Mondatösszevonás-típusok és funkcióik Nagy Gáspár költői nyelvében

Abban a líranyelvi jelenlétben, beszédmódbeli megnyilvánulásban, melyben „a költői megszólalás aktusát problematizáló”, „a nyelvi közlést dekonstruáló” (Keresztury 2000: 401), „a beszédet alapjaiban »lírátlanító«, antipoétikus szövegfejlesztő elvek” ütköznek „a hagyományozott […] nyelvi-poétikai magatartás”-sal, a „retorizáltság metaforikus szerkezetét” őrző és fenntartó kanonikus versbeszéddel (Kulcsár Szabó 1994: 188, 154), Nagy Gáspár költői nyelve új irányát jelöli ki a klasszikus modernséghez való kötődésnek: az el- és feloldó, a szabadon formálható, a magatartást és módszert kiszolgáló kötődést. Nála az avantgarde-ra hangszerelt tradicionális formák, illetve az ezekre történő avantgarde rájátszások olyan poligrammatikus szerkezeti típusok, melyek – e sajátosan kétszintű motivációs síkon – a többféle olvasat grammatikai kódjaként a grammatika lehetséges funkcionális többértelműségét, másképpen a grammatika poétikáját képviselik: egyrészt, hogy „mennyi valóságot bír el a költészet” (A valóság égető nyelve), másrészt, hogy a szerephelyzet-meghatározás felülvizsgálata mentén a hasonított szerepekből (is) táplálkozó identitásnak milyen felépítő-jelölő alakzatokat kínál. Mert ez a látszólag alulretorizált, alulstilizált nyelv a hagyományos poétikai megnyilvánulás gesztusaival a szándékoltság következményének retorizált létesülése, és az etikai tartalmú elgondoltság foglalatában körülhatárolt szemiotikai státussal rendelkezik. Egy avantgarde detrakciós eljárás alakítja, mely a versbeszéd polifón gondolati elemeit úgy tartja, fogja össze, hogy a többszörös grammatikai kapcsoltság által egymásba illeszti a megbontott egységeket, és szintetikus formát képez az analitikusból.

A közölés mint detrakciós-zeugmatikus kapcsoltság

Például az Ómagyar Mária-Siralomtól Balassin és Aranyon át a XX. századig ívelő közölés (szűkebben mezozeugma) formai toposza tűnik föl újraformált módon a Lemez-keresztek felütésének detrakciós-zeugmatikus szintaktikai konstrukciójában:

Lemezhajad örökre a fán
zörög egy maroknyi világ –,

ahol a zörög állítmány vonja egybe a többféle olvasattal széttagolható mondatot (Lemezhajad örökre a fán zörög, a fán zörög egy maroknyi világ, illetve: Lemezhajad, egy maroknyi világ zörög a fán), de az állítmányt közölő két alany a kapcsolt mondatnak már értelmezettje és értelmezője is, vagyis a világ többfunkciós mondatrészszerepében – mint a lemezhajad azonosító értelmező jelzője – a szemantikai azonosság jelölője lesz, és teljes metaforát alkot az értelmezettel. A szemantikai azonosítás tényét erősíti, hogy a „közös” állítmány igei metafora, mely (akár egy újabb, negyedik olvasatban: Lemezhajad úgy zörög, mint egy maroknyi világ) bővítményeit a kifejtett azonosság szintjére emeli.

A zárlat a felütés formai reddíciója, valójában formai képleti mása:

víznek és csontnak fekete tányér
vásárolható már újabb kitinpáncél –,

csak a zeugmatikus kapcsoltság itt karakterisztikusabban társul a zárt mondatszerkezet fellazításával. A kiemelt határozók következtében ugyanis az alanyok epiforikus helyzetbe kerülnek, s bár a második alany mondatrészstátusa nyitott, azonosító jelzői szerepe is releváns, a közölő mondatrészek szemantikai azonosságát az epifora alakzata pragmatikailag reprezentálja. A konstrukciók poligrammatikus jellegéből adódik, hogy a közölés esetükben olyan hiperbaton, mely metaforának tekintve választja szét az azonosított értelmezettet azonosító értelmezőjétől. A szándéktól vezérelt eltérő műveleteknek ezek a nyelvileg megformált komplex alakzatai az egyidejű többféle olvasat kódjával – az intencionális jelentés tartományán belül – a jelölt tartalmat teszik hozzáférhetővé. „Az olvasás retorikai irányultságát” (Kulcsár Szabó 1999: 358) tehát a grammatikai létesülés adja meg, az a többszörösen motivált kód, mely a figuratív funkcióknak (vö. de Man 1986) is megjelenési formája.

