Jolán Kelemen: De la langue au style.
Éléments de linguistique contrastive français–hongrois.
2^e édition revue et augmentée. Bessenyei György Könyvkiadó. Nyíregyháza, 1999.

1. A nyelvtől a stílusig. Fejezetek a francia–magyar összehasonlító nyelvészetből címmel jelent meg Kelemen Jolán francia nyelvű, francia és magyar példamondatokat tartalmazó munkájának második, bővített kiadása. Az első kiadás 1988-ban látott napvilágot az Akadémiai Kiadónál. A kötetnek az elmúlt évtized francia nyelvészeti eredményeivel kibővített újabb megjelenését egyedülálló szemléletmódjának köszönhetjük.

Mint arról a könyv előszavában is olvashatunk, a szerző célja a szintaxis, a szemantika és a pragmatika szempontjainak együttes érvényesítése a francia mondattan főbb kérdésköreinek újraértelmezésében. A transzformációs elemzés és a szemantikai-kontextuális (pragmatikai) elemzés ötvözése pontosabb nyelvleírást tesz lehetővé, mint ha önállóan érvényesítenénk valamelyik szempontot. A pragmatikus szemlélet csak ott válik kizárólagossá, ahol a transzformációs módszer nem lehetséges, nevezetesen az igeidő-használat vizsgálatánál.

Ez a mostani megjelenés jó alkalom arra, hogy pótoljuk a korábbi mulasztást, orosz, bolgár és francia nyelven ugyanis már több ismertetés megjelent a kötetről, magyarul azonban még egy sem.

Patrick Chardenet a Le français dans le monde 1990. augusztus–szeptemberi számában írott könyvismertetőjében elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy a szerző a számos beszélt nyelvi és irodalmi szövegből vett példa komplex elemzését a kontrasztív nyelvészet módszertani tökéletesítésével, magas szintű elméleti kidolgozásával valósítja meg. Elismerő cikkét Chardenet a máig megváltoztathatatlan sztereotípiával zárja: Kelet-Európának a nyelvtudományban eddig elért eredményei nem eléggé tudatosultak még a francia kutatók számára.

2. A kontrasztív nyelvészet módszertanát illetően máig rengeteg a vitás kérdés. A szerző a kötet utószavában az általa alkalmazott összehasonlító elemzésnek a következő meghatározását adja: Egy A nyelv leíró nyelvészeti problémájából indul ki, amelyet mondattani, jelentéstani és szövegtani szempontok szerint tanulmányoz, majd összeveti ezt a vizsgált témakört ennek B nyelvbeli megfelelőjével, elfogadva, hogy esetlegesen a két nyelv grammatikai rendszere nem esik egybe (például az A nyelvben névmásításként jelentkező kérdéskörnek a B nyelvben az igeragozás felelhet meg).

Mivel a szerző a francia nyelvleírásból indult ki, így természetszerűen elsősorban a francia morfoszintaxis kérdéseire ad új és a franciával foglalkozó idegen ajkúak számára racionálisabb, meggyőzőbb válaszokat. A magyar nyelvű megfelelők inkább csak illusztrálják, alátámasztják a francia szintaxisról elmondottakat.

A kontrasztív vizsgálat ebben a kötetben munkaeszköznek tekinthető. A szerzőnek nem az a célja, hogy a két nyelv szintaxisát mindvégig mereven párhuzamosan taglalja, sokkal inkább a francia mondattani kérdések megvilágítása a magyarra fordított példák jóvoltából.

A mostani, második kiadás újdonsága, hogy az első kiadás óta eltelt több mint tíz év francia nyelvészeti kutatásainak felhasználása nemcsak a könyv egyes fejezeteinek kibővítésén és a bibliográfiában tükröződik, hanem két új fejezetet is eredményezett: a kötőmóddal (subjonctif) és a modalitással foglalkozót.

3. A könyv így hét nagy témakört vizsgál:

I. A főnévi determinánsok osztályozása; II. A névmásítás; III. Az igeidők szemantikája és pragmatikája; IV. A bővítmények típusai; V. Az összetett mondat szövegtani vizsgálata – Fordítási problémák; VI. Mondattan – Szókészlet – Közlés; VII. Alapelvek az összehasonlító vagy kontrasztív stilisztika alapjául szolgáló irodalmi szöveg elemzéséhez.

A munkát a vizsgálati eredményeket összegző utószó és bibliográfia zárja.

