A jelentés és leírásának a keresése.
Kiefer Ferenc: Jelentéselmélet.
Corvina Kiadó, Budapest, [1999], 381 lap.

1. A téma aktualitása. A könyv címében megfogalmazott téma a nyelvtudománynak ahhoz a területéhez tartozik, amely az ókortól egészen napjainkig állandóan újabb és újabb problémákat, kutatási módszereket vet fel. Az elért eredmények pedig továbbgondolkodásra, a problémák újrafogalmazására, új alapok keresésére késztetik a kutatókat. A középkorban a nyelvi formák és jelentések kapcsolatának a problematikája az aliquid stat pro aliquo ’valami utal vmi másra’ formulában fogalmazódott meg. Benjamin L. Whorf (Language, Thought and Reality, 1956, Cambridge) szerint „A nyelvészet alapjában véve a jelentés keresése”. A XX. század közepe a formalista irányzatok kora. Az amerikai deskriptív irányzatot a Meaning-Feindlichkeit jellemezte, amelynek a képviselői agresszíven hirdették, hogy „egy jottányi engedményt sem szabad tenni a szemantikának”. Erre fogalmazódott meg R. Jakobson híres aforizmája: Linguistics without meaning is meaningless. ’A jelentés nélküli nyelvészet jelentéktelen’. A XX. sz. második felében a strukturalizmus korábbi felfogásának a „tündökléséről és bukásáról”, napjainkban a szemantikát is magában foglaló továbbéléséről beszélhetünk. Lendvai Endre ’Az orosz szó jelentéstana’ (Bp. 1998) című orosz nyelvű könyvében (későbbi habilitációs értekezésében) a 13. oldalon idézi Ju. D. Apreszjant, aki 1995-ben kijelenti, hogy „A nyelvészet fejlődésének mostani korszaka vitathatatlanul a szemantika kora”.

Kiefer Ferenc az Előszóban (5) megállapítja, hogy a történeti és a strukturalista szemantika (hozzátenném a klasszikusnak tekinthető szemasziológia is) a 60-as évekig kizárólag a szavak jelentésével foglalkozott. Újabban azonban a szójelentés vizsgálata mellett egyre inkább előtérbe kerül a mondatjelentés vizsgálata is. (Ha pontosak akarunk lenni, akkor nem feledkezhetünk meg a hangszimbolika, a morféma-, a szószerkezet-, a frazeológiai és szövegjelentés vizsgálata terén elért eredményekről sem.)

2. A kötet szerkezeti felépítése. A kötet 12 fő fejezetből áll. Ezek a következők: a jelentés leírásának módjai (13–37), szemantika vagy pragmatika? (38–64), a komponenses elemzés (65–91), a prototípus elmélet és a kognitív szemantika (92–120), a poliszémia és a kétszintű szemantika (121–47), a főnév (148–78), a melléknév (179–208), az ige (209–47), a mondat időszerkezete (248–74), aspektus, akcióminőség, eseményszerkezet (275–305), a modalitás (306–37), az előfeltevések (338–71). Utószó és tárgymutató zárja a kötetet. Egy névmutató összeállításáról azonban megfeledkezett a szerző. (Egy ilyen tudományos igényű mű e nélkül ma már nemigen jelenik meg.)

A kötet kéziratát Fónagy Iván, Gyuris Beáta, Ladányi Mária, Pethő Gergely és Pléh Csaba olvasták el, megjegyzéseikkel, tanácsaikkal segítették a szerzőt.

Igen jó ötletnek tartom, hogy mindegyik fejezet végén rövid összefoglalót és olvasnivalót is közöl a szerző. Különösen nagyra értékelem, hogy az összefoglalókban nemegyszer kételyeit és kritikai észrevételeit is olvashatjuk. Az olvasnivaló összeválogatása azonban túlságosan szubjektíven szelektált. Amennyire örvendetes, hogy például Gombocz Zoltán jelentéstanának 1926-os és 1997-es kiadására is felhívja az olvasók figyelmét (hivatkozik is rá), annyira sajnálatos, hogy Károly Sándor Általános és magyar jelentéstanáról (1970) teljesen megfeledkezett. (Ez a munka később olaszul is megjelent.) Teljesen helyénvaló, hogy a szerző az aspektus témájával kapcsolatban saját korábbi három magyar nyelvű munkáját is az olvasók figyelmébe ajánlja, azt azonban furcsállom, hogy Wacha Balázs, aki a magyar aspektuskutatás elindítója, kimaradt az ajánlásból. Bańczerowski Janusz, A nyelvi szemantika kutatásának egyes dilemmái (Nyr. 1996/4), A kognitív nyelvészet alapelvei (Nyr. 1999/1), A nyelvi közlés rejtett pragmatikai információi (Nyr. 1997/1) című cikkeit pedig itt ajánlom az olvasók figyelmébe. Ezek a cikkek a szerző többi cikkével együtt megtalálhatók Bańczerowski Janusz A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései (ELTE, Bp. 2000. pp. 402) című kötetben.

