Nyelvi változások a nyelvcsere és nyelvvesztés folyamatában
A nyelvcsere és a nyelvvesztés a kétnyelvű beszélőközösségekben kialakuló és az emigráns vagy autochton kisebbségi nyelv(változat) esetleges kihalásával végződő tendenciák kétféle megközelítését jelöli: míg a nyelvcsere kutatása módszereit tekintve elsődlegesen nyelvszociológiai irányultságú és az adott kétnyelvű beszélőközösség nyelvválasztási szokásainak változását vizsgálja, addig a nyelvvesztés vizsgálata a nyelvcsere folyamatában visszaszoruló nyelv rendszerének az egyes beszélőknél kimutatható változásaival foglalkozik. A továbbiakban a nyelvcsere és nyelvvesztés egymásra hatásának nyelvi vetületével kapcsolatban fogalmazunk meg felvetéseket, amelyek érvényességét különböző szociolingvisztikai helyzetekben vizsgáljuk meg.
1. Mivel a nyelvcsere és a nyelvvesztés kutatása a magyar nyelvtudomány új részterületének tekinthető, és fogalmi rendszere még kialakulatlan, szükséges néhány előzetes, terminológiai jellegű megjegyzést tennünk. Elsősorban a nyelvcserehelyzetek tipológiájával és az érintett beszélői csoportokkal kapcsolatos kifejezésekre térünk ki, hangsúlyozva, hogy a diszciplína nemzetközi terminológiája távolról sem tekinthető egységesnek.
A nyelvcserehelyzetek legismertebb tipológiája a hirtelen, a radikális, a fokozatos és az alulról felfelé tartó (latin mintájú) nyelvcserét különbözteti meg egymástól (Campbell és Muntzel 1989: 183k.; magyarul l. Bartha 1999: 127kk.). A nyelvcseretípusok és a hozzájuk rendelhető nyelvi változások összefüggéseit elemezve a későbbiekben részletesebben foglalkozunk Campbell és Muntzel felosztásának egyes kérdéses szempontjaival. Előzetesen mégis megemlítendő, hogy a szerzők a „nyelvhalál” típusairól írnak, noha tipológiájuk tulajdonképp nem a nyelvhalálról, tehát a nyelvcsere folyamatának végpontjáról (vö. Dressler 1988a: 184), hanem a nyelvcsere folyamatáról szól. Különösen fontos hangsúlyoznunk ezt a fokozatos nyelvcsere esetében (a szerzők terminológiájával: „gradual language death”), amely a radikális nyelvcserétől elsősorban a változás hosszabb időtartamában tér el. Hiszen a fokozatos nyelvcsere folyamatának megállítása, visszafordítása, azaz a nyelvélénkítés mint elvi és (jóval kevésbé) gyakorlati lehetőség nyilvánvalóan adottnak tekinthető az érintett beszélőközösségek körében. Ha például a felsőőri magyar nyelv esetében „fokozatos nyelvhalálról” beszélünk, azon túl, hogy „képtelen” metaforát hozunk létre, bizonytalan jóslatokba is bocsátkozunk a nyelvcsere folyamatának eljövendő kimeneteléről. (A már valóban kihalt nyelvek esetében is igaz, hogy maga a nyelvcsere folyamata lehetett csak fokozatos vagy radikális, de a nyelv kihalása nem.) Ennélfogva a továbbiakban Campbell és Muntzel (1989) tipológiájára mint a nyelvcsere különböző folyamatainak osztályozására hivatkozunk.
Elsősorban a fokozatos nyelvcserével összefüggésben vethető fel Huls és de Mond (1992: 103), Bartha (1995: 35; 1999: 125k.) és Kiss (1995: 223) megkülönböztetése a funkcionális és a strukturális nyelvvesztés jelensége között. Míg az utóbbiról a későbbiekben bővebben lesz szó, megemlítendő, hogy a funkcionális nyelvvesztés fogalma mint a nyelvhasználati színterek számának csökkenése megfeleltethető a nyelvcsere általánosan elfogadott definíciójának. Mivel nincs okunk arra a feltételezésre, hogy bármely, a nyelvcsere folyamatában visszaszoruló nyelv funkcionális beszűkülése általában megállíthatatlan lenne, felesleges a terminológia szintjén párhuzamot vonnunk a funkcionális nyelvvesztés, azaz a nyelvcsere és a strukturális nyelvvesztés között. Már csak azért sem, mert egy adott nyelvváltozatnak a beszélők nyelvhasználatában megvalósuló funkcionális visszaszorulása és a nyelvváltozat rendszerének sajátos változásai (a strukturális nyelvvesztés) egymással nem állnak determinisztikus összefüggésben.
Az eddigiek értelmében Trudgill (1992/1997: 56k.) és Bartha (1995: 42; 1999: 126k.) további különbségtétele a nyelvcsere (az adott nyelv egyik változatának kihalása) és a nyelvhalál (egy adott nyelv összes változatának kihalása) között – hasonlóan Campbell és Muntzel (1989) tipológiájához – azzal az előfeltevéssel él, hogy nem csupán a nyelvhalál, hanem a nyelvcsere folyamata is visszafordíthatatlan. További nehézséget jelent a fenti distinkció értelmezésében, ha a nyelvcsere és a nyelvvesztés közötti különbséget akként fogalmazzuk meg, hogy az előbbi egy kétnyelvű beszélőközösség egészét érintő változás, míg a nyelvvesztés a bilingvis beszélőhöz köthető folyamat (l. például Bartha 1995: 42). Az adott beszélőközösség szempontjából ugyanis az egyik általuk korábban használt nyelv teljes körű elhagyása akkor is ennek a nyelvnek a kihalását jelenti, ha más közösségekben az adott nyelv fennmarad.
