Mikrodiakrónia és változásvizsgálat
(az összetett mondatokban)

1. Történeti grammatikai vizsgálatok szemléletmódjául Károly Sándor egyik nevezetes cikkében a mikrodiakróniát ajánlja (Károly 1980), azaz: a nyelvi változásokat történeti szinkrón metszetek alapján az elérhető legnagyobb korpuszra támaszkodva a nyelvi rendszer elmozdulásaiból kifejteni; figyelembe véve a (rész)rendszerkapcsolatokat, az egymással kommunikációs versenyhelyzetben levő funkcionális variánsok harcát, a szinonímiaviszonyokat, a kezdetben szórványos, majd típussá sűrűsödő nyelvhasználati eltolódásokat vagy éppen ellenkezőleg, egy-egy meglévő jelenség megritkulását, elhalását. A mikrodiakronikus vizsgálat¹ során a nyelv nem válhat el az őt használó közösségtől. Ez az együttszemlélés létalapja a (történeti) szociolingvisztikai kutatásoknak, de a mondattani változások vizsgálatában sem kevésbé fontos, mivel bármely nyelvtörténeti korban bármely változás eredője² a gyakorlati nyelvhasználatban, a beszélőnek a praxisban megnyilvánuló kreativitásában van. Ezért is fontos törekvése a történeti mondattani vizsgálatoknak, hogy a zárt korpuszokból kifejtse a beszélt nyelv tényeit.³

Mikrodiakronikus vizsgálatok lehetőségét teremtették meg A magyar nyelv történeti nyelvtana első három kötetének a korai korszakokra (ősmagyar kor és előzményei, korai és kései ómagyar kor) kiterjedő részletes szinkrón metszetei.⁴ Magam a TNyt. megfelelő köteteiben az alárendelő mondatok részrendszerének alakulását kísértem végig az ómagyar korral bezárólag. A jelen tanulmányban a magyar alárendelő összetett mondatok történetének csak a mikrodiakrónia eszközével megismerhető sok apró változásából kísérlem meg összefogni az általánosabb vonalakat, azokat a folyamatokat, amelyek a kialakulásnak, megszilárdulásnak és továbbfejlődésnek vitathatatlanul legfontosabb időszakában, azaz az ómagyar kor végéig meghatározók voltak.

Az összetett mondatokkal kapcsolatos változásokat az ómagyar kor végéig alapvetően a következő folyamatok irányítják – természetesen nem egymástól függetlenül, hanem többé-kevésbé egymásba fonódva:

– grammatikalizációs folyamatok;

– elliptikus folyamatok;

– törekvések a rendszer szimmetriájára (analógia);

– szinonim szerkezetek harca (mondattani szinonímia).

Közülük a továbbiakban az első kerül részletesebben szóba, a többi rendszeralkotó, -változtató tényezőt – a teljesebb átfogó kép kedvéért jelzésképpen megemlítjük, de részletezettebben most nem tárgyaljuk. Egyáltalán nem foglalkozunk a szerkezeti keveredések (kontamináció) és a szintaktikai kölcsönzések következtében létrejött változásokkal, mivel ezek – bár a mondattanban fontosak – az összetett mondatok részrendszerére nézve mégiscsak periferikusabbak.

2. Az összetett mondatok⁵ kialakulásával és változásaival kapcsolatban legnagyobb jelentőségűek a grammatikalizációs folyamatok.⁶ Ezeket általában úgy szokás jellemezni: azt vizsgáljuk, milyen körülmények között és milyen változások eredményeképpen vált kategóriát egy nyelvi elem, veszít önállóságából, válik például egy lexikai jelből grammatikai jel (alapszófajból viszonyszó). Az alárendelő összetett mondatok – talán még jellemzőbben, mint sok más nyelvtani fenomén – egész létüket (sajátos) grammatikalizáció által nyerték. Erre utalnak a szintaktikalizálódás folyamatát morfológiailag (is) jelölő elemeik specifikumai is. A tagmondatok közötti szintaktikai kapcsolatot jelölő kötőszók és utalószók eleve a – bár alapszófajhoz tartozó, de autoszemantikus jelentéssel nem rendelkező – névmási szóosztály tagjaiból szerveződnek, akár úgy, hogy tagmondatkapcsoló, kötőszói mivoltuk az egyetlen funkciójuk (vonatkozó névmások), akár úgy, hogy grammatikalizációnak alávetve szemantikai kiürüléssel úgynevezett valódi kötőszóvá váltak (pl. hogy, mert, ha). Ez a folyamat igen régi, a nyelvemléktelen ősmagyar korra tehető, de rekonstruálható (l. alább).

2.1. Az alárendelő mondatok keletkezése. Az alárendelő viszonyú összetett mondatok mint szintaktikai struktúrák szabad szövegmondatokból (diskurzusstruktúrákból) jöttek létre. Két típusuk: a hogy kötőszósak, illetőleg a vonatkozó kötőszósak más-más pragmatikailag meghatározott sorrendű előzménymondatok összekapcsolódása, grammatikalizációja révén vált szintaktikai szabályoknak alávetett tagmondatok együttesévé.

2.1.1. A hogy kötőszós alárendelő mondatok szövegbeli előzménymondatai közül az első tartalomváró jellegű, úgynevezett keretmondat (vö. Hadrovics 1969: 193). Fontos, hogy egyedei jelentésbelileg jól körülírható csoportokba rendezhetők: közlés, érzelem, érzékelés, értelmi tevékenység, értékelő jellegű melléknév stb. Például: Félek. Látom. Tudjuk. Félelmetes. Jó. A diskurzus következő mondatában, a második, még önálló szövegmondatban áll a tulajdonképpeni közlendő; például: Medve közeledik. A grammatikalizáció lehetőségét (majd a továbbiakban a hogy-os alárendelő mondatok számos fontos jellemzőjét, beleértve további fejlődési irányait is) az első mondat tulajdonságai biztosítják: a mindenkori kommunikációban megfelelő gyakorisággal használatosak, valamint jelentésüknél fogva a konkrét beszédtartalomhoz való egyfajta viszonyulást fejeznek ki. A grammatikalizációval létrejött szintaktikai függést kötőszó is jelöl(het)i a mellékmondatban, ennek megjelenése, a morfologizáció azonban csak később következett be. Erre emlékeztetnek a máig is előforduló kötőszó nélküli mondatok.

A magyar hogy kötőszó egy, az állapot/módhatározásban használatos vonatkozó névmás további szemantikai kiüresedése útján jöhetett létre már a nyelvemlékes kor előtt. Az egykor volt grammatikalizációs folyamatot (párhuzamos bibliafordítások segítségével) az alábbi fázisokkal kísérelhetjük meg rekonstruálni:

„lata napat fkette / hideg lelett” (MünchK. 14rb) ~ „Lata hw napat veteg fekwen feet fadalwan” (JordK. 376). Ezek csak előzménymondatok: bennük mellékmondat helyett igeneves szerkesztésmód található; a határozói igenevek állapothatározói funkciójúak.

Ugyanez – mondattanilag szinonim szerkesztésmódú – mellékmondattal: „lata a ew napat hog fekennek ees hdeg lelne” (Pesti ÚT. 14b).

Az átértékelődés lehetősége ebben és az ehhez hasonló tagmondategyüttesekben van adva: a hogy lehet ’ahogy’ jelentésű (ez felel meg az igenévi mondatrészszerepnek), de lehet aszemantikus (vagy más néven tartalmatlan) hogy is: ’Látta (azt a tényt), hogy az ő napa fekszik, és a hideg leli’. Itt már tartalomkifejtés van (vö. Hadrovics 1969: 194–5), a hogy még névmási (indirekt denotatív) jelentését is elvesztette, grammatikai (viszony)jelentésűvé vált, csupán a főmondattól való szintaktikai függést mutatja. (Vö. még Juhász 1991: 479.)

2.1.2. A vonatkozó mondatok előzménymondatai a diskurzusban éppen ellenkező sorrendben álltak: elsőként a későbbi mellékmondat, mögötte a későbbi főmondat; például Ki fél? Jöjjön hozzám! Hova mész? Elkísérlek. Az összetett mondattá válást az önálló kérdő névmás kötőszó funkciójú vonatkozó névmás jelentésváltozása mutatja, s ez az alábbi fázisokon keresztül ment végbe: kérdő (Ki? Hova?) kérdő-határozatlan (Ki/Valaki…; Hova/Valahova…) határozatlan-vonatkozó (Valaki/Aki…; Valahova/Ahova…) vonatkozó (Aki…; Ahova…).

A szintaktizálódási folyamat legfontosabb mozzanatának/mozzanatainak intonációs változásokat tehetünk fel, amelyek kezdetben még nem jártak együtt morfologizációs folyamattal, formai elkülönüléssel: a kérdő és a vonatkozó névmás a kései ómagyar korig homonimok maradtak (l. később is).