Az anyag elrendezése sajnos nincs összhangban az előszóban megfogalmazottakkal. Sokkalta jobb lett volna, ha a szerző a szószemantika, a szófaji szemantika és a mondatszemantika fő fejezetek alá csoportosítja az anyagot. Egy ilyen elrendezés már maga kényszerítette volna a szerzőt mondanivalója tömörítésére, a leírás sokszor fragmentális jellegének a mérsékelésére. Annak, aki valamennyire is ismeri Kiefer Ferenc munkásságát, a fejezetcímek elolvasása után könnyen támadhat az a benyomása, hogy a könyv második felében a szerző ismételten felhasználta az alkalmat, hogy a már máshol többször megjelent eredményeit kissé átfogalmazva újból megjelentesse, anélkül, hogy azt egy egységes jelentéstani koncepcióba illesztette volna. Egy egységes koncepció alapján megírt, a fenti három fő fejezetre tagolódó Jelentéselmélet nemzetközi vonatkozásban is unikum lett volna, mivel ilyen könyv (ismereteim szerint) eddig sehol sem jelent meg.

3. Jelentéselmélet vagy inkább jelentéselméletek. Lendvai Endre habilitációs értekezéséről írt opponensi véleményemben kifejeztem azt a feltételezésemet, hogy értekezése netalán ösztönözhet valakit egy hasonló jellegű, átfogó magyar szójelentéstan megírására is. Ehhez kapcsolódva Klaudy Kinga az értekezés ez év február végi vitáján közölte velünk, hogy a „napokban jelent meg Kiefer Ferenc Jelentéselmélete”. Kiefer könyvében azonban elsősorban különböző jelentéselméletek ismertetését vagy pedig eltérő jelentéselméletek alapján megírt fejezeteket talál az olvasó, ezért sokkal találóbb lett volna a Jelentéselméletek cím. Nagy értéke a könyvnek, hogy az elméletek és azok elemeinek bizonyítására magyar nyelvi anyagot használ a szerző, némelykor azonban az lehet az olvasó benyomása, hogy az elméletekkel együtt a példákat is angolból, németből vagy franciából vette át, és fordította magyarra. Az ilyen példák a dominóelv alapján néha megkérdőjelezik a hozzáfűzött elméleti fejtegetések értékeit is. Így például a 16. oldalon az *Öt óra alatt felállt és elment mondat elfogadhatatlansága alapján kijelenti, hogy „a feláll ige pillanatnyi eseményt fejez ki, időtartamot kifejező időhatározóval (bármilyen rövid is legyen az időhatározó által kifejezett időtartam) nem állhat. Annak ellenére, hogy a »fizikai világban« a felállásnak is van időtartama, a mentális ábrázolásban ezt az időtartamot pontszerűnek tekintjük”. A beteg egy pillanat alatt felállt a székéről, és elment, A kisbaba pillanatok/percek alatt felállt és elindult felém mondatok elfogadhatósága a magyarban azonban cáfolja az egész állítást és az elméleti fejtegetések helytállóságát. Az idő pontszerű és nem pontszerű ábrázolásának a lehetősége nem függ a „fizikai” időtartamtól. Vö.: 1999-ben nem voltam külföldön. – Egy évig nem voltam külföldön. Egy év alatt sok minden megváltozott családunk helyzetében. A beteg szíve egy pillanatra megállt. – Ebben a pillanatban ment el.

A könyvnek a legjobb és legérdekesebb fejezetei közé tartoznak azok a részek, amelyekben a szerző különböző elméleteket és felfogásokat elemző módon vet egybe. Íme például a formális, a kognitív és a strukturális szemantika összefoglaló összehasonlítása (32) „a mindhárom elméletben az egyik legismertebb példa, az agglegény szó” jelentése alapján.

A formális szemantikában az agglegény szó jelentését szükséges és elégséges feltételek segítségével adjuk meg.

(52) AGGLEGÉNY(x) FÉRFI(x) & NŐTLEN(x) & FELNŐTT(x)

X-ről akkor és csakis akkor állítható, hogy agglegény, ha x egyidejűleg férfi, nőtlen és felnőtt. Ha a feltételek közül bármelyik nem teljesül, akkor x nem lehet agglegény.

A strukturális szemantika lényegében ugyanígy elemzi az agglegény szó jelentését, azzal a különbséggel, hogy nem beszél szükséges és elégséges feltételekről, hanem jelentésviszonyokkal jellemzi a szavak jelentését, eredményei viszont azonosak.

Az (54a, b, c) implikációk az agglegény szó jelentésének szükséges összetevőit fogalmazzák meg, az (54d) implikáció pedig azt mondja ki, hogy ezek az összetevők együtt elégséges feltételt adnak meg.

A kognitív szemantika elfogadja az (54a, b, c)-ben megfogalmazott szükséges feltételeket, de megkérdőjelezi az (54d)-ben megadott elégséges feltételt, mivel nem minden felnőtt, nőtlen férfiről mondható, hogy agglegény (egy szerzetes például nem agglegény). Ezenkívül a jelentésösszetevők vonatkozását sem tartja mindig egyértelműnek. Mikor mondhatjuk például valakiről azt, hogy felnőtt? Más szóval, hány éves kortól mondható egy férfiről az, hogy agglegény? A válasz nem egyértelmű, és nyilvánvalóan függ attól, hogy az adott nyelvi közösségben mi a megszokott vagy elvárt nősülési kor. Probléma van a nőtlen összetevővel. Vajon a pápa agglegény-e? Vagy agglegény-e az elvált férfi? És vajon a jogilag házasságként elfogadott életközösségben élő homoszexuális férfiak agglegények-e? A magyarban mindehhez még azt is figyelembe kell vennünk, hogy az agglegény szó jelentése ’idősebb nőtlen férfi’. A magyar ebből a szempontból különbözik mind az angoltól (bachelor), mind a franciától (célibataire, ahol a legfontosabb elem a ’nőtlenség’), mind a némettől (Junggeselle, ahol a szó a ’fiatal’ elemet tartalmazza). A kognitív szemantika művelői szerint az (54a, b, c, d) csak egy olyan ’idealizált’ világban érvényes, ahol minden felnőtt férfi megnősül, méghozzá egyetlenegyszer. A pápa tulajdonképpen agglegény mondatban a tulajdonképpen ezt az idealizált világot hívja elő.