Már a tartalomjegyzékből is látható, hogy a szerző a francia szintaxis kérdéseiből indul ki, de túllép a grammatikai kereteken, az utolsó fejezetben a végig következetesen alkalmazott vizsgálati módszert továbbra is szem előtt tartva az irodalmi szövegek vizsgálatát sem zárja ki, és kontrasztív stilisztikai elemzéseket végez.

4. Térjünk ki részletesebben a két új fejezet tanulságaira.

A subjonctif kontrasztív megközelítése

Mivel a magyar nyelvben a subjonctifnak megfelelő kötőmód ismeretlen, amikor magyar szöveget fordítunk franciára, a magyar igemód nem jelent támpontot arra nézve, vajon nem kell-e subjonctifot használnunk. A felszólító mód esetében a legegyszerűbb a helyzet: biztosan subjonctifot kell használnunk E/1., E/3., valamint T/3. személyű, felszólító módban álló igealakoknál, hiszen a franciában ezeknek nincs felszólító módjuk. A mellékmondatban (bármilyen személyben) használt magyar felszólító módnak is subjonctif felel meg a franciában. Subjonctifot kell használnunk azonban még számos esetben: azokban a que kötőszóval bevezetett mellékmondatokban, amelyek akaratot, kívánságot, érzelmet vagy kételkedést kifejező főmondathoz kapcsolódnak, illetve a főmondat tartalmától függetlenül subjonctifot kell használnunk bizonyos kötőszókkal bevezetett mellékmondatokban. A subjonctifnak a magyarban tehát hol kijelentő, hol feltételes, hol pedig felszólító mód felel meg. Érthető, hogy egy, a magyarban nem használt igemód esetében annak magyar igemódbeli megfelelőit keressük. Kelemen Jolán azonban másként teszi fel a kérdést.

Lássunk két összetett mondatot, mindkettő az S(V₁) + kötőszó + (S)V₂ [az alárendelt tagmondat igéje] képlettel írható le, ahol az egyik mondat igéje kijelentő módban, a másiké pedig subjonctifban áll.

A két francia mondatból nyilvánvaló, hogy az első esetben az események egymásutánisága az igeidőkkel fejeződik ki (két múlt idejű, passé composé alakkal), a második esetben viszont a V₂ nem múlt időben, hanem jelenben áll. Márpedig ha a megérkezés cselekvése a P₂-ben megvalósul, ez csakis a múltban lehetséges, nem a jelenben. A megérkezés és az elindulás cselekvése a P₂-ben éppúgy egymás után következik, mint a P₁-ben. A P₂ időbeli eltérése abból fakad, hogy a V₂-nek modális értéke dominál, időbeli értéke bizonytalan, hiszen a V₂ cselekvése virtuális, így ebben az esetben inkább arról van szó, hogy a P₂ két eseménye elő-, illetve utóidejűséget mutat a mondaton belül – amelyet az avant que kötőszó jelez –, mint arról, hogy e két esemény múlt időkörben van.

Feltehetjük tehát a kérdést, vajon van-e a subjonctifnak időbeli értéke. Ezt már többen elvetették (G. Guillaume, L. Warnant, M. Cohen, majd H. Nordahl, D. Menanteau stb.), arra hivatkozva, hogy a subjonctif aktuális/virtuális oppozíciót fejez ki, modalitást, és kizárólag alárendelt mondatban jelenik meg.

Ez azonban nem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy akkor miért van a subjonctifban négy igeidő? Miknek felelnek meg ezek? A szerző sorra veszi azokat az alárendelő mondattípusokat, melyekben a főmondat igéje akaratot, érzelmet, kételkedést fejez ki; a vonatkozó mellékmondatokat, amelyekben a subjonctif használata lehetséges, de nem kötelező, és a subjonctif–feltételes mód oppozíció szociolingvisztikai kérdésként, regiszterbeli eltérésként jelentkezik; valamint a különböző határozói alárendeléseket.

A számos francia–magyar példamondatpárt elemző, a subjonctif teljes szakirodalmát felhasználó fejezet a következő tanulságokat összegzi:

1. A subjonctif alaknak mint igemódnak a kettőssége abban áll, hogy van egy alapvető belső oppozíció, amely az alárendelés szemantikai struktúrájából következően a jövőbeli megvalósulást az esetlegességgel, a bizonytalansággal állítja szembe. A magyar nyelvben ez a kettősség különböző igemódokkal fejeződik ki: a felszólító móddal a feltételes és a kijelentő mód áll szemben.