2.1.3. Az alárendelő mondatok keletkezésével, valamint további változásaival járó grammatikalizációs folyamatok összefoglalására tehát az alábbi séma alkalmas:

szöveg (diskurzus) (szintaktizálódás) szintaxis (morfologizálódás) morfológia.⁷

Nyelvtörténeti változások okainak keresése kétséges kimenetelű erőfeszítés (l. a 2. számú lábjegyzetet is). Ennek ellenére szokásos nyelven kívüli és nyelvrendszeren belül ható változási indítékokat megkülönböztetni.⁸ Givón (idézi Diewald 1997: 14) a skála első részének, azaz a mondattani változásoknak okaként kommunikációs igényt jelöl meg, míg a morfológiát, fonológiát érintő grammatikalizációs folyamatokban a fonológiai gyengülés játszana indító szerepet. A kommunikációs igény (szükséglet) feltehetően mindenfajta nyelvtörténeti változás első számú megindítója. Hogy ezt milyen külső okok táplálják, annak megállapítására ekkora időtávlatból kísérletet sem lehet tenni.⁹ A magyar alárendelő összetételeknek a diskurzus önálló mondataiból való kialakulásában inkább a beszéd egyes fonetikai jellemzőinek (pl. hangsúlyviszonyok, beszédtempó) megváltozása tűnik fontosabbnak, a grammatikalizációt indukáló szerepűnek (a kommunikáció teljessége az úgynevezett szövegtani alárendelés esetében is adva volt). A hangsúlyviszonyok változása a későbbi, a szintaxist érintő grammatikalizációs folyamatok megindulásában is döntő jelentőségűnek bizonyul, továbbá – mint a fonológiai változásokat meghatározó tényező – univerzálisabb is.

2.2. További változások. Az alárendelő mondatokkal kapcsolatos további grammatikalizációs változásokban alapvetően két irányról (valamint ezek kombinálódásáról) beszélhetünk:

belépés az alárendelő összetett mondat grammatikai kategóriái közé:¹⁰ kötőszók, utalószók keletkezése;

kilépés az alárendelő összetett mondatság keretéből: főmondatból keletkezett módosítószó, partikula;

kilépés, valamint belépés: főmondatból keletkezett kötőszók;

kilépés félbemaradása: módosító mondatrészletek, akár mellékmondati, akár főmondati eredetűek.

2.2.1. Belépés, azaz kötőszók és utalószók létrejötte nagy számban történik az ómagyar kor végéig. Közülük most csak néhány tipikusabb jelenségről teszünk említést.

2.2.1.1. A kötőszók grammatikalizációs folyamatai. Az aszemantikus hogy kötőszó keletkezéséről, vonatkozó elemből való átértékelődéséről már volt szó. A mellékmondat tartalomkifejtő jellege miatt ez a típus az alárendelő mondatok rendszerében alapvető, és további változásnak máig sincs kitéve.

A vonatkozó mondattípus kötőszavának keletkezéséről, a vele kapcsolatban lefolyt grammatikalizációs folyamatról szintén esett már szó. A kérdő névmás átértékelődése vonatkozó névmássá kezdetben nem járt alaki elkülönüléssel. Morfologizációs változások megtörténte általában a már korábban lezajlott, idősebb folyamatokat jellemzi. A vonatkozó névmást a kérdő (és határozatlan) névmástól megkülönböztető előtag kialakulása az ómagyar kor eseménye. Az előtag főmondatbeli utalószói funkciót betöltő főnévi mutató névmásból grammatikalizálódott. Mielőtt a folyamat egyes fázisainak feltételeit szemügyre vennénk, alapvető feltételként az utalószó jelenlétét kell megemlítenünk. Az utalószó megjelenése a főmondatban viszont a szerkesztésmód nagyobb fokú jelöltségével van kapcsolatban, az erősebb, kettős szintaktikai kötődéssel (a kötőszó mellett utalószó is). Az utalószóelemek az összetett mondatokban a korai állapotoktól időben előrehaladva szaporodnak meg; a korai ómagyar kor szövegemlékeinek utalószó-használata csekély. Ebből is következik, hogy a homonímia feloldására csak az ómagyarban kerülhetett sor, korábban nem.

A grammatikalizációs folyamat létrejöttének további feltételei: megfelelő kontextus (azaz forrástartomány) és tagmondatsorrend; szórend és hangsúlyviszonyok. A változás fázisai: tagmondathatár-eltolódás klitizálódás, azaz a különálló morfémák összetapadása alaki redukció. Mindez az aki, ami-típus kialakulásának példáján:

A változás forrástartományai: főként alanyi (1 és 3), kisebb gyakorisággal állítmányi (2) viszonyú alárendelő összetételek, ritkán alanyt vagy állítmányt értelmező (4) összetett mondat. Azért csak ezek a mondattípusok, mert feltétel, hogy a majdani klitizálódást a főnévi mutató névmási utalószón jel vagy rag ne akadályozza. Tagmondatsorrend: vagy elöl álló főmondat (1 és 2), vagy a főmondatba az utalószó után beékelt mellékmondat (3 és 4). Ez is olyan feltétel, amely mutatja, miért nem mehetett végbe korábban a morfologizáció: a vonatkozó mondatok a diskurzus önálló mondataiból mellékmondat-főmondat tagmondatsorrenddel grammatikalizálódtak (l. 2.1.2.); ahhoz, hogy az ezzel ellenkező tagmondatsorrend megfelelő gyakoriságúvá váljék, sokszori, automatizálódott használatra, ehhez pedig időre volt szükség. Szórend: utalószó a tagmondathatáron, azaz főmondatot záró helyzetben; a kötőszó szintén a tagmondathatáron, azaz mellékmondatkezdő pozícióban. Hacsak valamilyen ok nincsen az inverzióra (pl. vers), akkor ez a feltétel teljesülni szokott. Hangsúlyviszonyok: a fókuszpozícióból kikerült utalószó mindenképpen veszít hangsúlyából. A klitizálódás az adatok egy részében, éppen a morfológiai bizonyíték hiánya miatt csak nehezen, közvetett bizonyítékokkal, olykor egyáltalán nem mutatható ki (vö. Haader 1995: 518). A norma hiánya miatt az egybeírás-különírásra nemigen lehet támaszkodni. Szerencsés esetben egy-egy tagolójel igazíthat útba arra nézve, hol tart a folyamat. Ilyennek tekinthetjük (2)-ben a GuaryK. írásjelét, mert ezt a kódexet a szöveg leírása után utólag tagolta a scriptor, mégpedig a korabeli úzushoz viszonyítva aránylag következetesen. Az adat tehát itt azt bizonyítja, hogy a klitizálódás még nem történt meg. A két lexéma fúziójának bizonyítéka a mutató névmás hasonult z-je; majd (pl. Káldi 1626-os bibliafordításában) ennek aposztróffal való helyettesítése, s végül teljes elmaradása.

Szerencsének tarthatjuk a morfologizálódási folyamat vizsgálata szempontjából a Birk-kódex (keletkezési ideje 1474) tanúságát. A kódex – egyedüliként az ómagyar kódexek közül – autográf, egy domonkos szerzetes regula- és konstitúciófordításának piszkozata számos javítással: törléssel és betoldással. A fordításból kiviláglik, hogy az aki-típus esetében a grammatikalizációs folyamat jóval visszamaradottabb, mint az ami-típusnál. Ebben háromszor annyi az előtagosodott vonatkozó névmási kötőszó, mint az előtag nélküli. A fordító áthúzásaiból és javításaiból pedig nyomon követhető a morfologizáció menete: a fordítást a vonatkozó névmás az mi alakjával kezdi, majd az az-t két ízben is a hasonult alakra, am-ra javítja, s a továbbiakban így használja. Az egybeírásban is megnyilvánuló proklízis csupán egyetlen adatban jelentkezik, de a fúziót így is megtörténtnek tekinthetjük. Talán nem járunk egészen helytelen úton, ha feltesszük, hogy a ki és a mi-vel kapcsolatos változás időbeli lefolyásában tapasztalható feltűnő eltérésnek két eredője is lehet. Egyrészt: a ki funkcionális megterheltsége az ómagyarban sokszorosa párjáénak, hiszen mindenféle (élő, élettelen) denotátum esetében használják, s ez alakilag megállapodottá, konzervatívvá tehette. Másrészt: az előtag nélküli vonatkozó névmások azért változtatták meg morfológiai felépítésüket, hogy ezáltal bizonyos zavaró homonímiák kiküszöbölődjenek. A mi esetében pedig a homonim alakok száma eggyel több volt, a T/1. személyű személyes névmási alakkal. A vázolt grammatikalizációs folyamat menetét nem érinti, de azért okvetlenül megjegyzendő, hogy a kódexek a folyamat előrehaladását tekintve nagyfokú ingadozásokat mutatnak (vö. G. Varga 1992: 526–9), ami a grammatikalizációs folyamatok természetét tekintve éppenhogy normálisnak, szokásosnak mondható.