Ennek a versnyelvtannak kitüntetett megoldásai a jellegzetes Nagy Gáspár-i mondatösszevonás-típusok, mindig más alakzategyüttes társulásában, de analóg szerepkörű konstrukcionális egységként és kettős dimenzionáltságú poétikai érvénnyel, mert az avantgarde ismérveit úgy struktúrálják, hogy az alulretorizált közlésmód önmagát opponálja, és – az átemelt hagyomány retorikai képletein is – funkcionális, jelentésképző alakzattá stabilizálódik.

A fő- és mellékmondatok közöléses összevonása

Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja, miért e földi ágy
s miért a csillagok – fölötte.
    (Félelmen túli…)

A rendeltségi viszonyok jelzéseinek hiánya, az alanyi és a két tárgyi mellékmondatot képviselő főmondatbeli utalószók (vö. jól tudja az, azt), valamint a tárgyi mellékmondatok függőségét explikáló hogy törlése a líra eredendően parataktikus jellegéhez közelít, s miközben oldja az alárendelés szilárdabb kötését – s az élőszó intonációját, pszichológiáját tükrözi –, szintézisbe hozza a versmondat tagmondatait. A főmondattal kapcsolt – s az azt közrefogó – tagmondatok rendje, versmondattani elrendezése (egy A, Á, T tipológiában) annak a preszupponált jelentésnek a hálója, retorizált grammatikai-szerkezeti konstrukciója, melyet a két tárgyi mellékmondat indukál, s mely az elöl álló alanyi mellékmondattal fejlik a személyraggal reprezentált tárgyi mellékmondatokig. Közülük az első „beleolvad” főmondatába, hogy az általa „kifejezett tényállás igazságát” (Kiefer 1983: 192), a „félelmen túli” magatartás célját a jól fokhatározóval támogatott tudja a miérttel egy közvetlen viszonyban tételezze fel. Ezt a „morális létszemléletet” (Görömbei 1996: 233) rögzíti a szilárd jelentésképzés egyirányú folyamatában a grammatikai formával közvetve jelölt föld – ágy szemantikai azonosítás, a beszélő/alany ismert előfeltevése, valamint a Babitscsal folytatott rejtett párbeszéd, a „…miért e földi ágy / s miért a csillagok – fölötte” epanasztrofikus hiányos kérdő mondatformuláknak az Esti kérdésre való alludálása. A detrakciós analiktikus-szintetikus forma így válik a költői szerepmagatartást felépítő, összetartó grammatikai alakzattípussá.

Hasonló funkcióval rendeződnek alakzatba, és képződnek az etikai integritás burkává a magatartás előhívta formák kombinációi A Fiú naplójából című versben.

a) A mellékmondat-elhagyásos hipozeugma és az epiforából kifejlő reddíció

…csupán el kéne hinned… de nem hiszed hogy éppen
ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők
azok a független kutyák…

A két egymást követő főmondat – azonos, közös tárgyi mellékmondatokkal – egy mellékmondat-elhagyásos hipozeugma alakzata, melyben az első főmondathoz odaértett mellékmondatok a „hiányos” mondat igenévi alanyához, míg az egységet alkotónak igei állítmányához (az igenévi alany alapszavához) kapcsolódnak. Ez és a főmondatokból hiányzó utalószó (melyet a második rendel szintaktikailag az elsőhöz) fokozza a „szétszerelt” mondat tömörségét, ugyanakkor a főmondatok ilyen pozíciójában nyomatékot kap az elvárástörlő ellentét. A „csupán el kéne hinned” még kérdőjelezi, a „de nem hiszed” viszont már egyértelműen megvonja a két mellékmondattól igazságuknak érvényét, s hogy az enjambement-nal megbontott „éppen / ők” epifora leváló elemével reddícióba fordul, s hogy ezt a mellékmondatok alanyai alkotják, az epiforából kibomló, kifejlő reddíció az egymásba csúsztatott mondatokon belül jelöltté teszi, s mintegy kimetszi az etika világában elutasított tartalmat.