Az érintett közösségek beszélőinek csoportosítása két szinten történhet: a nyelvcsere szintjén kisebbségi nyelvhasználatuk nyelvhasználati színterekhez kötődő gyakorisága, azaz nyelvválasztási szokásaik skaláris értékelése alapján különíthetjük el a beszélőket. A nyelvvesztés szintjén a beszélői csoportok meghatározásának fokmérője egymáshoz viszonyított nyelvtudásuk, nyelvi kompetenciájuk. A nyelvi jártasság – Dorian (1981), Dressler (1981), Schmidt (1985) és többek által vizsgált – kontinuumán a nyelvvesztéssel összefüggésben kiemelt jelentőségű azoknak a csoportoknak az azonosítása, amelyeknek a nyelvhasználata eltéréseket mutat a közösség hagyományos normáihoz képest. A nyelvi változás vizsgálatában fontos szerepet játszik a kisebbségi nyelvet hiányosan elsajátító beszélői csoport, az úgynevezett terminális beszélők nyelvhasználata. Ezek a beszélők még képesek arra – szemben a kontinuum végpontját alkotó „emlékezőkkel” (l. Bartha 1999: 127) –, hogy a nyelvet kreatívan használják, bár a folyékony beszélők normáitól a közösség által felismerten eltérő módon (Dorian 1981: 107).
A „terminális beszélő” kifejezés (terminal speaker) megfelelőjeként az angol nyelvű szakirodalomban többnyire a Dorian (1977) által bevezetett „semispeaker” terminus használatos. Sasse (1992a: 26) felhívja a figyelmet arra, hogy a „terminális beszélő” szakkifejezés angol megfelelője (l. például Dorian szerk. 1989 több tanulmányát) félrevezető lehet, mivel azt sugallja, hogy ezeknek a beszélőknek az azonosítása nem nyelvi kompetenciájuk tökéletlensége alapján történik. A csoport elhatárolásának kritériuma tehát eszerint az lenne, hogy a kihaló nyelv beszélőközösségének utolsó tagjairól van-e szó. Márpedig egy nyelv(változat) utolsó beszélői nem feltétlenül hiányos nyelvi kompetenciájúak, gondoljunk például a radikális nyelvcsere eseteire, mikor a beszélők erős politikai nyomás hatására úgyszólván egyik napról a másikra hagynak fel anyanyelvük használatával. A magyar szakkifejezés megalkotására mégis alkalmasabbnak tartom a „terminális beszélő” terminust, egyrészt a „semispeaker” lefordításának nyilvánvaló nehézségei, másrészt Sasse érvelésének kérdésessége miatt. Ugyanis a korábban teljes nyelvi kompetenciájú beszélőket, akiknél a nyelvfelejtés nyilvánvaló jelei mutathatók ki (vö. Sasse 1992b) több külön kifejezés jelöli: „utolsó beszélők” (last speakers), „korábbi beszélők” (former speakers) (l. Elmendorf 1981: 36), „berozsdásodott beszélők” (rusty speakers) (Menn 1989: 345; Sasse 1992a: 22k.; Sasse 1992b: 61kk.). Tehát a beszélők két típusát (terminális, illetve utolsó vagy korábbi beszélők) az angol nyelvű irodalom (is) eltérő módon nevezi meg. Noha Elmendorf (1981) a „last speaker” és „terminal speaker” terminusokat egymás szinonimáiként használja, az angol nyelvű szakirodalomban az utóbbi kifejezés általánosan a „semispeaker” kategóriájába sorolható beszélőkre vonatkozik (vö. például Dorian szerk. 1989 tanulmányait).
A nyelvvesztés szintjén a beszélői nyelvtudásra hangsúlyt fektető felosztást a nyelvcsere szintjén kialakítható osztályozással összefüggésben is értelmezhetjük (ehhez l. még 5. alatt Gal [1984] modelljét), bár ismételten hangsúlyozandó, hogy a nyelvválasztás funkcionális megoszlása és a nyelvvesztés strukturális következményei között nincsen okunk egyértelmű megfelelést feltételezni.
2. A nyelvcsere és nyelvvesztés folyamatával jellemezhető szociolingvisztikai szituációkban előforduló nyelvi változások típusainak meghatározása vitatott kérdés. A legnagyobb figyelem eddig a nyelvvesztés strukturális következményeinek és a nyelvi érintkezésnek tulajdonítható változások elméleti és gyakorlati meghatározására, valamint egymástól való elhatárolásuk kérdésére irányult (vö. Campbell és Muntzel 1989; Sasse 1992a, b). Általános feltételezés, hogy a nyelvi rendszerben bekövetkező változások alapvetően ennek a kétféle hatásnak az eredményei (Andersen 1982; Seliger és Vago 1991: 7; Bartha 1995: 35). Bár az a kérdés sem érdektelen, vajon a változások típusai egyértelműen elkülöníthetők-e egymástól, emellett a visszaszoruló nyelvben megjelenhetnek olyan folyamatok is, amelyek nem vezethetők vissza egészében sem a környezeti nyelv hatására, sem a nyelvvesztésre. Ezeket a változásokat a nyelvcsere nyelvi következményeinek tarthatjuk, és a továbbiakban a stilisztikai és/vagy szociolektális egyszerűsödés kifejezés utal rájuk.