Vonzó stílus, izgalmas kérdések, logikus okfejtés. A filológusnak elsősorban természetesen alkotó tudósnak kell lennie, de néha jó, ha ez cédulázó, böngésző, aggályos hajlammal is társul. A jelen esetben a „fordítók hamis barátai” (de még némely profi fordító is) megtréfálták a szerzőt. A bachelor jelentése ugyanis A. S. Hornby és mások 1963-as értelmező szótára szerint ’unmarried man’, a Junggeselle pedig Duden 1989-es kiadású szótárában ’[noch] nicht verheirateter Mann’, nőnemű párja Junggesellin. A bachelor és a Junggeselle szavak magyar megfelelője tehát a legény, legényember szavaink, amelyek jelentése az ÉKsz. szerint ’nőtlen férfi’, tehát ezek a szavak az angol bachelor és a német Junggeselle ekvivalensei. Kiefer Ferenc mentségére szolgál, hogy Halász Előd német–magyar nagyszótárának 1967-es második, átdolgozott és javított kiadásában is a Junggeselle megfeleltetése ’agglegény’, a Junggesellebude viszont már ’legénylakás’, a Junggesellenleben is ’legényélet’. Országh László magyar–angol nagyszótára 1963-as átdolgozott és bővített kiadásában a bachelorhood ’agglegényélet’, a bachelor dance ’agglegénytánc’, a Magay Tamás által szerkesztett angol–magyar kéziszótárban (1990) viszont a bachelor jelentése ’nőtlen ember, legényember’. A magyar agglegény szó megfelelője a németben ewiger Junggeselle vagy Hagestolz ’älterer, eingefleischter, etwas kauziger Junggeselle’, az angolban pedig old bachelor. Az agglegény szavunk értelmezése az 1972-es kiadású ÉKsz.-ban ’idősebb nőtlen férfi’, az ÉrtSz.-ban (1959) pedig ’a nősülési koron (jóval) túl levő nőtlen férfi’. Mindezek alapján olyan elhamarkodott következtetésre is juthatunk, hogy a szavak értelmezéséhez semmiféle formális apparátusra nincs szükségünk, a szükséges és elégséges feltételek megtalálása annál inkább sikeres, minél kevesebbet törődünk a formális, strukturális és kognitív szemantika elméleteivel. Ugyanis ezt látszik igazolni az ÉrtSz. legsikerültebbnek tűnő meghatározása. A pápáknak, szerzeteseknek nincs nősülési koruk, mivel azok jogilag nem nősülhetnek, az agglegény pedig nem jogi meghatározás, jogilag valaki lehet nős, nőtlen vagy elvált, özvegy, lehet élettársa is.

4. A jelentés leírásának módjaival öt fejezet foglalkozik (13–147), habár csak az első fejezet kapta ezt a címet. Ha összevetjük az itt tárgyalt jelentésleírási módokat Bańczerowski Janusz A jelentés értelmezési módjairól (Nyr. 1995/3: 263–85) c. cikkében az ókortól napjainkig található leírási módok ismertetésével, akkor megállapíthatjuk, hogy Bańczerowski elsősorban fejlődésükben és összefüggésükben mutatja be az egyes irányzatokat (vö. például „A logikai szemantika későbbi fejlődésében főként két irányzat emelkedik ki: a konnotáció és a referenciaelmélet által kijelölt kutatási terület”). Kiefer Ferenc erősen szelektál a különböző irányzatok között, ismertetésük alapjában XX. századi felfogásukon alapul, továbbá ezek az irányzatok autonómabbaknak tűnnek, elemzésük elmélyültebb.

4.1. A formális logikai szemantikáról megállapítja, hogy az általa vizsgált jelenségekre formális magyarázatot keres, amely lehetővé teszi a jelentés egyes aspektusainak egzakt vizsgálatát, amelybe a nyelvi jelentésnek csak kis hányadát sikerült eddig bevonnia (18). A logikai jelentésfogalom esetében a viszonyítási alap a világ, amelyről a logika modelleket alkot, amelyek általában nem törődnek a pszichológiai realitás kérdésével (19). A nyelvi jelentés a nyelvi kifejezések és a világról alkotott modell közötti viszony. A logikai szemantika a logikai jelentésfogalomra épül. Főbb vonulata a jelentésnek igazságfeltételekkel történő leírására törekszik (36–7). „A formális szemantika fő területe a mondatszemantika és azon belül is a mondatjelentés olyan tulajdonságainak a vizsgálata, amelyek kapcsolatba hozhatók a kijelentés fogalmával. A szójelentésnek csak néhány aspektusa építhető be a formális ábrázolásokba, ezért a szószemantikáról a formális szemantikának csak igen kevés mondanivalója van” (33–4). „A formális szemantika egyik irányzata elsősorban a hagyományos logikára, a kijelentés- és predikátumkalkulusra épít. Újabb irányzatai vagy az intenzionális logikára, vagy a dinamikus logikára támaszkodnak. Az intenzionális logika (vagy: modellelméleti szemantika) a nyelvi elemek jelentését (intenzióját) a lehetséges világok segítségével definiálja. A kijelentések extenziója (azoknak az entitásoknak a halmaza, amelyekre vonatkozhatnak) azonos az igazságértékek halmazával”. „A dinamikus logikai rendszerek nem kijelentések, hanem szövegek logikai reprezentációjával foglalkoznak”. „Mindegyik logikai irányzaton belül különféle változatokat találunk” (35).