b) A mondatösszevonásba beépülő chiasztikus reddíció

…nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent
hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket
és másképp vert a szívem másért pirultam el
másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam
ugyanazt a fát…

A hiányos viszonyjelzések által tagolt összevonásos értelmező jelzői mellékmondatokban (és másképp vert a szívem / másért pirultam el / másért szorult ökölbe a kezem / és másképp láttam…) a mód és az ok, a másképp és a másért chiasztikus reddíciója irányítja a jelentésképzést, sűríti apollinaire-i módon a lényeget, az ugyanazt másképp szemlélet antitézisét, mely a „hogyan viselem tartósan a szégyent” függő kérdés pragmatikai előfeltevése, egy etikai tartalmú tagadásos előfeltevés, a szituációból fakadó tarthatatlan léthelyzet.

Mivel a magatartásra való rákérdezés indokait a szégyent értelmező mellékmondatok adják, a grammatikai forma elsődleges szerepét a formába beépülő alakzatok rögzítik (a demotivált grammatikát alakzatai motiválják).

c) A mellék- és főmondat egybevonása mint konklúzió

A következményként kialakított költői magatartás a zárlat mondatösszevonásában kapja meg alakzatformáját:

…míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…

A mellék- és főmondat egybevonása egyrészt növeli a kell illokúciós értékét, másrészt – lazítva a grammatikai hierarchiát – az addig szemantikai korlátai nélkül nyitva hagyja az egyidejűség folyamatát. A fele-Barátaim „avantgarde” szétbontása, a dadát imitáló nyelvi dekonstrukció meg éppen a szétszerelésben lesz jelentéses, az uráli korból öröklött félnek a mellette álló társra utaló eredeti jelentése (Balázs 1980: 468) tevődik át a diakrón síkról a szinkróniába, kategorikusan jelezvén a máshova tartozást.

A kompozíciót átfogó chiasztikus reddíció

Már egész kompozíciót átfogó megoldás a chiasztikus reddíció az Előbb és aztánban, azzal a kettős poétikai relevanciával, mely a zeugmatikus szerkesztést a forma által, önmagára reflektáltan zárja keretbe:

Előbb a kétségbeesések
aztán a kétségbevonások
bizony barátaim
jönnek a megrovások
..............................
Bizony barátaim
jönnek a megrovások
előbb a kétségbeesések
aztán a kétségbevonások

A verset indító hipozeugma alakzatát a chiazmus formálja át protozeugmává, s ez reddíciót alkotva saját előzményével, nemcsak oldja a szerkezet feszültségét, hanem rendet is teremt a konstrukción belül.

A láncszerű zeugmatikus konstrukció, a kettős protozeugma

A „társadalommegítélő moralitás” (Jánosi 2000: 367) erősíti a kell és nem szabad illokúciós erejét, s az illokúciós erőtér vonatkoztatja egymásra a láncszerű zeugmatikus konstrukció elemeit, és motiválja az olvasatot integráló formát az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versben:

        (p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!

A feledni és a nevezni igenévi alanyok közölt, közrefogott tárgya a gyilkosokat, melyet a felednihez – a nem szabad állítmány kíséretében – valójában az enjambement lendülete köt (és nekünk nem szabad feledni a gyilkosokat), a neveznihez pedig – értelmileg – a szerkezetből kihagyott kellen át illeszkedik (a gyilkosokat néven kell nevezni). Ez az olvasat a kifejtett tárgyat – egy bennfoglalt geminációban – újból reprezentálja (és nekünk nem szabad feledni a gyilkosokat, néven kell nevezni a gyilkosokat), de hasonló eredményű az analitikus szétírás is (és nekünk nem szabad feledni azt, hogy a gyilkosokat néven kell nevezni).

Az idézett utóirat kettős protozeugma, melynek távolabbi (kell) s közelebbi (nem szabad feledni) kiemelt elemét a közölt gyilkosokat tárgy vonja össze. Ugyanakkor a kell eltemetni alanya a szövegelőzmény test és csont grammatikai alanyában

a vers pragmatikai tárgyát köti le, s így a kell a teljes szövegértelem szintjén a hipozeugma funkcióját is betölti, képviseli.