Bár a számunkra releváns szociolingvisztikai leírások még csak korlátozott érvényű elméletek kidolgozását teszik lehetővé (vö. Dressler 1988a; Rindler-Schjerve 1989; Sasse 1992a), a nyelvcserében érintett alárendelt nyelvek változásának különböző típusait talán nem hiábavaló rendszeres vizsgálatnak alávetnünk. A megelőző nyelvi elemzések ugyanis elsősorban a terminális beszélők nyelvi készségeivel foglalkoztak, ugyanakkor jóval kevesebb figyelem irányult azokra a változásokra, amelyek nem a nyelvvesztés vagy interferencia eredményei, és nem csupán ezekhez a beszélőkhöz köthetőek (vö. King 1989: 148). Mivel a terminális beszélők nyelvtudásának mértéke részben a hiányos nyelvelsajátításnak tudható be, a fokozatos nyelvcsere esetében (vö. Campbell és Muntzel 1989: 184k.) nyelvi inputjukat – azaz a náluk általában idősebb, nyelvi szocializációjukban szerepet játszó beszélők magasabb szintű nyelvhasználatát – is szükséges minél több szempontból megvizsgálnunk. A nyelvvesztésnek az egyes generációk nyelvhasználatát összehasonlító látszólagosidő-vizsgálatai ugyanis elsősorban a terminális beszélőknél kimutatható kvalitatív változásokat kísérik figyelemmel, más szóval, a csak kvantitatív módszerekkel kimutatható gyakorisági változásoknak mindeddig kevés elemzés tulajdonított jelentőséget.
A nyelvcserében érintett beszélőközösségek szociolingvisztikai vizsgálatának egyik alapvető kérdése tehát az: milyen mértékben és megoszlásban jelennek meg a nyelvi változások különböző típusai a nyelvi jártasságuk alapján elkülönített beszélői csoportok nyelvhasználatában?
3. A nyelvcsere szociolingvisztikai szituációjában lehetséges nyelvi változásokat vizsgálva Mougeon és Beniak (1991: 16) a nyelvi változások három alaptípusát különíti el egymástól az ontariói (Kanada) francia kisebbségi beszélők nyelvhasználatában: (a) interferencia, (b) nyelvi rendszeren belüli egyszerűsödés és (c) monostilizmus, avagy szociolektális redukció.
A legutóbbi kategória megfelelőjeként a továbbiakban a „szociolektális egyszerűsödés” terminust használom a strukturális egyszerűsödés és redukció később bevezetendő megkülönböztetésének fenntartása érdekében. Kiemelendő továbbá, hogy a vizsgált szociolingvisztikai helyzetekben előforduló nyelvi változások nem minden esetben sorolhatók be egyértelműen valamelyik típusba. Ilyenkor a nyelvi változás külső és belső okainak a történeti nyelvészetből ismerős együtthatásáról van szó (vö. például Campbell és Muntzel 1989: 188; Mougeon és Beniak 1991: 10, 159k., 181kk.). Sasse (1992b) ugyanakkor amellett érvel, hogy az interferencia és a nyelvvesztés strukturális következményei egyértelműen szétválaszthatók a kihalás előtt álló nyelvek változásában. Elemzése azonban inkább a nyelvi érintkezés és a nyelvvesztés tipikus következményeinek tautologikus listáját nyújtja, mintsem a jelenségek elméletileg megalapozott osztályozását.
Mougeon és Beniak (1991) a vizsgálatba bevont nyelvi változók alapján az említett nyelvi jelenségek között implikációs viszonyt állapítottak meg, amelyet több, nyelven kívüli paraméterrel összefüggésben vizsgáltak. A nem, lakóhely és a szociális státus változója mellett a kisebbségi beszélők francia és angol nyelvhasználatának interperszonális kommunikációban megvalósuló gyakoriságát is korrelációba állították a nyelvi változókkal. Adatközlőik francia tanítási nyelvű középiskolába járó, kanadai francia származású diákok voltak. Implikációs skálájuk szerint a francia nyelvet a nyelvhasználati színterek és beszédpartnerek többségével korlátozás nélkül használó beszélők nyelvhasználatában elsősorban az interferencia jelensége mutatható ki, a mérsékelten korlátozott francia nyelvhasználatúaknál az interferencia mellett az egyszerűsödés is, míg a francia nyelv használatában leginkább korlátozott beszélők csoportjában mindhárom jelenség előfordult.
A következőkben részletesen áttekintem az egyes típusokat, és amellett érvelek, hogy a Mougeon és Beniak (1991) által kidolgozott implikációs skála a kanadai francia kisebbségi nyelvhasználattól eltérő elrendezésű a fokozatos nyelvcsere azon eseteiben, amelyek az érintett nyelvek számát tekintve mindenképpen tipikusnak mondhatók.