Nem történt meg viszont ugyanez a változás – a kezdemények, a grammatikalizációs csatornába való bekerülés ellenére sem – a mutató névmás palatális párjával. Olyan kódexek, amelyek – feltehetően területi nyelvi sajátosságként – a veláris hangrendű mutató névmás helyett a palatális hangrendűt használták utalószóként (pl. GuaryK., NádK., ÉrsK. stb.) felmutatnak ugyan néhány e(z)- előtagú vonatkozó névmási kötőszót: „eez myt mondaaz myes twgyok” (ÉrsK. 488); klitizálódott, hasonult formában is: „Emmyt tee thez meg em te dolgod” (ÉrsK. 460); „E míth írtam meg híuatatlan írtam” (NádK. 266); a későbbiekben azonban a folyamat megakad és elhal. Mindez összefüggésben van azzal, hogy a továbbiakban az utalószó is veláris formájában válik a normatív nyelvváltozat részévé.

Az összetett vonatkozó névmások kialakulási folyamata más esetekben is – mutatis mutandis – modell értékű. A változás típusa megfelel a nyelv gazdaságossági igényeinek: az új elem a már meglevő morfémák reanalizációjával keletkezik. Az alárendelő összetett mondatok kötőszóállományából több egyed keletkezett ilyesfajta grammatikalizációs folyamat során. Ezek a változások természetesen más-más forrástartományokból indultak ki, de a grammatikalizációs csatornában hasonló események mentek végbe: utalószó klitizálódott kötőszóhoz, amelyet a szórendi és hangsúlyviszonyok megváltozása és tagmondathatár-eltolódás előzött meg. Alaki redukció azonban ezeket a folyamatokat nem kísérte. (A kialakulás részleteire l. Juhász 1992: 791–2; Rácz 1995: 700.) Az ilyen módon keletkezett további kötőszók (úgyhogy, úgymint, olymely, olymint, olymiképpen, olyha, sőt olymelyha) a sajátos jelentéstartalmú mondatok állományában jelentek meg. A sajátos jelentéstartalmúak csoportjára általában az jellemző, hogy szintaktikailag kevésbé függőek, erőtelenebbek, olykor az alárendelésből mellérendelésbe csaphatnak át; szemantikailag azonban különlegesen telítettek. A szemantikai telítettség méginkább érvényes a kétfajta jelentéstartalmat egyszerre kifejező úgynevezett feltételesen hasonlító mondatokra. A fenti kötőszók (az úgyhogy kivételével) ezeknek a mondatoknak a bevezetésére használatosak az ómagyarban.¹¹ Az, hogy a két lexéma összeolvadása morfológiai változásokat nem vont maga után, a periferikusabb rendszertani helynek, a nagyobb variabilitásnak és mozgékonyságnak, valamint a fiatalabb keletkezési időnek tudható be. Az elemek morfémaszerkezete is útjában állhat a klitizálódásnak: az annyira hogy utalószó-kötőszó párosból nem vált kötőszó, pedig – nehézkes morfémaszerkezetén kívül – a grammatikalizációhoz szükséges minden egyéb feltétel adva volt. Hogy kísérlet történt a változásra (ráadásul akár még tovább nyomósított alakban is), igazolják az ilyen mondatok: „meg wgata ewtet, annra hog iarna ees olna” (Pesti: ÚT. 23b); „Ees nem felele nek chak eg owals, wg annra hog az feedelem igen meg chodalkoznek rata” (Pesti: ÚT. 62b, a párhuzamos helyen hasonlóan Károlyi is).

2.2.1.2. Utalószók is alakultak hasonlónak nevezhető grammatikalizációs folyamatok által. A forrástartományok természetesen más jellegűek, a kommunikációs indítékok is mások. Példaként a fokhatározói mondatok utalószavai közül választottunk. A fokhatározói mellékmondatok a módhatározóiakból különültek el, azáltal, hogy a cselekvés módján kívül, vagy méginkább azon felül, annak intenzitását is jelölni kezdték. Itt az ilyesfajta, igei alaptaghoz kapcsolódó mellékmondatokról van szó:

A fokhatározói mondattípus expresszív, érzelmileg telített típus.¹² Nem is fordul elő „semleges” formában, hanem csupán sajátos jelentésárnyalattal együtt: a cselekvés (történés), tulajdonság, mennyiség intenzitásának kifejezése mindig vagy hasonlítással, vagy a következmény megnevezése által történik.

Az utalószókészlet kialakulásakor tehát két eredő is működhetett: elkülönülni (legalább részben) a módhatározóiaktól, valamint megfelelően kifejezésre juttatni az intenzitást. Már eddig is többször szóba került: a grammatikalizációs folyamatok megindulásának és végbemenetelének egyik feltétele, hogy a változandó elem a kommunikációban megfelelő gyakorisággal jöjjön elő. Az ómagyar kor ilyen szempontból ideális volt a fokhatározói mondatok grammatikalizációs folyamataira nézve: az érzékletes láttatás által az érzelmekre hatni akaró prédikációk és legendák – mint műfajtípusok – feltűnően nagy számú fokhatározói mondatot tartalmaztak, olykor hosszú láncolatokban is: „es mikoron az bezedeket halotta volna az wrdwg. … meg haraguek. anera hogi asis melet valo kw hegieket. meg zagata. vgi hogi. az nagi kw zakadasokat egibe vere. oli igen. hogi ebwl lwn czatogas es nagi villamas es twznek nagi zikrazasa. es lwn ol igen nagion. hogi ez nagi zwrnwsegre bodogsagos zent Ferencz. es mind w tarisi acellabol ky hertelkedenek” (VirgK. 22).

A fokhatározói tagmondategyüttesek jellegzetes ómagyar kori utalószava az olyigen (oly igen). Keletkezési folyamatának menete az alábbiakban rekonstruálható:

Az igen lexéma – maga is fokhatározószó (vagy méginkább fokozó partikula) – a főmondatban állva már maga is utalt az alaptagban kifejezett fogalom intenzitására, s a mellékmondat – úgynevezett értelmező határozóiként – csak nyomatékosította a főmondatban kifejezett tartalmat. Pragmatikai szempontok azonban további érzelmi-intenzitásbeli hangsúly grammatikai megjelenését követelték meg: az igen elé betoldódott még egy utalószó is, az oly:

Az egységes utalószóvá válást (s ezen felül a vázolt folyamat elevenségét, a fokhatározásban megnyilvánuló intenzitásnövelési, expresszivitási igény kielégíthetetlenségét) bizonyítják az olyan adatok, amelyekben a fenti minta – immár az oly igen utalószóval – megismétlődik:

A összetapadási folyamat morfológiai változásokkal nem járt. Mivel a változási modellnek az indítéka volt nagyon erős, a grammatikalizációs csatornába többfajta kiinduló elem is bekerült: nagy, nagyon, erősen, felette, illetőleg olyan, ily, ilyen (vö. Haader 1995: 632). Az elemkészlet változatossága pedig az alaki megállapodottság ellenében hat.

Ugyancsak a folyamatosan jelen levő expresszivitási igényre utal, hogy már meglevő utalószókkal kapcsolatban is történtek az ómagyarban nyomatékosítási folyamatok – ezek eredményei az ómagyar azannya, ezennye, azannyira, ezennyire, azannyiban, elannyira, úgyannyira fokhatározói utalószók.

2.2.2. Kilépés az alárendelő összetett mondatok kategóriájából. Itt elsősorban azokat a változásokat vesszük számba, amelyek során az összetett mondat főmondata grammatikalizációs folyamatok következtében a továbbiakban megszűnik főmondat lenni. Kategóriát, tulajdonképpen nyelvi szintet vált, és a morfologizációs folyamat eredményeképpen főként a módosítószók, partikulák szófaji csoportjában jelenik meg (bár, bizony, hadd, lám, talán, tán stb.) Az a forrástartomány, amelyből ezek a változások kiindultak, a hogy kötőszós (tartalomkifejtő) mondatoknak egy olyan csoportja, amelyeknek főmondata (szűkebb vagy tágabb értelemben vett) értékelő jellegű, a beszélő állásfoglalását, attitűdjét fejezi ki a mellékmondat tartalmára vonatkozóan: Bizony (az), hogy…; Hagyd (azt), hogy…; Látom (azt), hogy…; Találom (azt), hogy…; stb. Mivel a grammatikalizáció útján keletkezett új nyelvi elemek olyan szófajok állományát gazdagították, amelyek a nyelvi jel(ek) és a nyelvi szituáció közötti kommunikációs-pragmatikai vagy modális viszonyt fejezik ki (vagy grammatikai viszonyjelentést; vö. 2.2.3. is)¹³, igen beszédesek a főmondati forrástartományok. Azt is példázzák, hogy – bár a grammatikalizációs folyamatok általános sémája a lexikai jelből grammatikai jel – az alapszófajok mégsem egyforma mértékben voltak alkalmasak ezeknek a folyamatoknak az elszenvedésére. Szubsztanciát kifejező direkt denotátumú, konkrét főnévből nem keletkezett viszonyszó¹⁴, a grammatikalizációs folyamatba való belépésre csak a már bizonyos elvontságot felmutató akcidenciafogalmak (ige, melléknév) voltak alkalmasak. Két dolog miatt is. Egyrészt: a grammatikai stb. jelentés a lexikai jelentéshez képest absztraktabb, ilyen pedig konkrét főnévből nehezen alakulhatott volna, már csak a megtett út hosszúsága miatt is; a nyelv pedig – mint tudjuk – ökonomikus. Másrészt: a grammatikalizálódási folyamathoz, a nyelvi elem szemantikai eróziójának megindulásához, a koptató hatáshoz a szóban forgó nyelvi jel gyakori használatára volt szükség. Könnyű belátni, hogy ez melyik csoportban volt (és van máig!) adva a mindenkori kommunikációban.