4.2. A kognitív szemantika a mentális ábrázolás tulajdonságainak megállapításakor a formális szemantikával ellentétben nem a formális logikával keres kapcsolatot, hanem elsősorban a kognitív pszichológiára és a megismeréstudományra támaszkodik. „A jelentés lényegét a nyelvi kifejezések és a megismerés kapcsolatrendszerében látja” (23), „a szószemantikát helyezi a kutatás központjába, és a szójelentést a mondatjelentéstől elkülönítve vizsgálja. Nem törekszik formalizálásra, bár a jelentés ábrázolásban olykor felhasznál formális eszközöket”. „Jelentésábrázolásai azonban sohasem fogalmaznak meg olyan feltételeket, amelyek egyértelműen meghatározzák a jelentést” (24). „Olyan problémákat vizsgál, amelyek közvetlen kapcsolatba hozhatók a megismeréssel” (34), „feladatának tekinti a jelentés diakrón szempontjainak a vizsgálatát is” (35). A kognitív szemantika sem egységes.

„Az ún. holisztikus kognitív szemantika nem tesz különbséget a nyelvleírás különböző komponensei között, mindenütt a nyelvi jelenségek mögött meghúzódó kognitív folyamatokat, elveket keresi. Elveti a logikai módszerek alkalmazását” (35–6). Felfogása szerint „a jelentés az ember kategorizálási képességén alapul” (92), amely prototípusok alapján történik. „A természetes kategóriák mindegyike prototopikus példányok körül szerveződik, amelyek természetesen kultúránként változhatnak” (93). A bútor kategóriájában például az asztal és a szék képviseli a prototípust (94).

„Az ún. moduláris kognitív szemantika ezzel szemben a »modulok« híve, szívesen használ logikai és strukturális módszereket. Elfogadja a szintaxisra épülő szemantikát, különbséget tesz szemantika és pragmatika között. A szemantikai jelentést vagy a fogalmi (konceptuális) jelentéssel azonosítja, vagy a szemantikai szintre épülő külön konceptuális szint létezését posztulálja” (36). A jelentés összefügg azzal, hogy a világ dolgait hogyan érzékeljük (percepció), és hogyan dolgozzuk fel (kogníció).

4.3. A strukturális szemantika magában a nyelvben, a nyelvi rendszeren belül kívánja a jelentést meghatározni (25), a nyelvi jelentés egészét vizsgálja, függetlenül attól, hogy a jelentés formalizálható-e, vagy kapcsolatba hozható-e a megismeréssel (34). Egy nyelvi kifejezés jelentése mindazoknak a nyelven belüli viszonyoknak az összessége, amelyekben ez a nyelvi kifejezés részt vesz (25). A strukturális szemantikában a szószemantika játssza a központi szerepet (31), a jelentésváltozások kérdéseivel nem foglalkozik (35).

A szerző szerint (34) a strukturális szemantika nem azonos a strukturalista szemantikával. Az utóbbi a strukturalizmus (elsősorban Ferdinand de Saussure) elveinek alkalmazását jelenti a szójelentés kutatásában, különbséget tesz szinkrón és diakrón szemantika között, tehát a jelentésváltozásokkal is foglalkozik.

A strukturális szemantikát az angolszász irodalomban gyakran nyelvészeti szemantikának (linguistic semantics) is nevezik (34). A szerző kijelenti, hogy könyvében elsősorban a strukturális szemantika módszereit követi (36), ennek ellenére ez a könyv címében nem tükröződik (vö. például Strukturális magyar nyelvtan).

A strukturalista és strukturális nyelvleírásnak ez a szükséges (?) megkülönböztetése, a strukturális szemantikának a nyelvészeti szemantikával való azonosítása váratlanul ért. Ez azt jelentené, hogy a strukturalista szemantika nem nyelvészeti. A leíró és történeti nyelvleírást a klasszikus nyelvészet is megkülönböztette. Minden nyelvleírás ilyen, olyan vagy amolyan módon és mértékben a nyelvi és szemantikai struktúrákon alapul. R. R. K. Hartmann és F. C. Stork Dictionary of Language and Linguistics (London, Applied Science Publishers LTD) terminológiai szótárban például a semantics címszóban a philosophical semantics és a linguistic semantics állnak szemben egymással. A nyelvészeti szemantika fő irányzatai e szótár szerint: a) conceptual theory, b) reference or correspondence theory, c) contextual theory, d) field theory, e) componential analysis, f) combinatorial semantics or semotactics, g) generative semantics.

