Az alany és az állítmány viszonya: hozzárendelés vagy alárendelés?*

Deme László 80. születésnapjára

Az alany és az állítmány viszonyával kapcsolatban – mint az köztudott – ötféle alapvető nézetet tartunk számon (vö. Huszár 1979, Laczkó 1994). Ezek közül négy a hazai szakirodalomban is megjelenik.¹ Kettő: a paralellizmus vagy más néven dualizmus, valamint a hozzárendelés-felfogás az alanyt és az állítmányt egyszintű mondatrészeknek tekinti, míg a másik kettő: az ún. alany, illetve állítmány primátusának elmélete hierarchiát feltételez a két mondatrész között.

A paralellizmusfelfogás nagyon erősen a logikában gyökerezik,² s visszavezethető arra a szemléletre, mely a mondatot azonosította az ítélettel. Eszerint a mondat alapvetően alanyi és állítmányi részből áll (az állítmányi rész tartalmazza a mondatban az állítást, mely az alanyi részre vonatkoztatható, vagyis közöttük predikatív viszony van), s ez a két rész nem áll egymással szintagmatikus kapcsolatban, nem egymástól függenek, hanem megformáltságukban a mondat jelentésétől. Sajátos ellentmondás, hogy ennek a nézetnek a képviselői elméletükben minden tagolt mondatot alapvetően mindig egy alanyi és egy állítmányi részre bontottak fel, ám a gyakorlatban, a konkrét elemzésnél már csak ún. puszta alanyról és állítmányról beszéltek, a az alany és állítmány közötti egyeztetést csak „célzott egyformaságnak” tekintették, így nem tartották grammatikai ismérvnek.

A hozzárendelés-felfogás elsősorban szintén logikai megalapozottságú, az alany és az állítmány, a két fő mondatrész kapcsolatát azonban már alapvetően – jóllehet a szakirodalomban nem mindig teljesen egyértelműen – szintagmatikus kapcsolatnak³ tartja. Gondoljunk a szintagmák hármas felosztásában a hozzárendelő szintagma megkülönböztetésére az alá- és a mellérendelő mellett⁴. A hozzárendelés-felfogás fontos jellegzetessége, hogy hangsúlyozza a két tag között lévő kölcsönös meghatározottságot, amit az egyeztetés jelez. A két fő mondatrész alkotja tehát a mondat nyelvtani, szemantikai, logikai magvát, hordozza a mondat predikatív jelentését. A magyar szakirodalmi hagyományban s ezzel együtt az iskolai oktatásban a hozzárendelő felfogás vált a XX. században a legelterjedtebbé.

Ahogy ebből a rövid és vázlatos összefoglalásból kiderül, az alanyt és az állítmányt egyenrangú félként kezelő két felfogás alapvetően logikai megalapozottságú. A hozzárendelés képviselői azonban a két mondatrész egyenértékűségét a mondat struktúrájában már grammatikai ismérvekkel is igyekeznek alátámasztani. Ilyen például a Berrár Jolán által alkalmazott kritériumrendszer, melyet Bloomfield és de Groot alapján dolgozott ki. Berrár szerint tudniillik a szintagma három kritérium alapján kielégítően definiálható, ezek a helyettesíthetőség az azonos vagy eltérő disztribúció vonatkozásában, a kihagyhatóság és a kérdezhetőség, esetenként negyedik szempontként még felvette a kiegészíthetőséget is. Az alá- és a mellérendelő szintagma mellett ezekkel a grammatikai ismérvekkel határozta meg tehát a hozzárendelő szerkezetet is (Berrár 1965, 1977). Rácz Endre pedig – aki alkalmazta a berrári szempontrendszert is – a legfontosabbnak azt a kritériumot tartotta, hogy az alany-állítmányi szerkezet mindkét tagja kifejezhető mellékmondat formájában, míg az alárendelő szerkezet esetében csak a bővítmény (tárgy, határozó, jelző) alakítható át mellékmondattá.⁵ Ebből pedig a nézet képviselői számára az a következtetés kell, hogy adódjon, hogy az alany és az állítmány egyenértékűek a mondat szerkezetében (Rácz 1994a: 72).

Az alany-állítmányi viszony hierarchikus voltát vallók a fenti két nézettel ellentétben már egyértelműen és szinte kizárólagosan grammatikai ismérvekkel igyekeznek alátámasztani elméletüket.

Az alany primátusát képviselő nézet a magyar szakirodalomban inkább tudománytörténeti érdekesség. Ez az elmélet a magyar nyelv vonatkozásában Klara Majtyinszkaja nevéhez fűződik (1955–60: III. 126), akire háromkötetes magyar grammatikájának megírásakor nyilván erősen hatottak az orosz nyelvészeti iskolák. Felfogása szerint az alany az állítmány fölérendeltje, s ennek legfőbb grammatikai bizonyítéka, hogy az alany irányítja az egyezetést. Nyilvánvaló, hogy ez a vélekedés esetleg csak azokban a nyelvekben tekinthető helytállónak, amelyekben létezik nembeli egyeztetés (például az orosz). A magyarban az alany és az állítmány egyeztetése azonban éppen az alany primátusának ellenkezőjét, azaz az állítmány fölérendeltségét bizonyítja.