A nyitva hagyott tagmondat státus, a közölő metafora és a kifejtő reddíció

Többféle olvasatot involváló kód az Ők már kivárják… kezdő sorainak az összekapcsolt határozóval szerkesztett formája:

Ők már kivárják
ott a föld alatt
hűségesen simul
homok agyag –

A beágyazva kiemelt „ott a föld alatt” mondatot zár és újat nyit egyszerre (Ők már kivárják ott a föld alatt, ott a föld alatt hűségesen simul), s mint két állítmánynak alárendelt mondatrész, függőséget teremt a szövegrészek között. Ezt a függőséget nem bontja meg, hogy a „nyitva hagyott” tagmondat-státus, vagy másképpen a grammatikailag „eldönthetetlen” olvasat lehetővé teszi a mellékmondati minősítést. Ebben az esetben a „hűségesen simul…” az „Ők már kivárják…” határozói mellékmondata, mely a jelölt tartalom komplexitásának megfelelően többfunkciós analitikus-szintetikus forma, értelmező színezetű helyhatározói mellékmondat.

Mondattani szempontból ugyancsak relativált az éssel kapcsolt újabb tagmondategyüttes:

            – és
nápolyiként a
megtört deszkaprés
nyelvük helyére hull
akár a kés

Reprezentált helye az „ott a föld alatt”, amellyel állhat mellé- vagy alárendelő viszonyban, ezért határozói mellékmondatának szintje is bizonytalan. Mégis bármelyik megadható elemzésében a transzcendens szenvedésmorálnak, az ironikusan tragikus állapotnak a retorizált grammatikai jelentésképző alakzatformája, két egybefűzött teljes metafora nyelvi – közölő – megjelenési módja. A szemantikai azonosítás tengelyén a deszkaprésre először a nápolyiként essivusi állapothatározó, majd a hasonlító állapothatározói mellékmondat vonatkozik. A szintagmatikus kapcsolatokban ezt a vonatkozást a hull igei állítmány jelzi, a nápolyi és a deszkaprés viszonyát formálisan, a másik relációt pedig mint zeugma. A szemantikai viszonyok többsíkú hálózatában a mellékmondati viszonyító alany távolságát egyrészt a tömörítő alakzat ellensúlyozza, másrészt a viszonyított két viszonyítója is egymás metaforikus hatókörébe vonódik (vö. Tolcsvai Nagy 1996). Ehhez a sűrítéshez járul még hozzá, hogy maga a képszerkezet összevont chiazmus, mely azonos szerepű szélső pólusaival reddíciót ír a grammatikai konstrukcióba (nápolyiként – deszkaprés – kés).

A Nagy Gáspár-i versmondattani kidolgozás a zárlatban – ahogy azt az Előbb és aztán szerkesztése is példázta – feloldja a kezdet intenzív tömörségét:

de Ők már kivárják
ott a föld alatt
kivárja ott velük
homok agyag –

A kifejtő reddícióba foglalt epanasztrofé (kivárják – kivárja) újra szervezi a nyelvtani viszonyokat, és az olvasás retorikai módját is kialakítja.

SZAKIRODALOM

Balázs János 1980. Magyar deákság. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Görömbei András 1996. Nagy Gáspár újabb versei. In: A szavak értelme. Püski, Budapest.

Jánosi Zoltán 2000. „Két part között a hit.” In: Görömbei András (szerk.): In honorem Tamás Attila. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Keresztury Tibor 2000. Az öntudat rehabilitálása. In: Görömbei András (szerk.): In honorem Tamás Attila. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Kiefer Ferenc 1983. Az előfeltevések elmélete. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kulcsár Szabó Ernő 1994. A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest.

Kulcsár Szabó Ernő 1999. Az elidegenített nyelv „beszéde”. Irodalomtörténet 30.

de Man, Paul 1986. The Resistance to Theory. (Ford.: Huba Miklós) In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Gáspári László

SUMMARY

Gáspári, László

Types of sentence contraction and their function in Gáspár Nagy’s poetic language

This paper is part of a larger research project on stylistic figures. Both the author’s earlier work and the present paper have as one of their striking features that his analysis of the system of figures takes grammatical description as a point of departure, goes through a pragmatic component, and is finally embedded in a text description in the contemporary sense. In the case of literary texts, the author’s claims are fully in accord with current results in hermeneutics, literary theory, and literary history, as well.