4.4. A komponenses elemzés a szószemantika legrégibb elemzési módszere, amely a szavak jelentése közötti különbséget szemantikai jegyekkel (jelentés-felbontással) fejezi ki (65). A felbontás általában nem törekszik teljességre. „A logikai szemantikában a jelentésfelbontásban a logikai implikációk lehetősége a legfontosabb szempont, a konceptuális szemantikában a szintaktikai szerkezetekkel való korreláció. A strukturális szemantikában a jelentésfelbontás, elsősorban a jelentések közötti összefüggések” (90).

A komponenses elemzés továbbfejlesztése az elemi szemantikai predikátumokkal történő jelentésleírás, amely a jelentést nem szemantikai jegyek (komponensek), hanem elemi predikátumok segítségével írja le. A leírás célja szemantikai ábrázolások (reprezentációk) létrehozása. Az egyargumentumú predikátumok tulajdonságot, a kétargumentumúak viszonyt (relációt) jelölnek. A predikátumokat & ’és’, illetve v ’vagy’ kötik össze. Például a FÉRFI(x) azt fejezi ki, hogy ’x férfi’, a szülő(x, y) pedig azt, hogy ’x szülője y-nak’ (73):

APA(x, y) / SZÜLŐ(x,y) & FÉRFI(x).

A szótári elemek jelentésleírására azonban nem mindig használhatjuk a komponenses elemzés jelentésfelbontásait. A kötőszók esetében például műveleti szabályokat kell megadnunk (76).

4.5. Wierzbicka elméletét (87) a szerző három alapvető tételben foglalja össze. 1. A nyelvtudományban, és így a jelentésleírásban is, nincs különbség metanyelv és tárgynyelv között. A jelentésleírás alapelemei a tárgynyelv és nem egy konstruált metanyelv elemei: a természetes nyelv a saját metanyelvéül szolgál. 2. A szemantikai alapelemek (semantic primitives vagy semantic primes) nyelvi elemzés eredményei, de nem egy adott nyelvhez kötöttek, hanem univerzálisak, számuk véges. A nyelvek szavai közötti szemantikai különbségeket a legjobban úgy lehet megragadni, ha a közös (univerzális) elemekből indulunk ki. 3. A szemantikai reprezentációkra, ahogy azokat a formális vagy a strukturális szemantika használja, nincs szükség. A szemantikai elemzés végeredménye egy parafrázis: egy nem a konceptuális alapegységekhez tartozó szó jelentését úgy határozzuk meg, hogy azt a konceptuális alapegységek segítségével körülírjuk (parafrazáljuk).

4.6. A kétszintű szemantika és a poliszémia. A kétszintű szemantikában van egy alapszint és egy levezetett. Az alapszint az alulspecifikált szemantikai, a levezetett szint a konceptuális (fogalmi) jelentést képviseli, amelynek az alapszintből történő levezetésénél kontextus segítségével végzett konceptuális műveletekre (következtetésekre, fogalmi összefüggések megállapítására) támaszkodunk. A szavak jelentésének kontextustól függő módosulásait konceptuális differenciálódásnak nevezik (131). Vö.:

A fest ige alapjelentése például ’vki festéket hord fel egy felületre’. Ez a jelentés a szóban forgó felület fajtájától függően (vászon, fal, autó, úttest, haj, arc stb.) egyéb jelentéselemekkel módosul. Vö. (127):

A fest igének ezek a jelentései nem kombinálhatók szabadon a belőle képzett festő főnévvel. Ha valaki zebrát fest az úttestre vagy a haját festi, attól még nem lesz festő (128). A probléma árnyaltabbá tétele érdekében hozzáteszem, hogy egy rajzórán arcképet, tájképet festő diáklány sem festő még. A fordításpróbák pedig szerintem egyáltalán nem bizonyítják, hogy egy nyelvben a poliszémia egyes esetekben homonímiával lehetne egyenértékű (128). Vö. a fest ige német meg-felelőit: malen, färben, sich schminken. Ez igen messzire vezetne. A magyarban az eszik igét például alapjelentésben használjuk, függetlenül attól, hogy ember vagy állat eszik. A németben erre két szó van: essen és fressen.

5. Szófaji szemantika. A könyvben a főnevek, igék és melléknevek jelentésének a leírásával találkozunk. Az előző fejezetektől eltérően a leírásban nem különülnek el a különböző irányzatok. A szófajok jelentését a szerző általában mint lexikai egységekét és nem mint egy szófaji rendszer lexikai-nyelvtani kategóriáit vizsgálja. A szófajok kategoriális jelentésének a problematikáját fel sem veti, pedig ez a jelentés van jelen az adott szófajhoz tartozó szavak mindegyikében, magában foglalja azok morfológiai kategóriáit és lehetséges szintaktikai funkcióit is. A szófajok szemantikai alcsoportjainak az elkülönítése pedig nem lehet független valamilyen megfogható nyelvtani kritériumtól. Ennek alapján talán pontosabb lenne a melléknévnek egy ilyen szófaji definíciója: a melléknév tárgyak milyenségét jelzői vagy állítmányi funkcióban jelölő, önálló eset- és számkategóriával nem rendelkező főszófaj.