A hozzárendelés-felfogás mellett a másik legelterjedtebb nézet az állítmány primátusáról szóló elmélet. Alapvetően ez a felfogás szerves összefüggésben áll az igeközpontú szemlélettel⁶, s ebből következően a Tesniére nevéhez fűződő valenciaelmélettel. A magyar szakirodalomban azonban az állítmány primátusát valló nézet nemcsak az igei állítmányra, hanem az állítmányra általánosságban kiterjed. Ennek az elméletnek tudniillik legnagyobb hatású hazai képviselője Deme László, aki az állítmány fölérendeltségét valló szemlélethez nem a valenciaelméletből kiindulva jutott el alapvetően, hanem a mondategységen belüli viszonyokat vizsgálva (Deme 1971). Eszerint az állítmány a mondat központi magja, ennek alárendeltje az alany, vagyis az alany ugyanúgy ún. mondatszintű bővítmény, mint a tárgy és a határozó. Az állítmány fölérendeltségére a következő érveket szokás felhozni Deme alapján: 1. a mondategységnek a szórendi elrendeződés szempontjából az állítmány a szuverén magva; 2. a konstrukcionális elemzés esetén az állítmány segítségével kérdezünk az alanyra éppen úgy, ahogy a tárgyra és a határozóra is; 3. az alany irányítja az egyeztetést, s a szám- és személybeli egyeztetésnek éppen az a sajátossága, hogy mindig a bővítmény irányít (vö. a birtokos jelzős szintagmát – én könyvem –, valamint az igeigenévi szerkezetet – az én idéztem példa) (Deme 1971: 51–3). Mindehhez Keszler Borbála a Magyar grammatikában még a következőket tette hozzá: 4. a kérdő, határozatlan vagy általános névmással kifejezett alany ugyanezekkel a névmásokkal kifejezett tárggyal vagy határozóval mellérendelő kapcsolatot képes létesíteni, például: Ki, mikor és hol találkozott vele?, Ki és mit mondott erről a kérdésről?, s mellérendelő viszonyba csak a mondat azonos szerkezeti szintjén lévő mondatrészek kerülhetnek egymással (Keszler 2000: 351). A Deme László-féle nézeteken alapuló állítmány primátusa szemléletet közvetíti tehát a legújabb egyetemi tankönyv, a Magyar grammatika is.

Az utóbbi évek magyar leíró grammatikai szakirodalmában tehát – ha nem is élesen – a hozzárendelés és az állítmány primátusa áll egyfajta szemléleti vita középpontjában vagy pontosabban fogalmazva: állnak egymás mellett. Azt azért természetesen hozzá kell tenni, hogy az állítmány primátusát vallók is elismerik az alany és az állítmány hozzárendelő jellegét ugyan, de azt logikai viszonynak tartják. A Magyar grammatika ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „A predikátum és a szubjektum között valóban hozzárendelő viszony van. […] A hozzárendelő kapcsolat tehát logikai fogalom, nem grammatikai” (Lengyel Klára 2000a: 399). Hasonlóképpen vélekedik Deme is (i. h.). A problémát véleményem szerint leginkább az okozza, hogy a magyar nyelv alany-állítmányi viszonyára mindenképpen vagy csak az egyik, vagy csak a másik nézetet próbálják alkalmazni, sokszor azzal a megszorítással is, hogy az alany-állítmányi szerkezet meghatározását rendkívül megnehezíti az a tény, hogy egymástól igen eltérő módon viselkedő állítmányfajták, az igei és az összetett állítmány (ez utóbbiba beleértve az ún. névszóit is) közös vonását kell benne megfogalmazni. Mindkét felfogásban akkor keletkezik belső ellentmondás, amikor az alany és az állítmány viszonyát szembesítjük az alárendelő szintagmák osztályozásában alkalmazott vonzatosság kérdésével. A fő nehézséget az alany vonzat voltának megítélése jelenti.

Az alany vonzat voltát az ige szótári tételeként, azaz hogy az ige jelentéstartalmához általában eleve hozzátartozik az alannyal való kiegészülés, természetesen jó néhány érv alátámasztja. Egyrészt az igei csoportban az alany struktúramegkülönböztető jegy, hiszen az ún. alanytalan igék oppozícióban állnak az alannyal kiegészülő igékkel, azaz az alanyi vonzattal rendelkező igékkel szemben megkülönböztetjük azokat az igéket, amelyek esetében az alanyi vonzathely kitöltése tilos. Másrészt az alany képes tárggyal (mely mindig vonzat) és határozói vonzattal váltakozni bizonyos szerkezetekben, következésképpen az alany maga is vonzat. Erre a legegyszerűbb bizonyíték az aktív-passzív váltakozás.⁷ (Az alany vonzatosságára legutóbb l. Kugler 2000: 408–10.)

Az alany vonzatossága az alany-állítmányi viszony kétféle koncepciójában a következő problémákat okozza.