A változás menetét a bizony módosítószóvá válásán keresztül rekonstruáljuk.

Az első két mondatban (11 és 12) a bizony jelentése ’biztos dolog, tény, igaz’, teljes értékű, főmondatként áll, utalószóval (11) vagy anélkül (12), a mellékmondatok kötőszósak, a tagmondatsorrend főmondat-mellékmondat. A következő fokozatban (13 és 14) a főmondat hangsúlyossága változik, a mellékmondatban kifejezett tény biztosságát már nem állítja kétségtelenül, beszélői attitűdöt kezd jelölni, megerősítést; a hangsúly a mondanivalót illetően a propozíciót tartalmazó mellékmondaton van. Utalószó már nem állhat a főmondatban, kötőszó még igen (13; a fakszimiléből látszik azonban, hogy utólagos betoldás), a tagmondatsorrend még az eredeti. Az utolsó három mondatban (15, 16, 17) a bizony tisztán módosítószó funkciójú. Természetesen már kötőszó sem állhat a (volt) mellékmondatban, hiszen nincs már fő- és mellékmondat. A bizony maradhat elöl álló helyzetű (15 és 16), de a folyamat végleges lezáródását jelezheti megváltozott szórendi helye is: belesüllyed a saját egykori mellékmondatába (17).

Ismét csak az értékelő jellegű főmondatok devalválódási hajlamára vall, hogy a bizony határozóragosan (bizonnyal, bizonyával, bizonyában, bizonyára) is hasonló utat járt végig. Forrástartományában így természetesen nem állítmány, hanem határozó szerepű volt.

Az első mondat (18) nagyjából megfelel (11 és 12)-nek, bár a tényközléshez a kontextus miatt némi beszélői attitűd is járul. A főmondati érték azonban nem lehet kétséges. A határozói szerepű bizonnyal többnyire feltehetően létige bővítményeként állhatott, s ennek elmaradásával nyílt lehetőség arra, hogy a módosítószó irányába tolódjék el (19 és 20). (19)-ben még nem képviseli egyedül a főmondatot, bár a partikulaszerepű minden (szinte állandó érvénnyel hozzátapadva) nemigen gátolja a módosítószóvá válást (vö. valóbizony is); a mellékmondat kötőszava azonban a csupán (megerősítést kifejező) beszélői attitűd ellenére megvan. (18)-ban már nincs kötőszó, nincs összetett mondat sem, a folyamat lezárult.

A bizony az ómagyarban nem szenvedett alaki redukciót (de vö. a következő korszakban – 1680 k. – biz [EWUng. bizony a., TESz. biz]). Mint látható, a grammatikalizációs folyamat éppen ekkor zajlik, kezdő és végponttal és a közöttük levő átmeneti állomásokkal.

A grammatikalizáció menetét tekintve nagyjából hasonló folyamatokkal számolhatunk a talán, tán, lám, hadd, vajon – szintén alárendelő összetett mondat főmondatából keletkezett – módosítószók és partikulák esetében is, ezek azonban morfológiai változáson is keresztülmentek, és grammatikalizációs folyamataik is régebbiek (Juhász 1991: 505; 1992: 825–6).

2.2.3. A kilépés és belépés egyaránt az összetett mondatokban zajlik. Elsősorban főmondatból keletkezett kötőszókról van itt szó (avagy, jóllehet, tudniillik, tudnimélt, hiszen, azaz). A grammatikalizációs folyamat több lépése megegyezik a 2.2.2.-es csoportban tárgyaltakkal. A forrástartományok hasonló jellegűek: szűkebb vagy tágabb értelemben vett értékelő jellegű főmondatok. A különbség a keletkezett lexéma szófajában van: itt ezek grammatikai szerepű viszonyszók. Az akár forrástartománya nem főmondat, hanem nagy valószínűséggel mellékmondat (vö. EWUng. és Juhász 1991: 487). A keletkezett kötőszóegyedek jellemzően a mellérendelő viszonyú tagmondatok kapcsolásában kapnak funkciót, vagy az ellentétes mellérendeléssel származási kapcsolatban álló megengedő mondat bevezetésében játszanak szerepet (jóllehet). Példaként a jóllehet és a hiszen grammatikalizációs folyamatát mutatjuk be. Hangsúlyozni kell, hogy ezeknek a főmondatoknak a kötőszóvá válásában a megfelelő kontextusnak igen nagy a szerepe. A hiszen például okozat-oki viszonyú mondatokat kapcsol, így főmondati pozícióból szabad grammatikai morfémává (kötőszóvá) válása csak olyan három tagmondatból álló együttesekben következhetett be, amelynek középső tagmondataként állt, de amelyben a két szélső tagmondat tartalmi viszonya okozat-oki logikai viszonynak felelt meg. A jóllehet kötőszóvá válásához szintén megfelelő kontextusra, minimálisan három tagmondat együttesére volt szükség, amelynek első tagmondata a grammatikalizálódó főmondatot tartalmazta, ezt követte egy alanyi mellékmondat, majd erre egy megszorító utótagú ellentétes mondat következett. Mint említettük, a jóllehet a megengedő viszonyú mondatok kötőszavává vált. A megengedő viszony tartalmi oldala az elvárás törlése. Az elvárást a grammatikalizálódás kezdetén a két első tagmondat, a törlést pedig a harmadik tagmondat képviselte.

Ennek a grammatikalizációs folyamatnak az a különlegessége, hogy „tágas”. Bár a lehet főmondatból is keletkezett kötőszó (lehet lelek kezs: de test beteg – DöbrK. 447), tipikus kiindulási formává a nyomósított jól lehet vált. A grammatikalizálódás útjára lépő főmondatok többnyire bővítmény nélküli állítmányok szoktak lenni, tehát már maga ez a tény szokatlannak tűnik, bár a nyomósítás ebben az értelemben nem számít teljes értékű bővítménynek. Még kevésbé lehet azonban példát találni arra, hogy a főmondathoz kapcsolódó mellékmondatnak a kötőszava is bevonódik a grammatikalizációba, s ezáltal a végeredmény kötőszótársulás (jóllehet hogy) lesz. Mivel a megszorító utótagú ellentétes és a megengedő mondatok között a határ nagyon elmosódott, a forrástartománynak számító konstrukció (22 és 23) akár a grammatikalizálódott kötőszót vagy kötőszótársulást is mutathatja. (24 és 25) esetében a tagmondatok rendje – a jóllehet (hogy) kötőszós tagmondat a második helyen – mutatja a folyamat befejeződését, a kötőszói funkció megszilárdulását. (26)-ból látható, hogy morfológiai redukcióra is történt kísérlet, eredménye azonban nem vált általános érvényűvé.

A hiszen-nel kapcsolatos változások későbbiek (l. 4. is). A grammatikalizációs folyamat az ómagyarban éppen csak megindul, morfológiai változással is járó befejezése a következő korszakra tolódik.

A változások forrástartománya az a megfelelő kontextusú mondattani helyzet (l. feljebb is), amelyben a főmondati értékű hiszem-hez tárgyi mellékmondata kötőszó nélkül kapcsolódik (27 és 28). A kötőszó hiánya mindenesetre már (az egyébként is csupán beszélői hozzáállást kifejező, keretmondat jellegű főmondatnak) egyfajta hangsúlytalanodására utal. (29) és (30) egyaránt mutatják az átmeneti fázist: mindkét értelmezés beleillik a kontextusba: a ’hiszem azt, hogy’ és az ’ugyanis, mert’ is. Magyarázó mondatok kötőszavának tekinthető a hiszem a (31)-ban és (32)-ben. A morfológiai változás – mint (33) mutatja – csak nagyon kései (az EWUng. még későbbről, 1789-ből ismer adatot).

