezethető a vélemény, az észlelés, az affektus és a cselekvés változása. (vö. Bettinghaus 1977: 171–8) Ezen változásokat indukálják a klasszikus retorika szövegfunkciói a meghatározott szerkezetben.

Az észlelés megváltozása

A bevezetés a szerénységi toposzokkal a jóindulat megragadását, a párhuzamos mondatszerkesztéssel, anaforák vagy epiforák alkalmazásával, kérdések és felkiáltások használatával a figyelem felkeltését, a téma megadásával az informativitást biztosítja. Az elbeszélés, az ügy, a téma szereplőit, körülményeit, az eset sajátosságait tárja fel, mintegy jellemzést adva. A bevezetés és az azt követő elbeszélés, narratio egy adott téma, és egy vállalt ügy kifejtésében az észlelés irányítását, a percepció megváltoztatását célozza. Az ismertet a valószínűvel keveri, így a figyelmet átirányíthatja más és más, a beszélő észlelését fókuszáló tartalmi, valóságbeli jegyekre.

Példa 1: Szókratész védőbeszédének a bevezetője: az észlelés a bírák hazugsága, a beszélő kora és tisztessége felé fordul.

Példa 2: „Ronda és finom”; csokoládéreklám, amelyhez kép is társul: az elfogadható, azonosítható észlelhető mellé az új tartalmi jegy már a percepció irányítójaként lép.

Példa 3: „Ki ismeri Széphidi Klárát?”; óriásplakát, ami ezen hirdetési módszer eredményességét volt hivatva bizonyítani, azáltal, hogy az ismeretlen nevet rögzítette.

Az affiliáció megváltozása

A kitérés (digressio) kihagyható ugyan a beszéd építkezéséből, mégsem elhanyagolható az a hatás, amelyet a meggyőzés érdekében elérhetünk vele. A kitérő, elbeszélő szövegrész egy – látszólag a témától elszakadó – történet, saját élmény, anekdota leírása, mely a szemléletességet, személyességet és a hitelességet növelheti a hallgató számára. Ugyanakkor példaszerűen később erősítheti az induktív bizonyítást. A történet olvasása közben átélhetővé válik a közölnivaló tartalom, azonosulhatunk a beszélő által jól kiválasztott szereplőkkel. Az affiliációs változások eléréséhez, vagyis ahhoz, hogy a kommunikációs partner érzelmileg közeledjen a beszélő emocionális állapotához, szükség van erre a beszédrészre. (A példákban a digressiv részt kurzívval jelöltük.)

Példa 1: „Az az előadó, aki előre megírja és betanulja beszédét, csak idejét pazarolja és veszélybe sodorja magát. Egész életünkben spontán beszélünk, soha nem állítjuk össze előre a mondatokat. Gondolataink vannak, és ha azok világosak, a szavak olyan természetesen és öntudatlanul jönnek, mint légzéskor a levegő. Még Winston Churchillnek is jókora fáradtságába került, míg mindezt megtanulta. Fiatal korában, miközben a brit parlamentben beszélt, teljesen leblokkolt. Az égvilágon mindent elfelejtett. Szörnyen zavarban volt és szégyellte magát. Újra és újra nekirugaszkodott az utolsó mondatnak, de a folytatás sehogy sem akart az eszébe jutni. Leült, az arca égett a szégyentől. Attól a naptól kezdve Winston Churchill soha meg sem próbálta betanulni a beszédeit” (Dale Carnegie 1999. Sikerkalauz 3. Gladiátor Kiadó, Budapest, 41).

Példa 2: Pázmány Péter így digresszált egyik nagypénteki beszédében: „Én is elfáradtam a szólásban, és talán sokan megúnatkoztak a hosszú hallgatásban, mert ez az emberi gyarlóságnak fogyatkozása, hogy csak előszámlálni és meghallani sem győzi, amiket szenvedni akart az isten Fia miérettünk.”

Példa 3: reklámszöveg: „A Moulinex kellemes húsvéti ünnepeket kíván Önnek és családjának. (Ez utóbbi nem része az akciónak, ez csak egy jókívánság.)”

A vélemény megváltozása

A bizonyítás és cáfolás a racionalizáció útján, az érvek logikai felépítésével a hallgatót verbalizált hozzáállásainak és értékeinek megváltoztatásáig juttathatja el.