2. A subjonctif igeidőinek kettőssége a következőkben áll:

a) A subjonctif jelen idő azért ambivalens, mert kifejezhet jelent, jövőt vagy (már átélt) múlt időt. A magyar a jelent és a jövőt egyetlen formával adja vissza, de a múltat nem lehet jelennel helyettesíteni. Például: Je suis content qu’il vienne. ’Örülök, hogy eljön’. De: J’ai acheté ce tableau sans qu’il le voie. ’Megvásároltam ezt a képet anélkül, hogy ő látta volna.’

b) Az imparfait du subjonctif azért ambivalens, mert a múlt időkörben kifejezhet jelent, múltat és jövőt is. Például: J’étais content qu’il vînt. ’Örültem, hogy eljön.’ J’avais acheté ce tableau sans qu’il le vît. ’Megvásároltam ezt a képet anélkül, hogy ő látta volna.’

Mint az első példából is látható, ez az igeidő a jelennel párhuzamot mutató, de egyeztetett igeidőként is használatos. Van azonban egy, a választékos nyelvben időbeli – aspektuális kettősséget kifejező használata is, ahol a Quoiqu’il plűt, il voulait sortir nem azonos a Quoiqu’il ait plu, il voulait sortir mondattal, az ait plu ugyanis befejezettséget jelez.

A magyar Bár esett – Bár előzőleg esett, ki akart menni mondatpár jól mutatja, hogy a magyar nem igeidővel, hanem segédszóval fejezi ki ezt a kettősséget.

c) A passé composé du subjonctif forma azért ambivalens, mert kifejezhet befejezettséget (mint aspektust) és megélt időt is: Je voulais que tu sois rentré cinq heures. ’Azt akartam, hogy öt órára otthon legyél.’ Je suis content que tu aies fait ce voyage. ’Örülök, hogy megtetted ezt az utazást.’

d) A subjonctif plus-que-parfait alakjai azért ambivalensek, mert vagy a feltételes mód múlt idejének felelnek meg, vagy a subjonctif du passénak az igeidő-egyeztetésben: Je ne croyais pas qu’il m’ eűt répondu sans ton aide. ’Nem hittem, hogy válaszolt volna a segítséged nélkül.’ Bien qu’il eűt compris la question, il ne répondait pas. ’Bár értette a kérdést, nem válaszolt.’

Ezen felül csakúgy, mint a passé composé formáknál, ez a subjonctif igeidő is ambivalens, hiszen kifejezhet befejezett aspektust és megélt időt is.

A modalitás

Kelemen Jolán az egyik legösszetettebb és leginkább heterogén nyelvészeti kategóriának, a modalitásnak a francia–magyar kontrasztív nyelvészeti elemzésére is vállalkozik.

Azt vizsgálja a két nyelv összevetésével, amit Kiefer Ferenc angol–német mondatpárokat is vizsgálva így fogalmaz meg: „A nyelvspecifikus modalitás-fogalom egyik legkellemetlenebb következménye, hogy egyes esetekben azt kell mondanunk, hogy ugyanazt a jelentést az egyik nyelvben modálisan, a másikban pedig nem modálisan fejezzük ki”. (Kiefer Ferenc: Modalitás. Linguistica, Series C, Relationes 1, 1990: 2.)

1. A modalitás nyelvi kifejezőeszközei a francia nyelvben a következők:

a) Érzelemkifejező vagy értékelő melléknevek, amelyek a személytelen Il est-vel alkotott szerkezetben állítmánykiegészítő szerepben állnak, a beszélő értékítéletét kifejezve.

b) Érzelmet kifejező vagy értékelő főnevek, például bagnole ’tragacs’ a voiture ’autó’ helyett, és pejoratív értelmű toldalékok.

c) Módosítószók, mondatszóértékű határozószók, olyan állandósult szókapcsolatok, amelyek a beszélő reakcióját tükrözik, például par bonheur ’szerencsére’, en vérité ’igazából’, vagy a közbeékelt tagmondatok, például n’est-ce pas? ’nemde?’, il est vrai ’az igaz, hogy…’.

d) Érzelmet, értékelést, véleményt, igazságítéletet kifejező operátor igék, modális segédigék (devoir, pouvoir). Az igeidőnek, mint az igemódnak is, lehet modális értéke, ezzel önálló fejezetben foglalkozik a szerző.

e) Indulatszók, felkiáltások.

f) A beszélt nyelvben az intonáció, amely írásban leginkább az írásjelhasználatban, a betűkarakterek (méret, típus) megválasztásában tükröződik.

2. A modalitás és a kettősség gyakran összefonódó jelenségek. Például: Il est déj 5 heures. ’Már 5 óra van.’ Quelle heure est-il, déj? ’Hány óra is van?’