4. Mougeon és Beniak (1991) különbséget tesz az interferencia két típusa között. A nyilvánvaló interferencia (overt interference) új elemek megjelenésével jár a felvevő nyelvben. A rejtett interferencia (covert interference) esetében az alárendelt nyelv bizonyos elemeinek a használati gyakorisága csökken, míg másoké, amelyek átveszik az előbbi funkcióját, megnövekszik. A szerzők szerint ez a változás a fölérendelt nyelv megfelelő elemeinek a hiányára vezethető vissza (1991: 11), de tegyük hozzá, hogy a megfelelő elemek kisebb gyakorisága a domináns nyelvben éppúgy kiválthat rejtett interferenciát. Hangsúlyozandó, hogy az interferencia mindkét típusa nyelvi érintkezés eredménye, ennélfogva nem köthető kizárólagosan a nyelvcsere és nyelvvesztés szociolingvisztikai szituációjához.
Strukturális egyszerűsödésen a szerzők a nyelvi rendszer szabályosabbá és transzparensebbé válását értik (Mougeon és Beniak 1991: 4). Az általuk egyszerűsödésnek nevezett jelenség részben azonos a nyelvvesztés fent említett strukturális következményeivel, amennyiben a változás nem tulajdonítható egyértelműen a nyelvi érintkezés hatásának. Ugyanez a feltétel érvényes a nyelvvesztés következményeinek másik típusára, amelyet strukturális redukciónak nevezhetünk (l. például Dressler 1981). A redukció a nyelv funkcionális bomlását eredményezi, ahol a terminális beszélők nyelvi készségeinek a – nyelvelsajátítás sajátos körülményeire visszavezethető – hiányosságai a nyelvi rendszer jelentős egységeiben jelentkeznek.
A nyelvcsere folyamatában a kisebbségi nyelv(változat) stílusváltozataiban és/vagy szociolektusaiban is kimutatható nyelvi változás, ami elsődlegesen a stílusváltozatok és a szociolektusok használatához kötődő társas kontextusok beszűkülésének a következménye (vö. Mougeon és Beniak 1991: 5–6; Dorian 1977: 27; Giacalone Ramat 1983; Dressler 1988b: 1554; uő 1996: 207).
Mougeon és Beniak (1991) vizsgálatai szerint a szociolektális változás az ontariói kisebbségi beszélők azon csoportjánál mutatható ki, amelyben a francia nyelv használata a leginkább korlátozott. Bár a szerzők elsősorban adatközlőik önértékelése alapján vizsgálták a beszélők nyelvi jártasságát, és a fentiek értelmében nem állíthatjuk, hogy a korlátozott nyelvhasználatú beszélők feltétlenül alacsony szintű nyelvi kompetenciával rendelkeznének, eredményeiket mégsem érdektelen abból a szempontból is elemeznünk, hogy milyen összefüggésben állnak a nyelvi változások általuk elemzett típusai a kisebbségi nyelvcsere folyamatában érintett beszélők nyelvi jártasságának fent említett kontinuumával.
5. Mougeon és Beniak elemzéséhez hasonlóan Dressler (1996: 207) a stilisztikai egyszerűsödést – a beszélőközösség tagjait nyelvi jártasságuk alapján csoportosítva – a terminális beszélők nyelvhasználatára tartja jellemzőnek. Noha az is kérdéses, hogy az ontariói korlátozott nyelvhasználatú adatközlők terminális beszélőknek tekinthetők-e (vö. Mougeon és Beniak 1991: 73), a továbbiakban Gal (1984), Borbély (1998), valamint Lanstyák és Szabómihály (1997) alapján a fokozatos nyelvcsere néhány olyan esetéről lesz szó, amelyek egyértelműen arra utalnak, hogy a vizsgált nyelvi szituációkban a stilisztikai egyszerűsödés nem kizárólag a terminális beszélők nyelvhasználatára jellemző jelenség.
Susan Gal (1984) a felsőőri beszélőközösség néhány fonológiai változóját elemezve kimutatta, hogy a fonológiai változók köznyelvi és nyelvjárási változatai egyaránt előfordultak a fiatalabb beszélők nyelvhasználatában, de nem mutattak rendszerszerű összefüggést a nyelvhasználati színterek formális vagy informális jellegével, szemben az idősebb beszélők stílusváltásaival. Gal elemzésében a beszélőközösség azon alcsoportjait vizsgálta, amelyek tagjainak nyelvi kompetenciája magasabb szintű a nyelvvesztés folyamatának utolsó beszélőinél.
Gal a fiatalabb (23–40 éves) beszélőket magyar nyelvhasználatuk korlátozottságával jellemzi, a csoport tagjaira a szűk körű nyelvhasználók (narrow users) kifejezést alkalmazza – szemben a 63 évnél idősebb beszélőkkel, akiket széles körű nyelvhasználóknak (broad users) nevez (1984: 294). A szűk körű nyelvhasználó elkülönítését a terminális beszélőtől Gal (1989) a következőképp fogalmazza meg: egyrészt az előbbi csoportot elsődlegesen nem nyelvi jártassága, hanem nyelvválasztási és nyelvhasználati mintái alapján különítette el a beszélőközösség más csoportjaitól, másrészt a szűk körű nyelvhasználóknak – ha a nyelvi jártasság kontinuumán elhelyezzük őket – a terminális beszélőknél jóval magasabb szintű nyelvi kompetenciájuk van (1989: 330–1).