Figyelemre méltó, hogy ugyanezek a változások a hasonló forrástartományból induló talán-nal kapcsolatban már jóval korábban lezajlottak. A késedelmesség valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a hiszem főmondat a beszélői hozzáállás megjelölésére a találom-nál jóval használatosabb volt (ma is az!), és ez konzervált; még inkább azonban arra, hogy a keletkezett grammatikai viszonyító elem nyelvrendszerbeli helyét eddig elfoglaló mert továbbra sem kopott ki helyéről, egészen máig használjuk így. Sok adatban előfordul, hogy a két kötőszó együtt áll, az addig szokásos kötőszó mintegy kézen fogja, bevezeti az új elemet funkciójába. Ez egyébként is gyakori jelenségnek számít éppen a mellérendelő viszonyú tagmondatok kapcsolóelemeinek kialakulási, megszilárdulási folyamatában. Például: Jo fiam … ne haborogi uelem mert hizem ha az uristen ez uilagbol ki uezenis tietek lezen ez utanis (1600: SzT. 5: 150). A talán > tán változásvonalnak megfelelően a hiszen is válhatott partikulává – redukálódott hisz, iszen stb. és teljes alakjában is –, leginkább kérdő mondatok után: Michoda Iten Papia? Hißem en vagyoc az Iten Papia (Sztár. 41). (A hiszen-nel kapcsolatos változási folyamatokra l. még Papp 1998; Juhász 1992: 773.)

Az ómagyarban kísérletek történtek arra, hogy az ért ige felszólító módú alakjai (értsed, elvétve értsen) a tudniillik-hez, azaz-hoz hasonló módon váljék magyarázó kötőszóvá: migh embr nmb: annal kedueb zolgalattia itennek eltte: erćed ha lelkebe es nms (TihK. 265). Bár az értsed magyarázó szerkezetek kapcsolásában is megjelenik az ómagyarban, ami a grammatikalizáció megtörténtére utal, használata szórványos marad, majd a következő korokra elhal (Papp 1996).

2.2.4. Kilépés félbemaradása. Az alárendelő összetett mondatokban zajló grammatikalizációs folyamatok valamilyen okból meg is akadhattak, benn rekedhettek a grammatikalizációs csatornában. (Olyan változásokról, amelyek többé-kevésbé végbementek, csak különböző okok miatt nem váltak általános érvényűvé, néhányszor már esett szó.) Itt most azokat az eseteket vesszük számba, amelyekben csupán a szemantikai redukció történt meg – hátterében a megfelelő elem gyakori, sőt bizonyos típusokban igen gyakori előfordulásával. A folyamat azonban nem haladt tovább előre, az elem nem lépett ki az összetett mondatság keretéből, nem történt kategóriaváltás, szófajváltás, esetleg morfológiai redukció. Ezen a szemantikailag kiürült fokon – kommunikációs szükséglet miatt – az ómagyarban főmondatok és mellékmondatok is megrekedhettek.

2.2.4.1. Főmondatok: Mellékmondatuk jellemzően kötőszó nélküli, ők maguk sokszor elöl álló főmondati pozíciójukat is elvesztve a mellékmondatba helyezhetőkké, közbevethetőkké válnak, mégsem grammatikalizálódik belőlük valamilyen fajtájú (modális, pragmatikai, grammatikai jelentésű) viszonyszó.

(34 és 35) esetében látható, hogy az idéző mondatok sajátos (E/1. személyű) fajtájáról van szó, amely ebben a korban és ebben a kontextusban ráadásul műfajtól is függő, hiszen a szemantikai erózió az újtestamentumi bibliafordítások használati gyakoriságának függvénye; a tökéletes kiürülést a (35) mutatja. Megjegyezhetjük, hogy hasonlóan funkciótlanul használatosak ma az aszondom, aszongya is. A közlés, érzékelés, észlelés jelentéstípusába tartozó főmondati igék esetében az E/1. sajátos pragmatikai szerepet tölt be. Ezek a főmondatok grammatikailag még keretmondatnak is gyengék, viszont kommunikációs szempontból (középpontban az én, az E/l.) fontosak és gyakoriak, könnyen kerülhetnek hát a grammatikalizációs csatornába. Az őket idáig eljuttató kommunikációs igény azonban egyben konzerváló tényezőként is hat: a folyamat itt be is fejeződik, s – legalábbis az ómagyarban – nem megy végig.

2.2.4.2. Szemantikailag kiürült mellékmondatok nagyobb számban főként a hasonlítók között jelennek meg az ómagyarban: mint látom, mint ismerem, mint alítom, miképpen XY írja, mondja, miként írva vagyon stb. (Részletes elemzésüket l. Berrár 1960: 40–2.)

Maga a típus nagyon régi, már a korai magyar szövegemlékekben (Halotti beszéd, Königsbergi töredék) többször előfordul. A mellékmondatok, miután valódi hasonlító jelentésüket elvesztették, más szempontból váltak fontossá, például arra szolgáltak, hogy a kommunikációs partnerek közös tudati hátterét hangsúlyozzák, vagy megmondják, milyen megszorítással érvényes a főmondatban közölt tartalom. Az effajta kommunikatív-funkcionális szükséglet ebben az esetben is útjában állhatott a változási folyamat további előrehaladásának.

2.3. A vizsgált grammatikalizációs folyamatokra nézve a következő általános jellemzőket nevezhetjük meg:

Az elvontabb grammatikalizációs folyamatok kognitív folyamatokra épülnek.¹⁵ Ezek nagy hatással vannak az alárendelő mondatok rendszerének keletkezésére. Bizonyítják a térorientáció elsődlegességét, az abból fejlődő (egyre elvontabb) idő okság irányvonalat. Jól követhető ez a folyamat a határozórendszer kialakulásán. A kifejezőeszközök bizonyítják, hogy egy már grammatikai jelentést nyert elem (esetünkben kötőszó) egy elvontabb jelentés felvétele céljából tovább grammatikalizálódhat. Például ha: hely idő feltétel; holott: hely idő megengedés irányvonalon haladtak. Minden bizonnyal meg lehetne állapítani az összetett mondatok grammatikalizációs folyamatára nézve is igen általános útvonalakat, grammatikalizációs csatornákat.

3. Az ellipszis néven összefoglalható jelenségek okozta számos változási folyamat kiváltója bármely nyelvi szinten a nyelvi ökonómia. Az összetett mondatok tartományán belül a vonatkozó mondatoknak olyan releváns és a kommunikációban megterhelt típusai, mint például az alanyi, tárgyi mondatok, köszönhetik létüket az eredetileg jelzői mondatok főmondatbeli ellipszisének: Azt a bűnt megbocsátják, ki bűnt elkövettek. Azt a bűnt megbocsátják, kit elkövettek. Azt megbocsátják, kit elkövettek.¹⁶

Ellipszis hozta létre a célhatározói mellékmondattípust is. Menetét – mai példával – kb. így lehetne rekonstruálni: Elutazott egy vidéki városba, és/mert azt akarta/kívánta, hogy találkozzék öreg tanárával Elutazott egy vidéki városba, hogy találkozzék öreg tanárával.

A keletkezés elliptikus módja – a középső tagmondat törlődése – rávilágít az alábbiakra: a célhatározói mellékmondatok kötőszava az aszemantikus hogy; az állítmány felszólító módját (kötőmódját) a törölt tagmondat akar, kíván, szeretne, óhajt alaptagjai követelik meg. Megindokolhatóvá válik továbbá az ok- és célhatározói mondatok utalószó-egyezése és mellékmondatbeli igemódhasználatának különbsége is: Azért utazott a vidéki városba, [mert azt akarta], hogy lássa öreg tanárát. ~ Azért utazott a vidéki városba, mert látni akarta öreg tanárát. A törlődött tagmondat típusa egyben rávilágít a célhatározói mellékmondatok bevezetésére használatos hadd partikula grammatikalizációs forrástartományára: Ne zavard most a fiút, hagyd, hogy tanuljon Ne zavard most a fiút, hadd tanuljon.

Az ellipszis igen nagy mértékben formálja a hasonlító mondatok szerkezetét is. Annyira, hogy a mint kötőszót bizonyos esetekben már prepozíciónak, ragmorféma értékűnek tekintjük (vö. Keszler 2000: 72). Több, a hasonlítással kapcsolatban levő összetett kötőszónk létrehozásában kell számolnunk kihagyásos folyamatokkal, amelyeket aztán klitizálódás követ (mintha, miképpenha hogynem, hogysemmint stb.) A hasonlításban szereplő fogalomkapcsolatokra, valamint ezekkel összefüggésben a hasonlító mondatok elliptikus folyamataira nézve eligazítást nyújt Berrár Jolán mintaszerű monográfiája (1960); következtetéseinek alapja a teljes ómagyar kori kódexanyag.

4. A rendszer szimmetriájára való törekvés, az analógia az összetett mondatok rendszerét az ómagyar kor végén, a középmagyar kor elején formálta át. Az oksági viszonyú mondatok csoportjairól van itt szó, amelyek ebben az időszakban hasadtak alá- és mellérendelő viszonyú párokra. A változás a következtető mondatok kialakulásával kezdődött meg.