A melléknevek milyenséget kifejező minősítő jelentése lehet tulajdonság vagy valamilyen vonatkozás. Ennek alapján tulajdonságot jelölő és vonatkozó mellékneveket lehet megkülönböztetni egymástól (német qualitative und relative Adjektive, angol qualitative and relative adjectives, orosz ). A tulajdonságot jelölő melléknevek általában fokozhatók (összehasonlító fokozás, nem összehasonlító fokozás), a vonatkozást jelölő melléknevek viszont nem fokozhatók: nagy – nagyobb, igen nagy; szegedi, öklömnyi – *szegedibb, *igen öklömnyi. Tehát pontatlan az a megállapítás, hogy „a melléknevek fokozhatók” (184). Az élő és halott (185) cselekvésekre utaló vonatkozást jelölő melléknevek, s ezért nem fokozhatóak. A holt – eleven, süket – vak melléknevek viszont már tulajdonságokat jelölnek, ennek ellenére összehasonlító fokozásuk nem lehetséges, nem összehasonlító fokozásuk azonban néha előfordulhat: se holt, se eleven, félholt, fél fülére süket, süket, mint az ágyú, fél szemére, mindkét szemére vak, vaksi. Azzal sem lehet teljes mértékben egyetérteni, hogy a főnevek és a melléknevek az igékkel ellentétben „statikus (és tartós) tulajdonságot jelölnek” (182). A melléknevek jelentése is lehet dinamikus és statikus. A dinamikus melléknevek társulhatnak a lenni ige felszólító módjával, a statikusok nem. Vö.: Légy óvatos! Ne légy goromba! – *Légy magas! Kétkedést váltott ki bennem az a kijelentés is, amely szerint „predikatív vonzat csak melléknév lehet” (180). Vö.: A vasat laposra kalapálták. – *A vasat gyűrűre kalapálták. De: A kisgyerek porrá kalapálta a rögöt. Mellesleg a vasat is predikatív vonzat. Vö. még: Pétert igazgatóvá választották/kinevezték igazgatónak.

Kiefer Ferenc mondandóját a melléknévnek a főnevektől és az igéktől való elkülönítésére koncentrálja, a szemantikai különbségek bemutatása meggyőző, a nyelvtaniaké kevésbé. Nem sikerült mindig a legfőbb különbségeket megragadnia. Így például kijelenti, hogy „a melléknév és a főnév a kisebb eltérések ellenére is (vö. vörösök – vörösek, szorosok – szorosak) morfológiailag lényeges egyezéseket mutat” (181). A melléknevek morfológiai kategóriáinak a jellege azonban alapvetően különbözik a főnevek morfológiai kategóriáitól, mivel a melléknevek eset- és számkategóriái formálisak: jelentésüket, a magyarban a „kisebb eltérések ellenére” az alakjukat is a főnévtől kapják. Az összehasonlító fokozás viszont csak a tulajdonságot jelölő melléknevekre jellemző. A főnevek csak elvétve fokozhatók: Péter kutyább a kutyánál. A „hasonlóképpen nagy fokú egyezést találunk a melléknév és az ige szintaktikai viselkedése között” (181) megállapítás viszont igaz, csak megfeledkezik a főnév és a melléknév közötti szintaktikai hasonlóságok bemutatásáról. „A legtöbb melléknévnek van mind predikatív, mind pedig attributív használata” (185). A következő lapon ez a megállapítás így módosul: „Szép számmal találunk olyan mellékneveket is, amelyek csak attributív vagy csak predikatív funkcióban fordulnak elő”. A szerző szerint csak jelzői funkcióban szerepelnek a fő, előző, állítólagos, jogos (örökös), igazi (költő), egyedüli (túlélő), bizonyos (emberek), közönséges (szélhámos), régi (iskola), következő (műsor), csak állítmányiban a vonzatos melléknevek (biztos vmiben, felelős vmiért, méltó vmire, méltatlan vmire, alkalmas vmire, képes vmire, képtelen vmire). Nekem úgy tűnik, hogy a melléknevek predikatív funkciójának a lehetősége kapcsolatba hozható a melléknevek összehasonlító fokozásának a lehetőségével. Ebből következik, hogy a tulajdonságot jelölő mellékneveket jelzői és állítmányi funkcióban is használhatjuk, a vonatkozást jelölőket pedig csak névelővel (azonosításkor) vagy szembeállításkor használjuk állítmányi funkcióban. Vö.: Péter magas fiú. – Péter magas. Ez a szegedi vonat. – Ez a vonat a szegedi. – Ez a vonat szegedi és nem debreceni. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy egyes mellékneveket használhatunk tulajdonságot és vonatkozást jelölőként is. Vö.: Az Ön követelése jogos. Ez a festmény az igazi. Ez az arca az igazi. Ez az ember nagyon közönséges. A belvárosi iskola régibb, mint a te régi iskolád. A vonzatos melléknevek többnyire (a vonzatos igékhez hasonlóan) valóban állítmányi funkcióban szerepelnek, azt azonban nem merném állítani, hogy csak predikatív funkciójúak lehetnek. Vö.: Az igazában biztos politikus bírósághoz fordult. A raktárért felelős vezetőnek meg kell térítenie az okozott kárt. Az okozott kárért felelős személyt meg kell nevezni. A jutalomra méltó dolgozókat a szakszervezet kiválasztotta. A vezető állásra méltatlan tisztviselőt felmentették állásából. A vezető állásra alkalmas tanárt kinevezték az iskola igazgatójának. A mindenre képes rablót elfogta a rendőrség. A csalásra képtelen egyén ne álljon bűnözők közé.

6. Szintaktikai szemantika. A mondat időszerkezete, az Aspektus, akcióminőség, eseményszerkezet és A modalitás c. fejezeteket a mondatszemantika szóval foglalhatnánk össze. Ezek a fejezetek a mondatszemantikának ötletszerűen kiragadott részei.