A hozzárendelő viszony esetén, melynek vonatkozásában természeténél fogva ellentmondás van az alany vonzatként való kezelésében, nyilvánvalóan az ige valenciájának vizsgálatakor kell szembesülni ezzel az ellentmondással. Rácz Endre például az igei csoport tárgyalásakor az ige vonzataként tartja számon az alanyt a valenciaelméletnek megfelelően, ám amint ez a szerkezet megkapja a valóságra való vonatkozását, azaz mondatként funkcionál, az alanyt és az igei állítmányt már egyenrangú hozzárendelő szerkezetként tárgyalja, azt hangsúlyozva, hogy az állítmány alanya az ige alanyával (Rácz 1994b: 81–2). Ez nyilvánvaló ellentmondás, s a grammatikai és logikai megközelítés keveredése.⁸

Ezzel szemben az állítmány primátusát vallók esetében – ahol az alany vonzatossága természetes módon illeszkedik bele az elméletbe – az összetett állítmány mégis egyfajta gondot okoz. (Természetesen az összetett állítmány kategóriájába értendő az ún. névszói állítmány is, melyet olyan összetett állítmánynak kell tekinteni, ahol a kopula zéró fokon szerepel.) Ez Deme Lászlónak a maga nemében nagyon következetes rendszerében nem jelenik meg, a Magyar grammatikában azonban igen.

Az alany mint vonzat ugyanis nem tartozik hozzá alapvetően a főnév szótári tételéhez, s kérdéses a melléknév szótári tételéhez való tartozása is,⁹ jóllehet például Rácz Endre (1994c: 89–90) a melléknév valenciaértékét vizsgálva a melléknév vonzataként tartja számon az alanyt, azzal indokolva, hogy állítmányi funkcióban a melléknév mindig köthető alanyhoz. Ez ugyan igaz, s nyilvánvalóan összefügg a jelzős szerkezet és az állítmányi szerkezet transzformálhatóságával, azt azonban fontos szem előtt tartani, hogy az állítmányi pozíció nyilvánvalóan megköveteli az igei jelleget, így mind a főnév, mind a melléknév csak a kopula segítségével képes az állítmányra jellemző grammatikai kategóriák (mód-, idő- és személyszámjelentés) kifejezésére, vagyis az összetett állítmány alanya a névszóhoz mint ún. grammatikai igéhez kapcsolódik (vö. Lengyel 1996: 45–6). Vagyis ahhoz, hogy a főnév vagy a melléknév állítmányi szerepbe kerüljön, „igésülnie” kell, az igeiség – nem az ige! – kritériumainak kell megfelelnie, s emiatt válik kérdésessé az alanyt a melléknév vonzataként számon tartani.¹⁰

Az is nyilvánvaló továbbá, hogy a kopula a névszót nem képes teljes mértékben igei jelleggel felruházni (pusztán csak annyira, hogy az állítmányi szerepkör betöltésére alkalmas legyen), ezt jól mutatja az, hogy az állítmányi szerepű főnév és melléknév is megőrzi saját szófajára jellemző bővítményeit. Ezt a legszembetűnőbben a főnév jelzőjének megmaradása mutatja: Máté jó kisfiú volt ma. Kérdés tehát, hogy mennyiben tekinthető egy igei jellegű főnév vagy melléknév vonzatának az alany?

A magyar grammatika a következőképpen oldja meg ezt a problémát. Az összetett állítmány esetében az alanyt a mondat struktúrájához tartozó vonzatnak, tehát a grammatikai ige strukturális bővítményének értelmezi (Lengyel 2000a: 399). Ez azonban némiképp ellentétben áll a grammatika vonzat-, illetve régensmeghatározásával: „A vonzat olyan bővítmény, amely szervesen hozzátartozik az alaptag jelentésszerkezetéhez […] A vonzatok alaptagját régensnek nevezzük. Régensek mindazok a szótári tételek, amelyek meghatározott számú nyelvi egység jelenlétét követelik meg az őket befogadó mondatokban” (Keszler 2000: 355, kiemelés tőlem L. K.). Tény tehát, hogy nevezzük az összetett állítmány alanyát bármiképpen, a kétféle állítmány melletti alanyi viszony nem azonos.

Mielőtt folytatnám a gondolatmenetet, szükségesnek látszik két rövid kitérőt tenni. Egyrészt: mint már említettem, a Deme-féle koncepció a maga szempontrendszere szerint következetes és logikus. A kétféle természetű állítmány okozta grammatikai eltérés azonban nála is jelentkezik, s ez közvetve összefüggésben van az előbb vázoltakkal. Deménél a bővítmények mondatszintű és szerkezetszintű kategóriákba sorolhatók: a mondatszintű bővítmények közvetlenül a kizárólagos fölérendelt tag, tehát az állítmány közvetlen alárendeltjei, a szerkezetszintűek ennél lejjebb helyezkednek el, ahol az alárendelt szerkezettagok mindegyike csak egyetlen mondatrészhez tartozik, a mondat egésze felől tekintve ennek a mondatrésznek a része (a rendszer részletes leírását l. Deme 1971: 49–51). A problémát az okozza, hogy a koncepció szerint a jelző mindig és kizárólag szerkezetszintű lehet csak, az állítmányi szerepű főnév jelzője azonban – minthogy a főnév grammatikai igeként is megőrzi szófajára jellemző bővítményeit – látszólag mondatszintre kerül. Deme ezt a következőképpen magyarázza meg: „maga a jelző hiába az állítmány jelzője, nem a mondat szintjén áll itt sem, hanem eggyel lejjebb; azaz itt sem mondatrész, hanem szerkezettag: mondatrész magánügye, ha mindjárt az állítmányé is” (Deme 1971: 51). Ebből viszont az is következik, hogy a melléknévi állítmány határozója is szerkezetszintű, az is a mondatrész „belügye”, hiába áll látszólag a mondat szintjén, hiába vág egybe a felszínen azzal, hogy a határozó alapvetően mondatszintű bővítmény. A fiú ma nagyon ügyes volt az edzésen mondatban tehát az idő- és a helyhatározó a grammatikai ige, azaz az állítmány mondatszintű határozói, a fokhatározó ellenben az állítmány melléknévi részének a „belügye”, vagyis szerkezetszintű.