Gal tehát azokkal a beszélőkkel foglalkozott, akiknek a nyelvhasználatát elsődlegesen a nyelvcsere és nem a nyelvvesztés jelensége befolyásolta. Hasonló a helyzet Dorian (1994a) vizsgálatában, amely egyetlen kelet-sutherlandi (Skócia) gael beszélő nyelvhasználati stílusait írja le. Dorian megállapítja, hogy a beszélő aktívan irányítja stilisztikai választásait a tradicionális normának megfelelően. Esetében éppúgy nem beszélhetünk monostilizmusról vagy stilisztikai redukcióról, mint az idősebb felsőőriek nyelvhasználatával kapcsolatban. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy sem Dorian informátora, sem a felsőőri fiatalabb (23–40 éves) beszélők nem tartoznak a terminális beszélők közé (vö. Dorian 1994a: 220; Gal 1989: 330k.), ennélfogva nyelvhasználatuk sajátosságai nem cáfolják azt a megállapítást, hogy a terminális beszélők nyelvhasználatában jelentős stilisztikai redukció jelentkezhet (vö. Dressler 1996: 207).
Galhoz hasonlóan Borbély (1998) szintén informális és formális beszédhelyzetekben elemezte két magyarországi (Kétegyháza, Békés megye) román anyanyelvű, idősebb beszélő stílusváltásait. Az adatközlők között jelentős eltérés mutatkozott a stilisztikai változók szituációhoz kötődő megoszlásában, amit Borbély egyrészt a beszélők négy évtizeddel korábbi, államosítás előtti szociális helyzetének a különbségére, másrészt román identitásuk és a román nyelvvel kapcsolatos attitűdjeik – a korábbi társadalmi különbségek által meghatározott – eltérésére vezetett vissza.
Lanstyák és Szabómihály (1997) kutatásai a kanadai francia beszélőközösség szociolingvisztikai helyzetével ellentétben egy olyan szituációt írnak le, amely a kisebbségek esetében tipikusnak mondható: „[a szlovák tanítási nyelvű középiskolába járó, magyar nyelvi hátterű] diákoknak egyáltalán nincs lehetőségük intézményi keretek közt elsajátítani és gyakorolni a magyar standardot, mivel a szlovák tanítási nyelvű iskolákban a magyart még tantárgyként sem oktatják” (26). Az adatközlők többségére valószínűleg jellemző, hogy magyar nyelvi kompetenciájuk közelebb áll az egynyelvű anyanyelvi beszélőkéhez, mint a terminális beszélőknek a nyelvvesztés jellemző eseteit mutató kompetenciájához. A feltevést alátámasztja, hogy a csoport tagjainak többsége a családjában mindenkivel magyarul beszél. Közvetetten igazolja feltételezésünket, hogy a lehetséges informátorok a nyelvismeret hiányára hivatkozva elutasíthatták a magyar nyelvű kérdőív kitöltését (Lanstyák és Szabómihály 1997: 9–10). Megjegyzendő továbbá, hogy a szerzők meg sem említik a nyelvvesztés lehetséges jelenségeit (a csoport heterogenitásából adódóan azonban a szlovák tannyelvű iskolában tanuló adatközlők nyelvhasználatának nyelvszociológiai, szociolingvisztikai, valamint nyelvelsajátítással kapcsolatos összefüggései részletesebb vizsgálatot igényelnének).
A szerzők a nyelvi változók négy típusát különítik el és vizsgálják a szlovákiai magyar nyelvi hátterű középiskolások nyelvhasználatában (Lanstyák és Szabómihály 1997: 19–22). Ezek közül hármat kontaktusváltozónak neveznek: az úgynevezett egyetemes kontaktusváltozók azonosak a rejtett interferencia Mougeon és Beniak (1991) által elkülönített kategóriájával, míg az „analóg” és „nem analóg” kontaktusváltozók a nyilvánvaló interferencia két altípusát alkotják. Megjegyzendő, hogy a szerzők az interferencia fogalmát szűkebben értelmezik, mint például Mougeon és Beniak (1991), a nyelvi rendszer részét nem képező jelenségeket értve alatta. A tágabb értelemben vett interferencia jelenségére a „kölcsönzés” kifejezéssel utalnak (Lanstyák és Szabómihály 1997: 5, 21).
Lanstyák és Szabómihály (1997) az egyetemes magyar változónak nevezett kategóriába az egész magyar nyelvterületen élő változókat sorolta, amelyek elsődlegesen nyelvhelyességi és/vagy stilisztikai vonatkozásúak. Változataik eltérő gyakorisága, ha a különbségeket folyamatban lévő változásként értelmezzük, megfelel Mougeon és Beniak (1991) stilisztikai és/vagy szociolektális egyszerűsödésének.