Az oksági viszonyú mondatok azonos referenciális tartalmát grammatikailag kétféle szerkesztésmódban lehetett kifejezni: alá- és mellérendelő formában.

Az ok-okozat viszony esetében:

a) alárendelő formában: mellékmondat-főmondat sorrendű mondattal: „Myert istenth vala tarswl nem gondol az embery naassaggal” (WinklK. 129);

b) mellérendeléssel, amelyben a tagmondatok logikai viszonyát ezideig még nem jelezte speciális kötőszó: „nalatoknal nagygyal erewb vagyok [] nem artnak en ellenem valamyk kerben terewmnek” (PéldK. 68); „ klltc nki tanal paanola mgalkotni amagag keztet” (BécsiK. 61);

Az okozat-ok viszonyúaknál:

a) alárendelő formában: főmondat-mellékmondat sorrendű mondattal: „Azert zolok nekyk peldazerent Mert lathwan nem lathnak · es halwan · nem halnak” (JordK. 393); „Harmadzer vala zent dorothea azzon tevkelletes zerelmev itenhez. mert nagy ok fele kenokat zenuede critunak zerelmeert” (CornK. 126r);

b) mellérendeléssel, amelyben a tagmondatok logikai viszonyát eddig még nem jelölte kötőszó: „Howa fwssak [] nýnchen wtam” (FestK. 371).

Az alá- és mellérendelő formák kötőszó-pozíciója az ok-okozati viszony esetében eltérő, az okozat-okiban egybeeső volt. Emiatt indult el a szétválási folyamat az ok-okozat viszonyú csoportban, s eredményezte a következtető kötőszók állományának kialakulását, mégpedig határozószókból való grammatikalizálódási folyamatok által. Az egybeeső kötőszóhelyű okozat-ok csoportban a meglevő, vonatkozó névmási eredetű (tehát eredetileg alárendelő) mert a kezdetektől fogva máig képes ellátni a kötőszói funkciót a lazább okság mondataiban is. A magyarázó mondatok saját kötőszavainak grammatikalizációs folyamatai a következtetőénél ezért jóval későbbiek (a hiszen kötőszó keletkezését a 2.2.3. pontban elemeztük). A kötőszós magyarázó mondatok kialakulásában – valódi funkcionális kényszer híján – a rendszernek a szimmetriára való törekvése játszott szerepet. Márcsak ezért is igen figyelemreméltó, hogy hasonló változás nagyjából ugyanebben az időben a németben is zajlott. Az 1470 és 1650 közötti időszak szintaktikai változásairól szóló folyamatok leírása között olvasható: „Mit wan (< mhd. wande) konnten mhd. begründende Haupt- und Gliedsätze eingeleitet werden. Bei Luther setzte bereits eine Differenzierung derart ein, daß denn im Hauptsatz und (die)weil im Gliedsatz gebraucht wurde” (Schildt 1976: 145). Ugyancsak megtörtént a kiegyenlítődés egy, szintén az oksági viszonyhoz tartozó csoportban: a megszorító utótagú ellentétes mellérendelés mellé – azonos referenciális tartalom kifejeződése mellett – létrejöttek a megengedő mondatok. Kötőszavuk egyikének (jóllehet) grammatikalizálódási folyamatát a 2.2.3. pontban elemeztük.¹⁷

5. A mondattani szinonímia által az alárendelő mondatok körében előidézett változások az előzőleg tárgyaltakhoz képest más jellegűek. Kevésbé vesznek részt a (rész)rendszerváltoztatásban, erősebben vetik fel viszont a nyelv és stílus viszonyának bonyolult kérdését. A mondattani szinonímia (vö. Kiss 1993; Károly 1980: 46) a nyelvhasználó részéről olyan szerkezetek közötti válogatás, amelyek egymásnak funkcionális variánsaiként jelennek meg. A választás lehetőségét az adja, hogy a szinonim szerkezetekben az azonosság és a különbözőség egyszerre van jelen. Közel-azonosság a referencia világában (tartalom), megkülönböztetés a nyelvi megformálás, a prezentáció síkján (forma). A formák azonban, amelyek között válogatni lehet – az összetett mondatok viszonylatában legalábbis – rendszerbelileg kapcsolódó területeken helyezkednek el. A szerkezetek közötti válogatás nem független a közlés céljától.¹⁸ Ahhoz azonban, hogy egymással szinonim szerkezetek eltérő használatából nyelvi változásra következtessünk, statisztikai megerősítés is szükséges. Mivel a mondattan variációs igénye – az alsóbb nyelvi szintekhez viszonyítva – igen nagy, a választás lehet egyszerűen stílusbeli kérdés is, a rendszerre nézve nem marad hatása, azt nem alakítja.

5.1. Szinonimikus szerkezeteknek, funkcionális variánsoknak tekinthetők a mondattanban az igeneves szerkezetek és a mellékmondatok. Referenciálisan ugyanarra képesek (az igenév átmeneti szófajiságának köszönhetően úgy bővíthető, mint az ige), a prezentáció azonban eltér: a mellékmondat sokkal redundánsabb, szellősebb. Az, hogy a mellékmondatos szerkesztésmód az ómagyar korban (és még később is) egyre növekvő mértékben szorította ki funkcionális variánsát, az igeneves szerkezetet, megfelel a szerkesztésmódokra nézve a nyelvi változások általános szintetikus analitikus irányvonalának.

A funkcionális variánsok közötti válogatás vizsgálatára ideális terepet jelentenek a minden nyelvtörténeti korból (bőséggel) dokumentálható bibliafordítások. A referenciális azonosságot bennük maga a lefordítandó szöveg, annak szakrális, erősen kötött jellege biztosítja, a prezentáció a saját korába társadalmilag (szociokulturálisan) és nyelvileg belehelyezett, tehát az azt közvetítő fordító nyelvi választása.¹⁹

A párhuzamos bibliafordításokból az derül ki, hogy a korai kódexek igeneves szerkezeteit a későbbiekben (ezek lehetnek a későbbi kódexek is már, de még inkább a középmagyar fordítások, Pesti, Sylvester) mellékmondatos szerkesztés váltja fel. Ez természetesen egyúttal a tagmondatszám megemelkedését is jelenti, és hatással van a mondategész makroszerkezetére. Például: „Meg belltt im liu Iudas a· tinktt kl eg vl oc glket trckl rudackal / tettc a· papi fdlmectl / a· nepecn^c vnitl”. Mt. 26: 47-es verse a MünchK.-ben (33ra–33rb) egyetlen mondat két többszörösen bővített igeneves szerkezettel. Ugyanez a vers Sylvesternél (ÚT. 43) hat tagmondatból álló együttesként jelenik meg (a virgulák nem a tagmondathatárokat jelölik, hanem Sylvester saját tagolójelei): „Męg mikoronn ezt mondan / imę az Juds ki az tizenkt tantunnak egik vala / eliuta / ęs uele na ereg nip vala mell ereg nip fel kißlt vala trkuel ęs fabotokual / es mell ereg boczttatott vala az papoknak feiedelmitl / ęs az nipeknek vinitl”. Az extrém módon mellékmondatos választás pontos indítékát ugyan nem ismerjük, mivel azonban Sylvester Újszövetségében más esetekben is igen kifejtetten, terjengősen fordít,²⁰ továbbá mert szociokulturális háttere nem ismeretlen, nagy valószínűséggel gondolhatjuk, hogy választásával a reformáció kezdeti szakaszának minél pontosabb és részletezőbb anyanyelvű bibliaismeretét akarta elősegíteni. – Főnévi igeneves szerkezetek esetében: „mert lattvk illagat napkeleten es ittnk imadnia tt” (DöbrK. 279; ugyanezt a megoldást találjuk a MünchK.-ben és a JordK.-ben is). Pesti 1536-ban ezt a helyet már célhatározói mellékmondattal adja vissza: „mert latok az ew chllagat napkelet felewl, ees iewttewnk hog imagwk ewtet (Pesti: ÚT. 2b). Ugyanígy, mellékmondattal fordít Sylvester, Károlyi, valamint a mai protestáns és katolikus bibliafordítás. A latinhoz ragaszkodó, konzervatív, de nyelvi megoldásaiban kiváló és következetes Káldi viszont ismét a főnévi igeneves szerkesztésmód mellett dönt, s nemcsak ebben az esetben, hanem általában is az igeneves megoldásokat választja. Döntése, fordítói magatartása – ismét csak szociokulturális, társadalmi és vallási helyzetének ismeretében – jól érthető. A különböző korokban keletkezett bibliafordítások kellő számú versének vizsgálata alapján, a szinonim lehetőségek közötti választások azonosságaiból és különbözőségeiből kirajzolódnak a mintakövetési vonalak. Ezeket többnyire a felekezeti hovatartozás és az időbeliség hálózata determinálja. Igeneves – mellékmondatos szinonímia a bibliafordításokon kívül a legendáriumok párhuzamos szövegeiben sem ritka: „Attyam hallak tegedett zoln es mondan” (JókK. 45) ~ „Atam halotam hog zoltal es vg montal” (VirgK. 43).