A másik idekívánkozó megjegyzés: van valaki a magyar szakirodalomban, aki Brassaitól indíttatva nagyon is konzekvensen képviseli a kétféle állítmány különbözőségét, ebből következően az alany-állítmányi viszony kétféleségét és közös nevezőre hozhatatlanságát – ez Elekfi László, aki több tanulmányt is szentelt a mondat elemzési lehetőségeinek, a háromfajta megközelítési módnak: az aktuális tagolásnak, valamint a logikai és grammatikai nézőpontnak (Elekfi 1950, 1953, 1957, 1966). Alapvető kiindulása eltér ugyan az általam bemutatottól, hiszen ő – a régi terminusokkal élve – a névszói állítmányt helyezi szembe az igeivel és a névszói-igeivel, ellentétben az igei és a másik kettő különbözőségének hangsúlyozásával. Erre a későbbiekben még egy vonatkozásban visszatérek.

Továbblépve tehát: az igei állítmány alanyának alárendeltsége nyilvánvaló, nézzük meg az összetett állítmány és az alany viszonyát a grammatikai ismérvek alapján.

A fentiekben ismertetett grammatikai ismérvek közül kettővel ebben a vonatkozásban nem foglalkozom. Egyrészt azzal, hogy az állítmány a mondat struktúrájában központi helyet foglal el, ugyanis ez a nyilvánvaló tény nem befolyásolja az alany és az összetett állítmány viszonyának a kérdését. Az állítmány központi szerepére a legszemléletesebb grammatikai bizonyíték többek között az lehet, hogy ha névmás állítmányi szerepbe kerül, szabad bővítményeket kaphat: Jövőre már tietek lesz itt a föld – a névmási összetett állítmányhoz idő- és helyhatározó tartozik. Ezek a bővítmények – ahogy fentebb erről már szó volt – az állítmányi szerepből, az igeiségből adódnak (vö. Deme i. h.), s nem a névmáshoz tartoznak lexikálisan. A névmások ugyanis lexikai tételként gyakorlatilag bővíthetetlenek indirekt denotatív jelentésükből adódóan (vö. Laczkó 1996). Mindezzel párhuzamba állítható az a tény, amit Deme László úgy fogalmazott meg, hogy a szórendi elrendeződés szempontjából az állítmány a mondategység szuverén magva, a generatív elemzés pedig úgy, hogy az összetett és igei állítmányú mondatok a magyarban egységes szórendi és hangsúlyozási rendszert alkotnak. Az igekötős ige szórendi viselkedése egyezik a kopulás névszóéval, ilyen értelemben tehát nem lehet a kétféle alany-állítmányi viszony között különbséget tenni. Nem véletlen, hogy a strukturális nyelvtan az összetett állítmány névszói részét igemódosítónak vagy inkorporált összetevőnek nevezi (vö. É. Kiss 1992: 129–30; 1998: 34, 38).

Nem foglalkozom továbbá a Keszler Borbála-féle bizonyítékkal, ennek az esetében ugyanis úgy tűnik, hogy a Ki és hol találkozott Péterrel? vagy a Senki és soha nem tudta megoldani ezt a feladatot típusú mondatokban valójában nem az alany van mellérendelő viszonyban más bővítményekkel, hanem két egyszerű mellérendelő mondatról van szó, ahol az egyik tagmondat teljesen redukálódott: Ki találkozott Péterrel? és Hol találkozott Péterrel?, valamint Senki nem tudta megoldani ezt a feladatot és Soha nem tudta megoldani ezt a feladatot. Úgy tűnik, hogy a kérdő mondat esetében egy olyan tulajdonképpeni viszontkérdésről lehet szó, amelyben két mondatrész – jelen esetben az alany és a helyhatározó – vagy nem volt világos, érthető, vagy valamiért nem volt hihető, s ezért hangzik el e kérdés. A határozatlan és általános névmások logikai operátorok a nyelvben, s akkor vonhatók össze a fenti módon, ha mindkettő fókuszpozícióban van a többi mondatrész tekintetében egyébként azonos két mondatban. Mindezek miatt ezt a kritériumot nem vizsgálom meg az összetett állítmány vonatkozásában, jóllehet a jelenség összetett állítmányú mondatban is létezik: Ki és mikor volt katona Szegeden?, Bárki és bármikor lehet segítőkész.