A változók megoszlását Lanstyák és Szabómihály nem hozza kapcsolatba a beszélők bilingvizmusával (1997: 19), noha – a nyelvcsere folyamatát két vagy több érintett nyelv funkcionális megoszlásának döntően egyirányú változásaként értelmezve – a beszélők nyelvhasználatának szociolektális és/vagy stilisztikai egyszerűsödése egyértelműen összefüggésbe állítható a kisebbségi nyelvhasználati színterek beszűkülésével. A szlovák tannyelvű iskolába járó diákok ugyanis, ha családi körben magyarul beszélnek is, a másodlagos nyelvi szocializációjukat jelentősen befolyásoló oktatási intézményekben nem szembesülnek a magyar nyelv formális változataival.
A vizsgálat eredményei szerint az elemzett egyetemes magyar változók használata és megítélése a szlovák nyelven tanuló középiskolások körében az esetek 55%-ában statisztikailag szignifikáns eltérést mutatott a magyar nyelv használatában nem vagy kevésbé korlátozott kortársaikhoz (tehát a Magyarországon élő, illetőleg a szlovákiai magyar tannyelvű iskolában tanuló diákokhoz) képest. Ez az eltérés a szlovák nyelven tanuló diákok részéről (a feladat típusától függően) az esetek 88%-ában, illetőleg 70–75%-ában a változók nem sztenderd változatainak nagyobb gyakoriságú használatában mutatkozott meg (Lanstyák és Szabómihály 1997: 122–3, 131).
Elmondható tehát, hogy a szlovák tannyelvű iskolába járó diákok nyelvhasználata – amelyről a fentiek értelmében feltételezzük, hogy a nyelvvesztés jelenségei nem (vagy csak kis mértékben) határozzák meg – a szociolektális és/vagy stilisztikai egyszerűsödés egyértelmű jeleit mutatja. Ugyanezt állíthatjuk a nyelvvesztés strukturális következményeinek hiányáról és a szociolektális és/vagy stilisztikai egyszerűsödés meglétéről a felsőőri fiatalabb beszélők (l. Gal 1984), valamint a kétegyházi idősebb, román anyanyelvű beszélők (l. Borbély 1998) nyelvhasználatában.
Ezekben az esetekben a Mougeon és Beniak (1991) által kidolgozott implikációs skálán a szociolektális és/vagy stilisztikai egyszerűsödés megelőzi a nyelvvesztés strukturális következményeit, más szóval, míg az utóbbi jelenség csak a terminális beszélőknél fordul elő, a változások előbbi típusa a terminális beszélőknél magasabb szintű nyelvi kompetenciájú beszélők nyelvhasználatában is kimutatható.
6. Hogyan értelmezhető a nyelvcsere és a nyelvvesztés strukturális következményeinek implikációs viszonyai között fennálló különbség a kanadai francia és például a szlovákiai magyar kisebbség esetében? A választ a kisebbségek szociolingvisztikai szituációjának eltéréseiben lelhetjük fel. A kanadai és a szlovákiai kisebbség helyzete a nyelvcsere két különböző típusára nyújt példát. A kanadai kétnyelvű beszélőközösségek a francia nyelvet intézményi keretek között is gyakorolhatják, de ez az ontariói beszélőközösségek korlátozott nyelvhasználatú beszélői esetében sokszor (az adatközlők 62%-ánál) azt jelenti, hogy az otthon már többnyire angolul beszélő francia eredetű középiskolások a francia nyelvet elsősorban az iskola formális szociolingvisztikai színterén gyakorolják (Mougeon és Beniak 1991: 86).
Az ontariói szociolingvisztikai szituáció nyelvi kimenete hasonlóságot mutat a hopi, majo és arizonai jaki (uto-azték nyelvcsalád) beszélőközösség latin mintájú nyelvcseréjével (l. Hill 1983: 269–70), amelyet Campbell és Muntzel „alulról felfelé tartó nyelvhalálnak” nevez (1989: 185k.). A nyilvánvaló szociolingvisztikai, szociokulturális stb. különbségeken túl a nyelvcsere mind a négy esetben nagyobb arányban jelentkezik az informális nyelvhasználati színtereken (otthon, szomszédság stb.), mint a formális jellegűeknél (az uto-azték nyelvekben a rituális kontextusokban, a kanadai franciánál az iskolai nyelvhasználatban).
Campbell és Muntzel tipológiájukban az alulról felfelé tartó nyelvcserét elkülönítik a fokozatos nyelvcserétől. A két típus közötti elkülönítés szempontja nem egyértelmű, mivel a latin mintájú nyelvcsere is lehet fokozatos, mint például az ontariói nyelvi helyzetben (Mougeon és Beniak 1991). Tehát ez a típus inkább nevezhető a fokozatos nyelvcsere sajátos esetének, amely a nyelvi változások különböző típusainak sajátos implikációs viszonyaiban tér el a fokozatos nyelvcsere általánosabb eseteitől, valamint a folyamat időtartamában különbözik a radikális nyelvcserétől. Hiszen nehezen képzelhető el olyan szociolingvisztikai szituáció, amely során a beszélőközösség külső kényszer hatására az egyik nyelv használatával rövid időn belül felhagy, majd mondjuk 20 év múlva, az utolsó (korábbi) beszélők már csak a nyelv informális változatát képesek előhívni emlékezetükből.