Arisztotelész a bizonyítást olyan összetett folyamatnak tekinti, amely az éthosz, a páthosz és a logika forrásaiból táplálkozik (vö. Adamik 1993: 68). Ez utóbbi fogalom nyelvi kategóriája nagymértékben az arisztotelészi retorika erénye és érdeme, amennyiben a retorikát a dialektikával párba állítva, gondolkodásbeli–logikai alapegységét az enthümémában határozta meg. A dialektika a szillogizmusokkal él, olyan állítássorokkal, melyek egyik premisszáját a másikkal megfeleltetve, a harmadikat következményként is levonhatjuk (például: Szókratész ember. Az ember halandó. Tehát Szókratész halandó). A formális logika ezt modus ponendo ponensként, állító módként, ennek negatív megfordítását modus tollensként ismeri. Mindazonáltal a retorikai szöveg alapvető tulajdonsága a kommunikativitás, az a sajátság, hogy adott beszédhelyzetben készül, s annak jegyeit magán viseli, így nemcsak a beszélő feladata az információ közlése, mint ahogyan nemcsak a szónok feladata, hanem elsősorban a szöveg hatása is a meggyőzés. Az enthüméma a szillogizmus retorikai változata. A görög kifejezés: en thümé az elmében már meglévő, tehát a hallgató tudatában felismeréssé érő következtetést jelenti (vö. Barthes 1997: 26). Az enthüméma nem mondja ki a harmadik premisszát, önállóságot hagy a hallgatónak, miközben mindennél erősebben kontrollálja és irányítja a gondolkodását. A kommunikációs partner saját gondolataként engedi verbalizálni az eredeti szövegbe tudatosan kódolt tartalmat. A vélemény megváltoztatásában az okoskodás kihagyásos, enthümematikus formáját választja. Ez nyújt lehetőséget a manipulációra, arra, hogy a beszélő elkerülhesse az implikált tartalmakkal kapcsolatos felelősségvállalást.

A cáfolás a bizonyításhoz fűzve az enthüméma egy sajátos átformálását, a retorikai kérdést hasznosítja, amelynek elnevezései már a klasszikus retorikai alakzattárban sokszínűséget mutatnak attól függően, hogy milyen céllal és beszélői kifejező szándékkal építjük bele a választ. A retorikai kérdés választalansága („szuggesztivitása”, vö. Birkenbihl 1998: 181–2) olyan pragmatikai tulajdonsággal bír, olyan performatív jelleget nyer, ami a hallgató irányított válaszrealizációjában összpontosul. Az interrogáció (retorikai kérdés) a meggyőzés közvetlen eszközévé válik a cáfolásban. Arisztotelész így ír szükségességéről: „Ami a kérdezést illeti, alkalmazása akkor célszerű, amikor az ellenfél már kifejtette ellenkező álláspontját és egyetlen kérdéssel ki lehet mutatni annak lehetetlenségét. […] amikor két dolog közül az egyik világos, továbbá nyilvánvaló, hogy az ellenfél megengedi a másikat, ha megkérdezzük (vö. alkukészség). A kérdező azonban, miután a kérdésre adott válasszal az egyik premissza birtokába jut, ne kérdezzen rá a másikra, mely nyilvánvaló, hanem vonja le a következtetést. […] Továbbá, ha azt akarja kimutatni, hogy az ellenfél ellentmond önmagának, vagy állítása paradox. Negyedszer, amikor az ellenfél csak szofisztikus választ tud adni […]” (1982: 1419a).

Példa 1: Kossuth Lajos: Kiáltvány a néphez

„Még a nyomorult féreg sem tűri, hogy lábbal tapodják. A magyar nép nem leszen, nem lehet gyávább a féregnél.”

Példa 2: újságcikk: „Mit mondjunk ujját szopó gyermekünknek?

Amikor valamiről tudjuk, hogy rossz, és mégis csináljuk, az azt jelenti, hogy nincs elég erőnk legyőzni önmagunkat. Az igazán okos emberek nem okoznak bajt saját maguknak. És én tudom, hogy te már nagyon okos vagy” (Hölgyvilág, 2000 április).

Példa 3: óriásplakát: „A szoftverhamisítást a törvény 2-5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetheti. Önt ellenőrizték már?”

A cselekvés megváltozása

A befejezés (peroratio) a cselekvésre szólítás imperativuszát hordozza. A páthosz, az emelkedett stílusjegyek segítségével, az ismétlés által tartalmi rögzítéssel útjára bocsátja a ható, működő szöveget, amely majd fajtája szerint a múlt (törvényszéki beszéd), a jelen (bemutató beszéd) vagy a jövő (tanácskozó beszéd) eseményeiben vagy azok megítélésében készteti a hallgatót attitűdváltásra (vö. Plett 1988: 135–6).

Példa 1: Arisztotelész, Lüsziasz beszédét idézve (Rétorika)

„Szóltam, meghallgattatok, értitek, ítéljetek.”