6.1. A mondatjelentés. A 14. lapon „a vonatkozás csak a mondatban megfogalmazott kijelentés (propozíció) esetén érvényesülhet”. „A mondatban kifejezett kijelentés jelentését részben vagy teljes egészében a kijelentés igazságfeltételeivel azonosíthatjuk” (15). De „nem minden mondat fejez ki kijelentést: a kérdő vagy a felszólító mondatoknak például nincs igazságértékük” (17). A 26. lapon: „Két mondat akkor és csakis akkor azonos jelentésű (azaz szinonim), ha pontosan ugyanarra a tényállásra vonatkozik”. A mondatok tehát tényállást, tényt fejeznek ki, amely „a valóság folyamatában lezárt szakaszt alkotó esemény; olyan, ami a valóságban előfordulhat v. megtörtént”. Ebből következik, hogy kérdést, felszólítást, óhajt kifejező mondatok nem lehetnek szinonimak. Ez természetesen nem így van. A tárgymutatóban a mondatszemantika a 31. oldalra irányítja az olvasót, itt azonban a mondatszemantika lényegéről semmit sem találunk. Vö.: „A strukturális szemantika a szószemantikából indult ki. És bár igaz, hogy ma már a mondatszemantika is kellő súllyal szerepel a strukturális szemantikai munkákban, a szószemantika megtartotta benne központi szerepét”. A 40. oldalon: „A mondatdefiníciók problémájára itt nem térhetünk ki, annyit kívánunk csak megjegyezni, hogy a mondat fogalma csak grammatikaelméleti keretben határozható meg”. A Szemantika vagy pragmatika fejezetbe be van ékelve egy A kérdő mondatok szemantikája és pragmatikája c. fejezet (55). A 84. oldalon „a mondat kategóriája eseményt vagy állapotot, a főnevek konceptuális entitásokat, a névutós kifejezések időt vagy helyet, a predikátum maga is, éppúgy mint a mondat, eseményt vagy állapotot fejezhet ki”. A 276. oldalon viszont: „eseménynek nevezzük az állapotokat, a folyamatos és befejezett cselekvéseket, történéseket, folyamatokat egyaránt”. Ez kissé furcsa, mivel a kérdő, felszólító, óhajtó mondatok nem fejeznek ki eseményt, de van bennük cselekvéseket, állapotokat, történéseket, sőt még létezést is kifejező ige.

6.2. A mondat időszerkezete című fejezetben a mondatban leírt események idejéről, az események lefolyásának az időszerkezetéről olvashatunk. Az állapotok megemlítése valahogy kimaradt, pedig például egy betegségnek is van időpontja, a lefolyásának pedig időtartama. Ez a fejezet a Reichenbach-féle rendszert ismerteti, amely a mondatok külső időszerkezetét először kísérelte meg formális eszközökkel leírni. Megjegyzések helyett felhívom az olvasók figyelmét Az időviszonyok szemantikai rendszere c. cikkemre (MNy. 1993: 4. 385–401).

6.3. Az Aspektus, akcióminőség, eseményszerkezet c. fejezetben Kiefer Ferenc ismételten megfogalmazza azt a tételét, amely szerint az aspektus a mondatban kifejezett esemény belső időszerkezete. Évekkel ezelőtt felhívtam a szerző figyelmét (vö. Mondataspektus vagy igeszemlélet? Nyr. 1994. 2. 232–47), hogy az aspektusnak ez a meghatározása a magyar nyelv vonatkozásában nemigen alkalmazható. A cselekvések időtartamától (más szóval „belső időszerkezetétől”) egyáltalán nem függ egy cselekvés folyamatos vagy befejezett volta. Vö.: Öt évig írta doktori értekezését, aztán abbahagyta. – Öt év alatt megírta doktori értekezését. – Egy pillanatig ingadoztam, hogy elfogadjam-e ezt az előnyös javaslatot. – Egy pillanat alatt elsötétült előttem a világ, amikor közölték velem a döntést. Kiefer Ferenc egyszer már elfogadta, hogy a befejezett cselekvések határpontosak, a folyamatosak pedig határpont nélküliek. A határpont lehet kezdőpont (Eleredt az eső) és végpont (Elállt az eső). Most viszont a tartós időmódosítók (284) lehetnek határpontosak vagy határpont nélküliek: az öt óra alatt időhatározó általában valóban határpontos befejezett cselekvéseket jelölő igével társul, az öt órán át pedig folyamatos igékkel. De mindkét időhatározó meghatározott (tehát „határpontos”) időtartamot jelöl, a napokon át, évekig időhatározók (attól, hogy időmódosítóknak nevezzük, mondandónk igazságértéke nem lesz nagyobb) a valóban határpont nélküliek. Az pedig, hogy a pillanatnyi, mozzanatos cselekvéseket általában csak időpontra utaló időhatározóval használnánk, bizonyításra szorul. Vö.: Az olimpiai láng egy pillanat alatt fellobbant.