7. Végül megválaszolandó a kérdés, miért is tekinthetjük a szociolektális és stilisztikai egyszerűsödést a nyelvcsere következményének? A válasz nem kézenfekvő, hiszen hasonló változások a kihalással nem fenyegetett nyelvek esetében is előfordulnak. Az egyszerűsödés azonban kimutatható összefüggésben áll a kisebbségi nyelvnek a szociolektusok és a stílusváltozatok használatához kapcsolódó szociális kontextusokban megfigyelhető visszaszorulásával. Ezzel magyarázható, hogy Ontarióban a francia nyelvhasználatukban némiképp korlátozott beszélőknél, akiknek túlnyomó többsége – Mougeon és Beniak adatközlőinek 87%-a (1991: 86) – többet beszéli és hallja a kisebbségi nyelvet, mint az angolt, a szociolektális egyszerűsödés jelei nem mutathatók ki (1991: 223).
A folyamat nyelvi vetülete nem feltétlen az egyes szociolektusok vagy nyelvi stílusok teljes redukciójában (monostilizmusban) mutatkozik meg. A tendencia azonban már a terminális beszélőknél magasabb szintű kompetenciával bíró beszélői csoportoknál (például a felsőőri szűkkörű beszélőknél) is jelentkezhet. Esetükben a nyelvi változók nagyfokú variabilitása a beszélőközösség szociolingvisztikai normáinak a reinterpretációjával magyarázható.
Hordozhat-e magában a nyelvi normák ilyen típusú változása társadalmi-szimbolikus jelentést, miként az „egészséges” nyelvekben végbemenő folyamatokra jellemző? Láttuk, hogy Borbély (1998) egyértelműen szociális különbségekre vezette vissza a kétegyházi román kisebbségi beszélők nyelvhasználati különbségeit. Ruth King az új-foundlandi francia nyelvváltozat szociolingvisztikai vizsgálata során eltérő eredményre jutott: „…az új-foundlandi franciában a nyelvi variáció, ámbár szoros korrelációban áll az életkorral, nem hordoz társas jelentést, szemben az egészséges beszélőközösségekben jelentkező variációval” (1989: 148). King állítása adatgyűjtési módszereinek sajátosságait figyelembe véve talán kétségbe vonható, mivel az elemzett, személyes kapcsolatokon alapuló, kis létszámú közösségek vizsgálata során – jelentőségének hangsúlyozása mellett – sem vette figyelembe az individuumok társas hálózatának struktúráját, valamint a beszélők alapjában véve kontextusfüggő szociális státusát sem határozta meg (1989: 143).
A nyelvi variáció társas jelentésének hiányát Kinghez hasonlóan Bavin (1989), Dorian (1994b), valamint Mougeon és Nadasdi (1998) is feltételezi, bár a főbb szociolingvisztikai változók (életkor, nem, társadalmi státus) vizsgálata mellett egyik kutatás sem ad számot a kérdésnek a helyi kontextusban megvalósuló – és más nyelvi helyzetekben kimutatott jelentőségű – összefüggéseiről, amelyek pedig feltehetőleg a nyelvvesztés során nagyfokú nyelvi változatosságot mutató nyelvváltozatok esetében is érvényesek lehetnek (vö. Schilling-Estes és Wolfram 1999).
Nyilvánvaló, hogy a nem latin mintájú nyelvcsere során végbemenő szociolektális és/vagy stilisztikai változások, valamint szociolingvisztikai vonatkozásaik is további empirikus vizsgálatokat kívánnak (vö. Gal 1996: 591). Nem utolsósorban annak érdekében, hogy a nyelvcserében érintett beszélőközösségek különböző szintű nyelvi jártassággal rendelkező csoportjainak nyelvhasználatát vizsgálva azonosíthassuk a terminális beszélőket érő nyelvi hatásokat, és ezáltal feltárjuk a nyelvvesztés jelenségének szociolingvisztikai összefüggéseit.
Andersen, Roger W. 1982. Determining the linguistic attributes of language attrition. In: Lambert, R. D.–Freed, B. F. (szerk.): The loss of language skills. Rowley, MA: Newbury House. 83–118.
Bartha Csilla 1995. A nyelvvesztés néhány rendszerbeli szimptómája amerikai magyarok nyelvhasználatában. In: Laczkó K. (szerk.): Emlékkönyv Szathmári István hetvenedik születésnapjára. Budapest, ELTE BTK. 34–45.
Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Bavin, Edith L. 1989. Some lexical and morphological changes in Walpiri. In: Dorian, N. C. (szerk.): 267–86.
Borbély Anna 1998. A magyarországi románok beszédstílusai. In: Sándor K. (szerk.): Nyelvi változó – nyelvi változás. Szeged: JGYF Kiadó. 159–69.
Brenzinger, Matthias (szerk.) 1992. Language death: Factual and theoretical explorations with special reference to East Africa. Berlin–New York, Mouton de Gruyter.
Campbell, Lyle–Muntzel, Martha C. 1989. The structural consequences of language death. In: Dorian, N. C. (szerk.): 181–96.
Dorian, Nancy C. 1977. The problem of semi-speakers in language death. International Journal of the Sociology of Language 12: 23–32.
Dorian, Nancy C. 1981. Language death: The life cycle of a Scottish Gaelic dialect. Philadelphia: University of Pennsylvania Press.