Példa 2: Móricz Zsigmond Ady gyászbeszédében

„A költő, aki fölöttünk fekszik dupla koporsóban: közöttünk van, közöttünk él tovább, bennünk munkál, a mi életünk boldog jövőjén.

Emlékezzetek Ady Endrére, emeljétek fel az ő igéit, és hajtsátok végre az ő életének törvényét!”

A fenti változásfolyamat, az észlelés, az affiliáció, a vélemény, a cselekvés, majd attitűdváltozásai, melyek leírásai a Yale Studies in Communication című kiadványsorozatban jelentek meg, mára túl általánosan és szabályszerűen hatnak a kommunikációelmélet szempontjából (vö. Buda 1994: 38–9). Ugyanakkor a retorika értelmezésében, a sikeres szöveg genezisében a szerkesztés valós, tudatos folyamatát is leírhatják.

A retorikai szöveg hangosításáról

A retorikai szövegnek, ha valóban hangosításra készülő előadás, az élőszó, a szövegfonetika eszközrendszerét is kódolnia kell. Az ilyen szövegekben „erőre kell kapatnunk az önálló gondolkodásra, problémalátásra nevelő mozzanatokat” (Bakos 1983: 12). Az átélés folyamatában, a megértést szem előtt tartva rá tudjuk venni a hallgatóságot arra, hogy a felolvasóval vagy előadóval együtt gondolkodjék. A retorika Bakos szerint a deklamálást, sőt a gesztikulációmegjelenítést is szabályozhatja. A tartalmi gazdagságot megtartva a jól hangosítható, tisztán tagolható mondatszerkesztést a kolónok (tagmondatok) kiegyenlítésével érjük el. A periodusokban (körmondatokban) kerüljük a monoton, azonos alárendeléseket, figyeljünk a mellérendelések funkciójára, s arra, hogy ez ne vezethessen tartalmi redundanciáig. A szóhasználatban a szerkesztési egységek azonos pontjain alkalmazzunk ismétlést, fokozást. Hozzunk létre szimmetrikus vagy párhuzamos szerkesztéseket az ismétlésben, a gondolatalakzatok érthetővé tételében. Ezekkel az alakzatokkal a hangosításban a ritmus és a tempó színesítését is megcélozhatjuk. Szüneteket kódolhatunk a szövegbe az ellipszis, zeugma vagy éppen az előbb említett logikai enthüméma révén. Intonációs és hangerőbeli váltásokat indukálhatunk a modalitás változatosságával.

Összefoglalás

A szöveg a hallgatóra tett várható hatás, meggyőzési folyamat szövegbe tervezésétől válik a retorikai tekhné elméletévé és gyakorlatává. A szándékbeli, szerkesztési, szövegfunkciós és hangosítási szempontok figyelembevételével a megnyilatkozás, a kommunikációs üzenet, a nyelven túli viszonyok megváltozásában, az érzelmek, az értelem, az elhatározás, a tudat átszervezésében vehet részt. A retorikai szöveg működése az a hatás, amelyet a meggyőzés során, annak eredményeképpen érünk el. A retorikai tudás tehát a divatosság és klasszikusság végleteiben az egyéni, emberi megszólalást alakítja az igényes gondolkodás tükrévé.

SZAKIRODALOM

Adamik Tamás 1993. A retorika történetének tanulságai a mai iskola számára. MNyTK. 196. 63–69.

Arisztotelész 1982. Rétorika. Gondolat. Budapest.

Árpás Károly 1997. Magyar nyelvtan VI. (Rétorika). Szeged. 1997.

Bakos József 1983. Felolvasásra és előadásra szánt szövegek alkotása, értelmezése és hangosítása. In: Rácz Endre–Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 5–15.

Barthes, Roland 1997. A régi retorika. In: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei III. Jelenkor. Pécs. 69–175.

Bettinghaus, Erwin 1977. A meggyőző kommunikáció. In: Horányi Özséb (szerk.): Kommunikáció I. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 167–191.

Birkenbihl, Vera F. 1998. Kommunikációs gyakorlatok. Trivium. Budapest.

Buda Béla 1994. A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Animula. Budapest.

Kibédi Varga Áron 1998. Szavak, világok. Jelenkor. Pécs.

Dr. Szabó István 1998. Bevezetés a szociálpszichológiába. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Plett, Heinrich 1988. Retorika és stilisztika. In: Kanyó Zoltán, Síklaki István (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Tankönyvkiadó. Budapest. 131–167.

Vigh Árpád 1981. Retorika és történelem. Gondolat. Budapest.