Szempontjaim tehát a következők lesznek: egyeztetés, kérdezhetőség, átalakíthatóság és mellékmondattal való kifejezhetőség.

a) Az egyeztetés. A főnév és a melléknév szófaji jellegéből adódik, hogy nem képesek teljes mértékben egyezni az alannyal, csupán számban, a kötelező szám- és személybeli egyeztetés éppen ezért a kopulán valósul meg. Ha csak az összetett állítmány névszói részét vesszük figyelembe, akkor tulajdonképpen egy sajátos egyeztetésformát látunk, a pusztán számbeli egyeztetést, ami azért kivételes, mert a magyarban a számbeli egyeztetés mindig velejárója egy másik egyeztetéstípusnak, nevezetesen a személybelinek és az esetbelinek. Az alany által irányított szám- és személybeli egyeztetés csak az igén valósulhat meg, ezért az összetett állítmány esetében, ahol – mint láttuk – a névszó megőrzi saját szófaji értékét is, nem lehet perdöntő a hierarchikus viszony megítélésében. Ezt bizonyítja az is, hogy a -ként ragos essivusi állapothatározó is egyezhet pusztán számban – és úgy tűnik, egyre inkább terjed az egyeztetése – az alannyal vagy azzal a mondatrésszel, amelyre vonatkozik. Például: A fiúk a hadsereg katonáiként/katonákként vettek részt a gyakorlaton. Nyilvánvaló, hogy a számbeli egyeztetés itt két egymással szintaktikailag kapcsolatban nem lévő tag között valósul meg. Az ok az lehet, hogy a két mondatrész predikatív logikai viszonyban vannak egymással, az essivusi állapothatározó Komlósy András terminusával élve: predikatív bővítmény (Komlósy 1992: 452).

b) A kérdezhetőség. A konstrukcionális elemzés esetén valóban az állítmány segítségével kérdezünk a többi mondatrészre. A kérdezhetőséget azonban a szintagmatípusok elkülönítésében is szempontként alkalmazzák (vö. Rácz 1994d: 68–9). Rácz Endre szerint a hozzárendelő szerkezetre az jellemző, hogy kérdezhetünk egyik tagról a másikra és viszont, az alárendelés esetében azonban csak az alaptagról kérdezhetünk a bővítményre. Az alany és igei állítmány alárendelő voltát alátámasztja az a tény is, hogy csak az állítmányról lehet az alanyra kérdezni, hiszen az igei állítmánynak önálló kérdőszava nincs. Az összetett állítmány és az alany viszonyában azonban valóban oda-vissza kérdezhetőség működik – főnévi állítmány: Péter katona volt – a) Ki volt katona?, b) Mi volt Péter?, melléknévi állítmány: Péter fantasztikus volt – Ki volt fantasztikus?, Milyen volt Péter? Mindez arra utal, hogy a kétféle – igei és összetett állítmány – nem teljesen azonos viszonyban állnak az alannyal.

c) A transzformálhatóság. A transzformációt mint bizonyítékot az alany vonzatosságával kapcsolatban alkalmazzuk az igei állítmány esetében, s ez egyben természetesen bizonyítja az alany alárendelő jellegét. Másrészt azonban transzformációs eljárást alkalmazunk több esetben az azonosító alany-állítmány grammatikai elemzésekor is.¹¹ Az alábbi minősítő szemantikai viszonyt tartalmazó mondat ugyanis azt mutatja, hogy az alany eredethatározóval, az állítmány pedig eredményhatározóval váltakoztatható (vö. legutóbb Lengyel 2000a: 398). A kiinduló szerkezet: Péter tanár lesz. Az átalakított szerkezetek: Péterből tanár lesz, Péter tanárrá lesz. Ezt felhasználva: az azonosító A tett halála az okoskodás mondat alanya az okoskodás, állítmánya pedig a halála főnév, ugyanis: A tett halálává az okoskodás lesz, illetve A tett halála lesz az okoskodásból.¹² A transzformálhatóság feltételeivel most nem áll módomban részletesen foglalkozni, mindez azonban azt mutatja, hogy ha az alany és az állítmány névszói része is átalakítható, akkor közöttük nem tisztán alárendelő jellegű viszony van.

d) A mellékmondattal való kifejezhetőség. A hozzárendelő felfogás híveinek legfőbb grammatikai bizonyítéka az alany és az állítmány egyenrangúságára – mint láttuk – az, hogy mind az alany, mind az állítmány kifejezhető mellékmondat formájában, márpedig hierarchikus viszony esetében csak az alárendelt tag alakítható át mellékmondattá. Ám ez alapján éppen a mellékmondattal való kifejezési lehetőség mutatja a legtisztábban azt, hogy az igei állítmány alanya alárendelő jellegű, hiszen igei állítmányi mellékmondat nem létezik,¹³ az összetett állítmány alanya azonban nem lehet tisztán hierarchikus viszonyban az állítmánnyal, hiszen az állítmány névszói része kifejezhető mellékmondat formájában, például: Péter volt az, akit tegnap baleset ért, Akkora a hó, hogy alig lehet járni, Szerelmünk még mindig olyan, amilyen a kezdetekben volt.

Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy az alany és az állítmány viszonya a magyarban nem egyféle. Igei állítmány esetében hierarchia valósul meg: az alany az igei állítmány alárendeltje (állítmány primátusa). Állíthatjuk-e ezzel szemben, hogy az összetett állítmány és az alany egyszintűek, és jellemezhetjük-e ezt a viszonyt nemcsak logikailag, hanem grammatikailag is hozzárendelőnek? Az elvégzett próbák ellenére a válasz: nem. A fenti szempontok alkalmazása ugyanis csak azt mutatta meg, hogy az alany és az összetett állítmány főnévi vagy melléknévi része között áll fenn a hozzárendelő viszony – ott azonban meglehetősen egyértelműen és dominánsan. Ezzel szemben a kopula igésítő szerepe folytán a szerkezet az alárendeléshez közelít. Úgy gondolom, az összetett állítmány és az alany viszonya abban tér el az igei állítmányétól, hogy míg ez utóbbi teljes mértékben grammatikalizálódott, az összetett állítmány esetében ez csak részlegesen igaz, vagyis Deme László mondategységen belüli viszonyait szem előtt tartva: az ige és alanya grammatikai viszonyt alkotnak, tehát egymással mondatrészi függésben vannak, míg a másik esetben egyszerre teljesül a szerkezetben részben a grammatikai, részben a logikai jelleg (ez a logikai jelleg természetesen nem azonos a mellérendelésre jellemzőkkel, amit Deme úgy fogalmaz meg, hogy egymástól való grammatikai függetlenség, de egy harmadikkal szembeni grammatikai azonosság). Itt tehát a következőkről van szó. Az alany és az összetett állítmány főnévi vagy melléknévi része logikai hozzárendelő (predikatív) viszonyt mutat, a névszói rész és a kopula között morfológiai típusú grammatikai kapcsolat van, ezek tehát morfológiai jellegű szószerkezetet alkotnak, s a morfológiai jellegű grammatikai szerkezet, valamint az alany vonatkozásában realizálódik a szintaktikai alárendelő kapcsolat. Azaz tulajdonképpen kétféle grammatikai és egy logikai viszony kombinálódik.

Az egész kérdéskört tovább bonyolítja a kopula speciális jellege az igék osztályában. Bizonyos tulajdonságai segédige jellegűek, hiszen lexikálisan tartalmatlan, s az ige grammatikai jelentéseit hordozza, Lengyel Klára mondatrészteremtő segédigének nevezi (2000b: 252–3), másrészt azonban az a más vonatkozásban már említett tény, hogy az összetett és az igei állítmányú mondatok a magyarban egységes szórendi és hangsúlyozási rendszert alkotnak, és az igekötős ige szórendi viselkedése egyezik a kopulás névszókéval, a kopula igei természetét mutatja, azt, hogy a létigével és a teljes jelentésű igékkel kapcsolatban van (vö. Szalamin 1976: 456), vagyis a kopula önmagában átmenetinek nevezhető nyelvi jelenség. Ha ez utóbbi vonását emeljük ki, tehát a létigével és a tartalmas igékkel való kapcsolatát, akkor elvileg ez a gondolatmenet az összetett állítmány megszüntetéséhez vezet, amit a strukturális nyelvtan és tulajdonképpen Elekfi László is képvisel fent idézett tanulmányaiban. Ez esetben ugyanis állítmányi pozícióba kizárólag az ige kerülhetne, a Péter tanár lesz mondat esetében tehát a lesz kopula, s ennek az állítmánynak két alárendeltje a Péter alany és a strukturalisták által igemódosítónak, Elekfi László által tulajdonítmánynak, régebbi nyelvtanokban pedig állítmánykiegészítőnek¹⁴ nevezett tanár főnév. Vagyis tulajdonképpen megszületik egy hatodik mondatrész. Ez a „hatodik mondatrész” áll predikatív viszonyban az alannyal.

Két probléma azonban ezzel is adódik. Egyrészt: sajátos, kivételszámba menő jelenség lenne, hogy egy abszolút fölérendelt tag a felszíni szerkezetből törlődjön egy adott paradigmatikus helyen – mellesleg ez a törlődés a kopula segédigei voltára utal, hiszen itt nyilvánvaló a párhuzam a zéró igei szuffixumokkal –, másrészt itt sem kerülhetnénk ki azt a tényt, hogy az alany és az állítmánykiegészítő (tulajdonítmány, igemódosító) szintaktikai függése a kopulától nem azonos értékű.

Végezetül: tisztában vagyok azzal, hogy az itt elmondottak nyilván több ponton vitathatók, továbbgondolást igényelnek, egyéb vizsgálati szempontok bevonását teszik szükségessé. Mindezt egyfajta hangosan gondolkodásnak, problémafelvetésnek szántam – annak a vitathatatlan ténynek a függvényében, hogy a kétfajta alany-állítmányi viszony a magyarban nem egyforma.¹⁵

Adós maradtam azzal, hogy a címben feltett kérdésre válaszoljak: hozzárendelés vagy az alárendelés? Röviden és elnagyoltan: mindkettő. Az, hogy szerintem milyen módon realizálódik ez a kettősség, a fentiekből remélhetőleg nyilvánvalóvá vált.

SZAKIRODALOM

Balázs-Piri Aladár 1965. Az azonosító predikatív szószerkezet. Nyr. 89: 209–19.

Berrár Jolán 1965. Megjegyzések a szintaktikai viszonyok formális meghatározásához. NytudÉrt. 46. 17–24.

Berrár Jolán 1977. Alany és állítmány. In: Rácz Endre–Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó. Budapest. 79–93.

Betts, Gavin 1996. Latin. Fordította és átdolgozta: Bollók János. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Deme László 1971. Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata. Akadémiai Kiadó. Budapest.

É. Kiss Katalin 1992. Az egyszerű mondat szerkezete. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan I. Mondattan. Akadémiai Kiadó. Budapest. 79–178.

É. Kiss Katalin 1998. A predikátum belső szerkezete. In: É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter: Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó. Budapest. 31–71.