Dorian, Nancy C. 1994a. Stylistic variation in a language restricted to private-sphere use. In: Biber, D.–Finegan, E. (szerk.): Sociolinguistic perspectives on register: Situating register variation within sociolinguistics. New York, Oxford, University Press. 217–32.
Dorian, Nancy C. 1994b. Varieties of variation in a very small place: Social homogeneity, prestige norms, and linguistic variation. Language 70: 631–96.
Dorian, Nancy C. (szerk.): 1989. Investigating obsolescence: Studies in language contraction and death. Cambridge, Cambridge University Press.
Dressler, Wolfgang U. 1981. Language shift and language death – a Protean challenge for the linguist. Folia Linguistica 15: 5–28.
Dressler, Wolfgang U. 1988a. Language death. In: Newmeyer, F. (szerk.): Linguistics: The Cambridge survey. IV. kötet. Cambridge, Cambridge University Press. 184–92.
Dressler, Wolfgang U. 1988b. Spracherhaltung – Sprachverfall – Sprachtod. In: Ammon, U.–Dittmar, N.–Mattheier, K. J. (szerk.): Sociolinguistics/Soziolinguistik. 2. kötet. Berlin–New York, Walter de Gruyter. 1551–63.
Dressler, Wolfgang U. 1996. Language death. In: Singh, R. (szerk.): Towards a Critical Sociolinguistics. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins. 195–210.
Elmendorf, William W. 1981. Last speakers and language change: Two Californian cases. Anthropological Linguistics 23: 36–49.
Gal, Susan 1984. Phonological style in bilingualism: The interaction of structure and use. In: Schiffrin, D. (szerk.): Meaning, form and use in context: Linguistic applications. Washington, D. C., Georgetown University Press. 290–302.
Gal, Susan 1989. Lexical innovation and loss: The use and value of restricted Hungarian. In: Dorian, N. C. (szerk.): 313–31.
Gal, Susan 1996. Language shift. In: Goebl, H.–Nelde, P. H.–Starý, Z.–Wölck, W. (szerk.): Kontaktlinguistik / Contact linguistics / Linguistique de contact. 1. kötet. Berlin–New York, Walter de Gruyter. 586–93.
Giacalone Ramat, Anna 1983. Language shift and language death. Folia Linguistica 17: 495–507.
Hill, Jane H. 1983. Language death in Uto-Aztecan. International Journal of American Linguistics 49: 258–76.
Huls, Erica–de Mond, Anneke van 1992. Some aspects of language attrition in Turkish families in the Netherlands. In: Fase, W.–Jaspaert, K.–Kroon, S. (szerk.): Maintenance and loss of minority languages. Amsterdam–Philadelphia, Benjamins. 99–115.
King, Ruth 1989. On the social meaning of linguistic variability in language death situations: Variation in Newfoundland French. In: Dorian, N. C. (szerk.): 139–48.
Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest, Tankönyvkiadó.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában. Pozsony, Kalligram.
Menn, Lise 1989. Some people who don’t talk right: Universal and particular in child language, aphasia, and language obsolescence. In: Dorian, N. C. (szerk.): 335–45.
Mougeon, Raymond–Beniak, Édouard 1991. Linguistic consequences of language contact and restriction: The case of French in Ontario, Canada. Oxford, Clarendon Press.
Mougeon, Raymond–Nadasdi, Terry 1998. Sociolinguistic discontinuity in minority language communities. Language 74: 40–55.
Rindler-Schjerve, Rosita 1989. Sprachverschiebung und Sprachtod: Funktionelle und strukturelle Aspekte. In: Beck, H. (szerk.): Germanische Rest- und Trümmersprachen. Berlin–New York, Walter de Gruyter. 1–14.
Sasse, Hans-Jürgen 1992a. Theory of language death. In: Brenzinger, M. (szerk.): 7–30.
Sasse, Hans-Jürgen 1992b. Language decay and contact-induced change: Similarities and differences. In: Brenzinger, M. (szerk.): 59–80.
Schilling-Estes, Natalie–Wolfram, Walt 1999. Alternative models of dialect death: Dissipation vs. concentration. Language 75: 486–521.
Schmidt, Annette 1985. Young people’s Dyirbal: An example of language death from Australia. Cambridge, Cambridge University Press.
Seliger, Herbert W.–Vago, Robert M. 1991. The study of first language attrition: An overview. In: Seliger, H. W.–Vago, R. M. (szerk.): First language attrition. Cambridge, Cambridge University Press. 3–15.
Trudgill, Peter 1992/1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.
Bodó Csanád
SUMMARY
Bodó, Csanád
Linguistic change in the process of language shift and decay
The linguistic consequences of minority-language situations characterized by the process of language shift and decay have often been regarded as the result either of language contact or of structural loss in the decaying language. This paper argues that there are also other mechanisms of linguistic change induced by language shift, i. e. by functional restrictions in the use of minority languages.
These mechanisms are identified as sociolectal and/or stylistic simplification and they can be placed on the proficiency continuum in the minority language at the level of the so-called younger fluent speaker group (speakers with restricted use of the minority language). The linguistic outcome of these mechanisms is observable e. g. in Canadian French, Hungarian (in Slovakia and Austria), Romanian (in Hungary), and in the East Sutherland Gaelic speech communities discussed in the paper.