5.2. Szinonim szerkezetek közötti választást sok más esetekben is találunk a bibliafordításokban, ezek azonban a nyelvi változásvonalakra nincsenek hatással, inkább arra utalnak, melyik típus melyik másikkal váltható ki. Ilyennek mutatkoznak például a kapcsolatos mellérendelés és a célhatározói alárendelés vagy – az alárendelésen belül maradva – a jelzői, kötött határozói és célhatározói alárendelés stb. Máskor a fordítóknak a mondatszerkezetek közötti válogatása a fordítandó szöveggel való küzdelmet mutatja. Az itt következő példasor különböző mondattani megoldásai például abból adódnak, hogy a fordítandó tartalom (amely jelen esetben fonák okság, azaz elvárás törlése) és egy még nem tökéletesen kialakult mondattípus, a megengedés nehezen találnak egymásra. A Vulgata latin szövege (Ján. 11: 6): ut ergo audivit quia infirmabatur, tunc quidem mansit in eodem loco duobus diebus. A fordítók megoldásai: „aet hog hallotta met btegluala bio lakoec aon hľb kt napon” (MünchK. 97ra); „ho azert halla ho beteg · tahat meg marada azon helben · ket napoth” (DöbrK. 487); „Mnt aert hallotta vona hog betegleneek/ ollehet akkoron marada· megh aon helen ket napglan” (JordK. 665); „Aert mkoron meg halla hog beteg wolna, Iol lehet a idewbe, wgan azon hel marada keet napg” (Pesti: ÚT. 210b); „Mikor meg hallotta vólna azért hogy az (Lázár) beteg, ackor noha kęt nap marada ott helyben az hól vala” (Károlyi 93a).

A mondattani szinonímia működése tehát lassú, nem kihalásos jellegű (felváltó), hanem egymás mellett élő, de arányeltolódásokkal járó változásokat hozott létre az összetett mondatok rendszerében. A jelenség vizsgálata az eddigieknél jóval nagyobb figyelemre tarthatna számot, mivel a szerkesztésmódok közötti választás nyelvrendszerbeli lehetőségeinek és szabályainak megismerése mellett, a választás motivációja is többször felderíthető.²¹

6. Az összetett mondatok nyelvi változásait irányító, itt említett hatóerőket természetesen nem lehet mereven elválasztani egymástól. Egy-egy nyelvi változásban hol az egyik, hol a másik érvénye, irányító szerepe látszik meghatározóbbnak. De: mint az elemzett adatok rávilágíthattak: ellipszis és grammatikalizáció, analógia és mondattani szinonímia stb. együtt hozzák létre a nyelvi változásokat. Mint ahogy a szőttes színén is egybefonódnak a minták.

A Lüdtke által Möglichkeitnek nevezett nyelvi változások (vö. Lüdtke 1980: 19) a különböző nyelvekben vagy legalábbis azok egy jelentős részében hasonló eredők mentén és hasonló folyamatok által zajlódhattak (vö. Ladányi 1998: 411 is). Ha csak egy egészen felületes összehasonlítást teszünk például a némettel, azonosságokat és eltéréseket is regisztrálhatunk. Az alárendelő mondatok grammatikalizációjakor a kötőszó szerepű szabad grammatikai morfémák kialakulásában itt is a névmásoknak van döntő szerepük. A hogy kötőszós típusnak megfelelő német mellékmondattípus, a daß kötőszós mondatok kialakulásának grammatikalizációs folyamatát azonban másképpen írják le a magyarban rekonstruált típushoz képest: mellérendelésből származtatják, mutató névmás kötőszó átértékelődéssel és a tagmondathatár eltolódásával: ich weiß das: er kommt ich weiß, daß er kommt (Ebert 1978: 26; Schweikle 1996: 258). A vonatkozó mondatok kialakulásának folyamatát Ebert két vonalon ábrázolja: ebből az egyik a mutató névmásból, a másik viszont a kérdő névmásból grammatikalizálódott (i. m. 24–5).²² Ez utóbbi felelne meg annak a folyamatnak, amelyet a magyarra nézve rekonstruálni szokás. Az igeneves szerkezetek helyére belépő mellékmondatos szerkesztésmód jelensége számos nyelvből, így a németből is ismert (Ebert i. m. 29). A periferikusabb jelenségek közül néhány: feltehető, hogy hasonló változások eredményeképpen jöttek létre mindkét nyelvben a daß ~ hogy kötőszóval társulásra lépett kötőszóegyüttesek: kaum daß, nur daß, so daß ~ alighogy, csakhogy, úgyhogy stb. (Ebert i. m. 28). Az okhatározói és magyarázó mondatok analógiás kettéhasadásának hasonlóságáról már fentebb esett szó (l. 4.), ez mindkét nyelvben nagyjából azonos időszakban történt.

Ebből is kiderül, hogy szükség lenne egy részletes, bizonyító anyaggal kellően alátámasztott általános szintaxistörténetre.

SZAKIRODALOM

Benkő Loránd 1975. A történeti nyelvtudomány néhány kérdéséről. NyK. 77: 327–44.

Benkő Loránd 1988. A történeti nyelvtudomány alapjai. Tankönyvkiadó, Budapest.

Benkő Loránd 1993. A szinkrónia korlátai a történeti nyelvtudományban. In: Horváth Katalin–Ladányi Mária (szerk.): Állapot és történet – szinkrónia és diakrónia – viszonya a nyelvben. ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék, Budapest, 17–24.

Berrár Jolán 1960. A magyar hasonlító mondatok története a XVI. század közepéig. NytudÉrt. 23. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Cherubim, D. (Hrsg.) 1975. Sprachwandel. Reader zur diachronischen Sprachwissenschaft. Walter de Gruyter, Berlin–New York.

Cser András 2000. A történeti nyelvészet alapvonalai. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba.

Diewald, Gabriele 1997. Grammatikalisierung. Max Niemeyer Verlag, Tübingen.

Dömötör Adrienne 1991. Az alárendelő mondatok: A jelzői mellémondatok. In: Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 742–5.

Ebert, Robert Peter 1978. Historische Syntax des Deutschen. Metzler, Stuttgart.

Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina (szerk.) 1994. Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Forgács Tamás 1993–1994. Zárt korpuszok és pótkompetencia. NéprNytud. 35: 17–23.

Forgács Tamás 1999. Bővítmények grammatikalizálódásának és lexikalizálódásának kérdései az igevalencia szemszögéből. In: Büky László–Forgács Tamás (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I. József Attila Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszék, Szeged, 23–44.

Haader Lea 1995. Az alárendelő mondatok: Az alanyi, állítmányi, tárgyi és határozói mellékmondatok. In: Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 506–665.

Haader Lea 1999. Részrendszerváltozás az összetett mondatokban. In: Büky László–Forgács Tamás (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I. József Attila Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszék, Szeged, 59–66.

Hadrovics László 1969. A funkcionális magyar mondattan alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Herman József 1967. A nyelvi változás belső és külső tényezőinek kérdéséhez. ÁNyT. 5: 155–68.

Herman József 1982. Szociolingvisztika és nyelvtörténet. MNy. 78: 1–8.

Juhász Dezső 1991. A kötőszók. A módosítószók. In: Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 476–500 és 501–13.

Juhász Dezső 1992. A kötőszók. A módosítószók. In: Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 772–814 és 815–38.

Károly Sándor 1972. Nyelvtörténet és kommunikáció. ÁNyT. 8: 119–31.

Károly Sándor 1980. Hozzászólás a „Történeti nyelvtanírásunk helyzete és feladatai” c. előadáshoz. In: Imre Samu–Szathmári István–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv grammatikája. NytudÉrt. 104. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 41–53.

Keszler Borbála 2000. A mai magyar nyelv szófaji rendszere. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 67–76.

Kiss Sándor 1993. A mondattani szinonímia és átépülésének tényezői. In: Horváth Katalin–Ladányi Mária (szerk.): Állapot és történet – szinkrónia és diakrónia – viszonya a nyelvben. ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék, Budapest, 115–9.

Kövecses Zoltán 1998. A metafora a kognitív nyelvészetben. In: Pléh Csaba–Győri Miklós (szerk.): A kognitív szemlélet és a nyelv kutatása. Pólya Kiadó, Budapest, 50–82.

Kugler Nóra 2000. A mondattan általános kérdései. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 369–93.

Ladányi Mária 1998. Jelentésváltozás és grammatikalizáció – kognitív és szerves nyelvészeti keretben. MNy. 94: 407–23.