Elekfi László 1950. A százötven éves Brassai Sámuel. MNy. 46: 351–9.

Elekfi László 1953. A mondat elemzésének fő szempontjai. MNy. 49: 69–76, 370–80.

Elekfi László 1957. A logikai állítmány fogalma és az állítmányi névszó. I. OK. 11: 95–149.

Elekfi László 1966. A predikatív viszony. Nyr. 90: 62–75.

Hadrovics László 1969. A funkcionális magyar mondattan alapjai. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Huszár Ágnes 1979. A predikatív viszony szintaktikai kategóriái. NytudÉrt. 101.

Károly Sándor 1964. Az alany és az állítmány elemzéséhez. Nyr. 88: 158–68.

Keszler Borbála 1988. Az alany kifejezési lehetőségei. Urálisztikai Tanulmányok 2. 215–7.

Keszler Borbála 2000. A szintagmák. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 349–66.

Komlósy András 1992. Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan I. Mondattan. Akadémiai Kiadó. Budapest. 299–527.

Kubinyi László 1954. Az igei állítmányi mellékmondat kérdéséhez. MNy. 50: 408–19.

Kugler Nóra 2000. Az alany. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 405–13.

Laczkó Krisztina 1994. Az alany-állítmányi viszony megítélése. In: Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 74–5.

Laczkó Krisztina 1996. A névmási csoport? Adalékok egy sajátosan bővíthető szófaji osztályhoz. Nyr. 119: 398–408.

Laczkó Krisztina 2000. Az alany és az állítmány viszonyáról. In: Földi Éva–Gadányi Károly (szerk.): Vox humana. Bolla Kálmán professzor 70. születésnapjára. Budapest. 250–6.

Lengyel Klára 1996. A szófajok és mondatrészek összefüggései. In: Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv². Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 43–52.

Lengyel Klára 2000a. Az állítmány. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 394–404.

Lengyel Klára 2000b. A segédigék és származékaik. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 252–8.

Majtyinszkaja, Klára 1955–60. Vengerszkij jazik I–III. Moszkva.

Rácz Endre 1994a. A hozzárendelő szintagma. In: Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 70–3.

Rácz Endre 1994b. Az igei szerkezet. In: Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti tankönyvkiadó. Budapest. 79–82.

Rácz Endre 1994c. A melléknévi szerkezet. In: Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 88–90.

Rácz Endre 1994d. A szintagma általános jellemzői. In: Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 67–9.

Szabó Dénes 1958. A mai magyar nyelv I–II. Budapest.

Szalamin Edit 1976. A mondatformák kérdéséhez. NyK. 78: 453–65.

Töttössy Csaba 1985–86. Előadások latin mondattanból. ELTE BTK Latin Tanszék. Budapest.

Laczkó Krisztina

SUMMARY

Laczkó, Krisztina

The relationship between subject and predicate: subordination or coordination?

The aim of this paper is to clarify the issue raised in the title with respect to the subject/predicate relationship in Hungarian. In the relevant literature of recent years, the coordination view and that claiming the primacy of the predicate are represented side by side, in a mutually exclusive manner. The problem is based on the fact that two rather disparate subject/predicate constructions of Hungarian (Verbal predicate construction and complex predicate construction – where the latter subsumes both what are called nominal an nominal-verbal predicates) are treated by the relevant theories under the same heading.

The author first confronts the two views with the issue of the argumenthood of subjects. It is clear that, in the case of verbal predicates, the subject is a lexically specified argument, whereas in the case of complex predicates the subject can only be seen as a structural argument. That duality leads to contradiction in both views, albeit in two different ways. On the basis of four tests – agreement, question test, transformability, replacement by subordinate clause – the author then goes on to prove that the two types of subject/predicate constructions behave differently. The final conclusion that can be drawn from the tests is that the verbal predicate construction exhibits a fully grammaticalised subordinate syntagmatic relationship, whereas in constructions involving complex predicates two kinds of relationships are simultaneously represented: a logical predicative one and a grammatical one. The logical predicative one is concerned the subject and the nominal part of the predicate, and two different kinds of grammatical relationships are found between the copula and the nominal part of the predicate (a grammatical relationship of the morphological kind) and between the subject and that morphological construction (a grammatical relationship of the syntactic kind). Thus, the syntactic character realised in a complex predicate is not a lexically given property.

In sum, it is clear that, due to the differences between the two types of predicates, the subject/predicate relationship of Hungarian cannot be described in a unified manner, under the same set of theoretical assumptions.

^* Elhangzott a Nyelvtudományi Társaság felolvasóülésén 2001. november 13-án.

¹ Az ötödik felfogás, az ún. mondatmag-koncepció H. Becker nevéhez fűződik, s a lényege az, hogy az alany és az állítmány olyan szoros kapcsolatban állnak egymással, hogy tulajdonképpen oszthatatlan mondatmagot alkotnak, önálló értékük a mondatban nincs (vö. Huszár 1979: 4).

² Maga az alany és állítmány műszó is logikai eredetű, a grammatika a logika terminus technikusai közül vette át.

³ Az alanyt és az állítmányt szintagmaként először Ries határozta meg.

⁴ A hozzárendelés vonatkozásában a szerkezet szintagmaként való megítélésének bizonytalansága nyilvánvalóan a logikai alapvetésből ered. A hozzárendelő alany-állítmányi viszony szintagmatikus volta mellett talán a leghatározottabban Berrár Jolán állt ki több tanulmányában (1965, 1977).