Kiefer mintha megfeledkezne arról, hogy a cselekvés belső folyamatában jelentkező határpontról van szó, továbbá arról, hogy folyamatos igéknek többek között tényközlő funkciója is lehetséges (Olvastam ezt a könyvet, Mostam kezet), hogy a cselekvések egyszeri vagy ismétlődéses volta a magyarban nemigen befolyásolja az igeszemléletet (sétáltam egyet, nagyot aludtam – Hét órakor minden reggel felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, megreggeliztem és elindultam az iskolába). Különösen nehezményezem, hogy nincs készsége az ilyen oppozíciók jelentéskülönbségének az érzékelésére, mint például Ebéd után aludtam egyet. – Ebéd után tíz percet/tíz percig aludtam. – Ebéd után kialudtam/kisétáltam magam. Ebéd előtt kezet mostam/megmostam a kezem. A 286. lapon megállapítja, hogy a győz – legyőz, talál – megtalál, dob – eldob (a bedob, kidob valóban nem szemléleti pár), kap – megkap párok esetében az igekötő nem perfektivál, hanem egyéb jelentéselemekkel gazdagítja az alapige jelentését, de hogy mi ez az egyéb jelentéselem, annak a bemutatásával adós marad. Az igeszemlélet azt jelenti, hogy ugyanazt a cselekvést így is, úgy is szemlélhetjük. A folyamatos igék tényközlő jelentésekor logikailag a cselekvés szinte mindig befejezett. A Találtam egy könyvet – Megtaláltam az elveszettnek hitt könyvet, Kaptam egy levelet, Levelet kaptam – Megkaptam a levelet. Győztünk a Ferencváros ellen. – Legyőztük a Ferencvárost oppozíciók számomra ugyanazok, mint például Olvastam ezt a könyvet – Elolvastam ezt a könyvet, Kedden vizsgáztam fizikából – Kedden levizsgáztam fizikából mondatokban található szemléleti párok oppozíciója.

Figyelemre méltó Kiefer tipológiai sora, amelyet az aspektus kompozicionalitása alapján állít fel: francia > angol > német > magyar > lengyel (288). Ha ez így van, akkor talán a magyar aspektusrendszer leírásában is jobban támaszkodhatna a szláv nyelvtudomány e területén elért eredményeire. A konkrét lengyel példa (pić – wypić – wypiwać) pedig – az oroszhoz hasonlóan – periferikus a lengyel szemléleti rendszerben, kb. olyan, mintha a madarak között a pingvint tekintenénk prototípusnak. Az „ilyen aspektuális párokat a nem szláv nyelvekben nem találunk” (288) megfogalmazás kissé pontatlan. Először: Jászay László munkái szerint az ilyen esetekben „aspektushármasokkal” van dolgunk; másodszor: e hármasok jelentésében az aspektus minőségi és mennyiségi mutatói különbözőképpen oszlanak meg; harmadszor: a magyarban is vannak ilyen aspektushármasok, amelyek még morfémaszerkezetüket tekintve is megegyeznek a lengyel példával (vö.: iszik bort – megissza a borát – megiszogatja a borát); negyedszer: a nyelvészek többsége szerint az aspektus, mint igei kategória a franciában nem létezik (aspektuális jelentéseket [ezeknek a jelentéseknek a száma nyelvészektől függően hol 13, hol 12 vagy inkább 8] különböző eszközökkel fejezünk ki); ötödször: a finn nyelv felvétele a tipológiai sor elejére kívánatosnak látszik; hatodszor, a szláv nyelveken belül is érdemes lenne egy skálát felállítani (különös tekintettel a bolgár nyelvre).

6.4. A modalitásról szeretnék egy külön cikket írni.

7. Az előfeltevésekről 1983-ban Kiefer Ferencnek Az előfeltevések elmélete címen megjelent egy 355 oldalas könyve. Terjedelmi korlátok most nem teszik lehetővé, hogy összehasonlítsam, húsz év alatt miben változott, módosult a szerző véleménye.

8. A Szemantika vagy pragmatika című fejezetet én a könyv elejére tettem volna Szemantika és pragmatika elméleti megközelítésben címmel.

Kiefer Ferenc könyvét olvasva elgondolkozhatunk azon, hogy lehetséges-e egyáltalán a természetes nyelv szemantikájának a nyelv természetességét megőrző, tisztán nyelvészeti jellegű leírása. Egy ilyen munka megjelenése a távolabbi jövőben nem kizárható. Ugyanis véget ért a nyelvtudomány (s talán több más tudomány) klasszikus kora, amelyre a koronként egymást váltó irányzatok monizmusa, az elméleti fanatizmus, az abszolutizmusra való törekvés, a kutatások egysíkú koncentrációja a jellemző. A mostani nem klasszikus korban kialakulóban van a különböző irányzatok pluralizmusa. Az itt ismertetett könyvben is a különböző irányzatok szinte egyenértékűek, de csak „azért kerültek egymás mellé, mert lényegében a klasszikus korszakot idézve egy irányzathoz tartoznak.” Az eljövendő neoklasszikus korban természetes lesz az ideológiai fanatizmustól mentes pluralizmus. Úgy látom, hogy kutatásainkban már ma is alkalmazhatjuk például bármelyik logikai irányzat eredményeit az itt ábécé sorrendben felsoroltak közül (autoepistemic logic, binary logic, causal logic, classical logic, epistemic logic, formal logic, many-valued logic, natural logic, mathematical logic, modal logic, non-monotic logic, precedent logic, predicate logic, propositional, question-answering logic, spatial logic, temporal logic, two-value logic), újabb irányzatokat hozhatunk létre, de az csak a neoklasszikus korszakban remélhető, hogy ilyen szép kiállítású könyvben is megjelentethetjük azokat.

Pete István