Ladányi Mária 1999. Poliszémia és grammatikalizáció. In: Gecső Tamás (szerk.): Poliszémia, homonímia. Tinta Kiadó, Budapest, 124–34.

Lotz János 1974. A magyar nyelv grammatikai kategóriái. In: Imre Samu–Szathmári István–Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. NytudÉrt. 83. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 344–7.

Lüdtke, H. 1980. Sprachwandel als universales Phänomen. In: Ders (Hrsg.): Kommunikationstheoretische Grundlagen des Sprachwandels. Berlin–New York, 1–19.

H. Molnár Ilona 1968. Módosító szók és módosító mondatrészletek a mai magyar nyelvben. NytudÉrt. 60. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Papp Zsuzsanna 1996. Értsed. In: R. Molnár Emma (szerk.): Absztrakció és valóság. Békési Imre köszöntése. JGyTF Kiadó, Szeged, 237–41.

Papp Zsuzsanna 1998. Hiszen tallózni jó! In: Hajdú Mihály–Keszler Borbála (szerk.): Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, Budapest, 150–4.

Péter Mihály 1967. A strukturális szemléletű történeti nyelvtan kérdéséhez. ÁNyT. 5: 247–68.

Péter Mihály 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Tankönyvkiadó, Budapest.

Rácz Endre 1995. Nem mondatrészkifejtő mellékmondatok. In: Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 694–718.

Schildt, J. 1976. Abriß der Geschichte der deutschen Sprache. Akademie-Verlag, Berlin.

Schweikle, Günther 1996. Germanisch–deutsche Sprachgeschichte im Überblick. Verlag J. B. Metzler, Stuttgart–Weimar.

Tolcsvai Nagy Gábor 1993. „Minden mozog”. Időértelmezések a nyelvtudományban. In: Horváth Katalin–Ladányi Mária (szerk.): Állapot és történet – szinkrónia és diakrónia – viszonya a nyelvben. ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék, Budapest, 181–7.

G. Varga Györgyi 1992. A névmások. In: Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 455–569.

Varjas Béla 1960. Sylvester János: Új Testamentum. Bibliotheca Hungarica Antiqua I. A kísérő tanulmányt írta és a fakszimile szöveget gondozta Varjas Béla. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Haader Lea

SUMMARY

Haader, Lea

Microdiachrony and the investigation of linguistic changes

On the basis of the material of the volumes of A magyar nyelv történeti nyelvtana [A historical grammar of Hungarian], the author analyses the major processes that directed the emergence and development of Hungarian complex and compound sentences up to the end of the Old Hungarian period. In particular, she discusses grammaticalization processes in detail, but she also mentions changes caused by ellipsis, analogy, and structural synonymy.

¹ Bizonyos szempontból megfelel a grammatikalizáció szinkrón aspektusának, s ugyanígy a károlyi makrodiakrónia (1980: 48–9) a diakronikus aspektusnak (vö. Diewald 1997: 5).

² A változásokkal kapcsolatos jelenségek valódi magyarázatára a nyelvtörténeti magyarázat elvi problémáinak ismeretében (vö. Herman 1982: 3–5) nem teszünk kísérletet. Ez azért sem lenne ajánlatos, mert éppen az alább tárgyalandó folyamatok egy részével kapcsolatban válik igazán világossá a szituatív átértékelődéseknek a lassú eltolódásokat, változásokat létrehozó jelentős szerepe, s igazolja a Károly-féle szkepticizmust az okok kutatására nézve (Károly 1972: 123–4). Ami itt-ott szóba kerül, az csupán a nyelvi anyagból levonható elsődleges következtetés szintjéig jut el.

³ A zárt korpuszok és a pótkompetencia fogalmára vö. Forgács 1993–1994.

⁴ A történeti szinkrón metszetek elvi problémáitól – időfogalom; a nyelvi rendszer homogenitása (vö. Benkő 1975, 1988, 1993; Cherubim 1975; Péter 1967; Tolcsvai Nagy 1993; stb.) – most eltekintünk.

⁵ A továbbiakban elsősorban az alárendelő viszonyú összetett mondatokkal foglalkozunk. A mellérendelt mondatokat eleve úgy szokás jellemezni, hogy a tagmondataik között logikai viszony áll fenn, amelyet a (grammatikalizálódott) kötőszó (csak) jelezhet (vö. Kugler 2000: 374). Ezekről csupán az alárendeléssel érintkező esetekben lesz szó.

⁶ Az újabb tanulmányok közül, amelyek a magyar nyelvre vonatkozóan foglalkoznak grammatikalizációs folyamatokkal, az alábbiakat emelem ki: Forgács 1999; Ladányi 1998 (ez elméleti igényű is) és 1999. Ezek a munkák azonban az összetett mondatokban végbemenő speciális grammatikalizációs folyamatokat nem érintik.

⁷ A séma még tovább folytatódik: (demorfologizálódás) morfonológia (eltűnés) zéró (Diewald 1997: 18); a skálának ezen a részén ábrázolt folyamatok azonban az összetett mondatok változásait már nem érintik.

⁸ Károly a szűkebb és a tágabb jelhelyzet (azaz a mikromező és a makromező) között feszülő ellentmondások, szembenállások szerepét hangsúlyozza a nyelvi változások létrejöttében; ilyenek például jelrendszer és a társadalom, jelrendszer és a kultúra, jelrendszer és a beszédmű stb. (Károly 1972: 121).

⁹ Különösen, ha figyelembe vesszük, mi minden tartozik a nyelvi változásokat befolyásoló makromező tényezői közé: ontológiai, kultúra , szociológiai stb. struktúrák (Károly i. h.); l. az előző lábjegyzetet is.

¹⁰ A grammatikai kategóriát itt nem a szűkebb (Lotz 1974) értelemben használom, hanem az összetett mondat szerveződésére jellemző grammatikai szerepű szabad morfémák (kötőszó, utalószó) megnevezésére.

¹¹ Jól érzékelhetők a grammatikalizációs folyamat következményeképpen létrejött párok: mint, miképpen – hasonlító kötőszók ~ úgymint, olymint, olymiképpen – feltételesen hasonlító kötőszók; ha – feltételes kötőszó ~ olyha – feltételesen hasonlító kötőszó.

¹² Az expresszivitás nem azonos az érzelemkifejezéssel, annál tágabb fogalom (Péter 1991: 41). A nyelvi érzelemkifejezés azonban mindig expresszív.

¹³ A MGr. a módosítószókat a mondatszók szófaji csoportjában tárgyalja (Keszler 2000: 70). A grammatikalizációs folyamatok szempontjából azonban jobb helyük van a Berrár-féle felosztásnak megfelelően a viszonyszók között (vö. Faluvégi–Keszler–Laczkó 1994: 45). H. Molnár a szófajtani és a mondattani nézőpont összetalálkozását szorgalmazza (1968: 27).

¹⁴ Bizonyos elvont jelentésű főnevek ragos alakjaival kivételt kell tennünk (tényleg, esetleg), bár ezekről is elmondható, hogy valójában értékelő jellegűek: a faktivitás, a modalitás szempontjából értékelnek.

¹⁵ A grammatikalizáció során lezajló metaforikus és metonimikus folyamatokról bőséges a szakirodalom. Kövecses (1998: 78 és kk.) kimutatja, hogy a metaforikus konceptualizáció feltehetőleg univerzális emberi tapasztalásokon nyugszik. Vö. még Ladányi 1998: 410, 412.

¹⁶ A jelzői mondatok kialakulását l. Dömötör 1991: 742–4.

¹⁷ A szétválási folyamatokról részletesebben l. Haader 1999.

¹⁸ Elég tágan értelmezve ebbe sok minden belefér, így a nyelv emocionális oldala (vö. Péter 1991) vagy a bármilyen okból történő redundanciára való törekvés (Herman 1967) stb. is.

¹⁹ Ugyanannak a szövegnek többször hagyományozott, az idő és a nyelvterület szempontjából eltérő változatai alkalmasak az egymást felváltó formák és szerkezetek kutatására (Ebert 1978: 6). A nyelvterület különbözőségével összefüggésbe hozható választások most nem kerülnek szóba.

²⁰ Sylvester erazmistaként gondosan ügyelt az értelmezés pontosságára, semmit sem bízott az olvasóra (vö. Varjas 1960: 14).

²¹ Vö. Károly 1972: 124–6 a passzív viszony kifejeződési lehetőségeire.

²² E rekonstrukció jogosultságát kétségbe vonja Cser (2000: 69–70). Azzal érvel, hogy az alárendelő kötőszók kérdő vagy mutató névmási formája nem jelenti egyben azt is, hogy ezek ilyen szerkezetekből fejlődtek, „hiszen egy szó a maga különböző tulajdonságait megváltoztathatja a környezetére való tekintet nélkül is” (i. m. 70). Ezt a megállapítást – a környezet kizárását a változásokból különösen viszonyszók esetében – nem érzem problémátlannak.