Függelék
A retorika meghatározásai

A) A retorika művészet – ez a művészet mesterséget jelent [tekhné] […] A retorika olyan módszer, amely az ember legjellemzőbb tulajdonságára, a beszédre épül. […] Szabálygyűjtemény formájában jelentkezik – ezek a szabályok logikai szempontok szerint kapcsolódnak. A retorika rendszerjellegű, funkciója a szöveg előállítása.

Heinrich Plett: Retorika és stilisztika (tanulmány), 1987.

B) A retorika a közérdekű kérdésekkel foglalkozó hasznos közéleti megnyilatkozások előkészítésének, a közélet nyilvánossága előtti és a közösség számára, az ő céljaik érdekében és szolgálatában való gondolkodásnak (logikai) az elméleti és gyakorlati tudománya.

Wacha Imre: A korszerű retorika alapjai I–II. (kézikönyv), 1994.

C) A retorika nem a beszédformák, nem is a meggyőzés eszközének puszta elmélete, hanem természetes képességből gyakorlati mesterséggé, jártassággá fokozódhat anélkül, hogy eszközeire reflektálna: úgy is működhet, mint a megértés művészete.

Hans Georg Gadamer: Retorika, hermeneutika, ideológiakritika (tanulmány), 1990.

D) Szónoklattan: a beszédkészítés művészete kifejező szavak és gesztusok segítségével.

Drozdy Győző: Az ékesszólás tudománya (Szónoki segédkönyv), 1939.

E) A szónoklás tárgya a beszéd, erre vonatkozik. Egyedül a beszéddel tesz és végez mindent. A rábeszélés művészete. Hitet és nem tudást ad: ez a rábeszélés.

Gyakorlat, mellyel élvezetet és gyönyört szerzünk.

Platon: Gorgias [dialógus] (ford. Péterfy Jenő), 1983.

F) Rhetorika tágabb értelemben a prózai művek elmélete.

Névy László: Rhetorika. A prózai műfajok elmélete, 1895.

G) A retorika nem más, mint átfogó kísérlet minden emberi beszéd, azaz szóbeli közlés kodifikálására, szabályokba foglalására.

Kibédi Varga Áron: Retorika és strukturalizmus (tanulmány), 1998.

A lige-i csoport: Rhetorique general, 1970.

I) A rhetorica tehát […] nem egyéb, mint rábeszélői erő [vis], ezt mások potestas-nak [hatalom] vagy facultas-nak [tehetség] hívják. […] A rhetorica a célirányos beszélés tudománya, legfőbb célja a célirányos beszéd. A tevékenységen alapszik.

Quintilianus Marcus Fabius utasítása az ékesszólásra (ford. Szenczy Imre), 1856.

J) Egész iskolád retorikai s minden tantárgy igazában csak retorika ma is.

Babits Mihály: Irodalmi nevelés (esszé), 1909.

K) Ékesenszóllásnak neveztetik széles értelemben az a készség, melynél fogva valaki magát akármiféle beszédben szépen és kedvesen ki tudja fejezni.

Az ékesenszóllás vagy Rhetorica Elemei a romai nyelvre alkalmazva, a tanúló ifjuság s közönséges leczkék számára. Nagyenyed. 1839.

L) Szónoklat alatt értjük a művészetet a mely a szónak erejével másoknak akaratára hat (eloquentia et ars dicendi, accomodata ad persuadendum).

Cicero, vö. Nagyenyedi retorikatankönyv, 1893.

M) […] az ékesenszóllás olyan mesterség, amely a kicsiből nagyot és a nagyból kicsit tud csinálni.

Iszokratész, vö. Nagyenyedi retorikatankönyv, 1839.

N) A dialektika, a helyes gondolkodás elmélete, meghatározza, hogy mi helyénvaló egy tudományos szövegben. A retorika, az eredményes gondolkodás elmélete meghatározza, hogy mi hatásos a meggyőző beszédben.

Rom Harré: Meggyőzés és manipulálás (tanulmány), 1988.

O) Fogadjuk el, hogy a rétorika olyan képesség, mely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit.

Arisztotelész: Rétorika (ford. Adamik Tamás), 1982.

L. Aczél Petra

SUMMARY

L. Aczél, Petra

The rhetorics of persuading

A text becomes an instance of the theory and practice of the techne of rhetorics only if its expected effect on the hearer, the process of persuading, is planned into it. In view of the factors of intention, construction, text function, and oral implementation, utterances or communicative messages can participate in affecting extralinguistic relationships, in reorganizing emotions, ideas, decisions, and mental states. The functioning of rhetoric texts is based on the effect the speaker makes on the hearer by way of an act of persuading. Rhetoric awareness, striking a balance between the extremes of what is fashionable and what is classical, shapes individual human utterances into a reflection of careful thinking.