A két nyelvben a modalitást kifejező elemek ritkán egyeznek meg, néha az egyik nyelvben jelen lévő elem a másikban rejtve marad, ilyenkor implicit modalitásról beszélünk. Például: C’est toujours ça de gagné = ’Tiszta haszon.’

3. A kijelentő mód igeidői:

3.1. A franciában használt jelen idő a magyarban jelennek, jövőnek, feltételes vagy felszólító módnak felel meg.

Külön csoportot képvisel a si + jelen idős szerkezet. Például: Feltétel: Si j’ai le temps, j’irai le voir. ’Ha lesz időm, meglátogatom.’ Eshetőség: Et si ton ami vient? ’És ha a barátod eljönne?’

3.2. Imparfait

Összehasonlító szempontból azok a modális múlt idejű formák a legérdekesebbek, amelyek feltételt fejeznek ki, és a magyarban leginkább a feltételes mód múlt idejű vagy a kijelentő mód jelen idejű alakjaival fordíthatók le.

Ismét külön figyelmet érdemelnek a si-vel bevezetett feltételes jelentéstartalmú alárendelt tagmondatok, ahol a magyar megfelelő feltételes mód és modális elem együttesen is jelen lehet: Például: Kívánság kifejezése: S’il me croyait! ’Bárcsak hinne nekem!’

3.3. Jövő idő

Ez a modális jövő idő, a „valószínűleg bekövetkező jövő ideje” (P. Imbs) a magyarban is a valószínűséget jelzi: Például: On a sonné? Ah, ce sera ton ami! ’Csengettek? Ja, a barátod lesz!’

De számos más típusa is lehet ennek a típusú jövő időnek, például felhívás: Tu prendras un verre de vin? ’Ugye, iszol egy pohár bort?’, ahol az ugye az iszol? kérdés modális értékét erősíti meg.

3.4. Futur antérieur

A jövő időben előidejűséget kifejező igeidőnek a főmondatbeli használatkor valószínűséget kifejező értéke van. Például: Il n’est pas venu? Il aura été malade. ’Nem jött el? Valószínűleg beteg volt.’

A francia írók egyik legkedveltebb stiláris eszköze ennek a típusú modális jövőbeli előidejűségnek a használata. Például: kiábrándultság: Dites, que m’aura valu votre amitié? ’Mondja, mit értem el egyáltalán a barátságával?’

4. Külön típusba sorolható a pouvoir ’tud, képes’ és a devoir ’kell’ modális segédigék használata.

A pouvoirral kifejezett képesség lehet explicit: ’tud, képes’, lehet episztemikus: ’lehet, hogy vagy éppen most’ és sporadikus is: ’előfordul (vele), hogy…’.

A devoir esetében azok az esetek a legérdekesebbek összehasonlító nyelvészeti szempontból, amelyeknél a magyarban csak körülírással tudjuk visszaadni az ige modális tartalmát. Például: Jean devait parler 5 heures. ’Úgy volt, hogy János ötkor beszél.’

5. A négy igeidő és a két segédige vizsgálata alapján azt a következtetést vonja le a szerző, hogy a magyarban a modalitás kifejeződése explicitebb formában jelenik meg, mint a franciában, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a poliszémia és a kettősség ne jelentkezne a magyarban más grammatikai kategóriáknál, amikor franciáról fordítunk. Ez a kérdéskör azonban annyira szerteágazó, hogy a szerző külön fejezetben foglalkozik vele. Különösen izgalmas a magyar csak módosítószó francia megfelelőivel foglalkozó rész. Minden bizonnyal nemcsak a nyelvészek, hanem a nyelvtanárok számára is hasznos egy ilyen páratlan elemzés. Csak néhány példa ízelítőül:

Ebből a néhány példából is látható, hogy a magyar csak francia megfelelője általában határozószó vagy kötőszó, bár előfordul, hogy épp olyan determináns helyettesíti a magyar csak-ot, amely nem modális, csak az ige (ebben az esetben a pouvoir) által kifejezett modalitás által válik azzá a megnyilatkozás:

Amikor csak lehet, meglátogatom.

Toutes les fois / Chaque fois que je peux, je vais le voir.

Bízom benne, hogy ennek a rövid ismertetésnek sikerült felkeltenie az érdeklődést, és minél többen: nyelvészek, nyelvtanárok, franciául tanulók elolvassák a szerző legújabb kutatási eredményeit tartalmazó könyvet.

Fricsovszky Éva