⁵ Természetesen ez a megállapítás általánosságban értendő, hiszen nyilvánvaló, hogy egy mondatrész mellékmondattal való kifejezésének különféle grammatikai és szemantikai feltételei vannak. Ezzel a kérdéssel még nem nagyon foglalkozott a hazai szakirodalom, mindössze Keszler Borbála vizsgálta meg egy rövid tanulmányban az alany kifejezési lehetőségeit (Keszler 1988).

⁶ Nem véletlen, hogy a már Tesnire előtt a valenciaelméletet leíró Brassai Sámuel az állítmány primátusát csak az igés mondatokra vonatkoztatta (vö. Huszár 1979: 15).

⁷ Az aktív-passzív transzformáció kétszeresen is igazolja az alany vonzat voltát: az aktív szerkezet alanya a passzív szerkezet végrehajtó határozójával (a terminus nem használatos a magyar szakirodalomban, Töttössy Csabától [1985–86] vettem át szemléletessége miatt), a passzív szerkezet alanya az aktív szerkezet tárgyával váltakozik, például: János könyvet ír – János által könyv íratik. (Az alany vonzatosságának transzformációs igazolására l. Rácz 1994b: 81–2; Kugler 2000: 409.)

⁸ A paralellizmus elméletét valló Szabó Dénesnél is megjelenik ez az ellentmondás: az alárendelő szószerkezetek között tartja számon az adverbális alanyos szószerkezetet, példái: én kérek, munkás dolgozik (Szabó 1958: 286–7).

⁹ A számnevet az új egyetemi grammatika szemléletének megfelelően nem tekintem önálló szófajnak, pusztán a melléknév egy szemantikai alcsoportjának.

¹⁰ Úgy tűnik, hogy a melléknév akcidentális jelentése következtében „alkalmasabb” az állítmányi szerep betöltésére, mint a főnév, emiatt természetesebben veszi fel a grammatikai ige jelleget, s a melléknév tipikus bővítménye, a határozó az ige tipikus bővítményei közé is tartozik, míg a főnév tipikus bővítménye, a jelző ellentétben áll az igeiséggel.

¹¹ Az azonosító összetett állítmány megítélése és meghatározása még akkor is problematikus, ha az összetett állítmányt közös nevezőre hozzuk az igeivel. Erre a kérdéskörre most nincsen mód kitérni, de tény, hogy az azonosítás megítélése önmagában vitatott. Ezzel többek között részletesen foglalkozott Elekfi László (1966), Károly Sándor (1964), Huszár Ágnes (1979) és mások. Most mindössze egy végletes álláspontot idézek Balázs-Piri Aladártól: „Az azonosító predikatív szószerkezetben nincs grammatikai eszközökkel kifejezett állítmány, ezért a logika összefüggéseiben kell meghatároznunk benne az alanyt és az állítmányt” (Balázs-Piri 1965: 218). Eszerint tehát az azonosító alany-állítmány nem szintagma.

¹² Az, hogy az összetett állítmány névszói része milyen grammatikai és szemantikai feltételekkel alakítható át, további vizsgálat tárgya kell, hogy legyen.

¹³ Igaz, hogy Kubinyi László egy 1977-es tanulmányában felteszi, hogy mégis létezik igei állítmányi mellékmondat, s megtalálni véli az igemást mint új szófajt. Az igemás a mutató névmás és egy tartalmatlan ige kapcsolata lenne (úgy/azt csinál/ja, az történt stb.), s utalószóként funkcionálna az igei állítmányi összetett mondat főmondatában, például: Péter mindig azt csinálja, hogy nem válaszol a kényes kérdésekre. Nyilvánvaló azonban, hogy ebben az esetben tárgyi alárendelésről van szó strukturálisan. Kubinyi kimondatlanul egy fontos szemantikai tényt fogalmaz meg – melynek természetesen vannak grammatikai vetületei is –, az ún. tartalomváró szók kérdését. (Hadrovics László többek között ezen az alapon vizsgálja az összetett mondatokat 1969-es munkájában. A funkcionális magyar mondattanban.)

¹⁴ Az állítmánykiegészítő terminus a klasszikus latin grammatikákból származik. Meg kell azonban jegyezni, hogy a latinban az állítmánykiegészítő nemcsak az ún. nominativus praedicativus, hanem az attributum praedicativum (állítmányi jelző): superior stabat lupus ’feljebb állt a farkas’ és az appositio praedicativa (állítmányi értelmező): Cicero consul coniurationem detexit ’Cicero konzulként leplezte le az összeesküvést’ is.

¹⁵ Felmerülhet az is, hogy háromféle viszonyról beszéljünk. A fentieken kívül tisztán csak logikai predikatív viszonyt tartalmazna az azonosító szerkezetnek az a fajtája, amelynek felszíni szerkezetéből hiányzik a kopula, azaz implicit marad, s a szerkezet teljes azonosítást tartalmaz. A Magyar grammatika így fogalmaz: „A teljes azonosítást tartalmazó alany-állítmányi szerkezetek (A pénz pénz; Ő ő) hozzárendelő jellege erős” (Lengyel 2000a: 399). Ezzel a kérdéssel most nem foglalkozom.