Békési Imre: Osztatlan filológia. Nyelvészeti-irodalmi tanulmányok.
Tiszatáj Könyvek. Szeged, 2001. 295 l.
1. Békési Imre tanulmánykötetének jelentősége és érdekessége kettős arculatában rejlik, abban, amit alcíme is jelez: Nyelvészeti-irodalmi tanulmányok. A kettősség forrása valamennyi tanulmány közös tárgya, a különböző szempontokból tanulmányozott szöveg, valamint az, hogy a szöveg diszciplínája a textológia, a szövegtan interdiszciplináris, sőt multidiszciplináris tudomány. De az is számít, hogy az esetek többségében a vizsgált jelenségek is nagyjából ugyanazok, a szerző régi és jellegzetes kutatási témája, az ellentét és konstrukciótípusai köré csoportosulnak, és nemcsak szövegtani kutatási témák, hanem szépirodalmi szövegek alkotórészeiként is tanulmányozott jelenségek.
Hogy miben is áll – a minket itt leginkább érdeklő – kétarcúság lényege és sokféle összefüggése, azt a szerző szavaival, az Előszóból vett idézetekkel világítjuk meg.
A sokatmondó kiindulópont a szegedi Török Gábor véleménye a filológia egységéről: Osztatlan filológiát! (A líra: logika. Bp. 1968, 10). Békési arról is tájékoztat, hogy a nyelvtudomány és az irodalomtudomány egymáshoz közeledése a hetvenes években ugyancsak Szegeden folytatódott elsősorban a szöveg elméleti vizsgálata kapcsán (l. Szemiotikai szövegtan és Studia Poetica, valamint egy konferencián A kis herceg multidiszciplináris megközelítései).
A szerző nagyon jó észrevétele, állítása szerint más kapcsolódási lehetőségek is vannak. Ilyen összekötő kapocs a logika: „irodalmi és nyelvészeti elemzések azonos vagy egymáshoz közeli gondolkodásmódja, feltáró eljárásai közös forrásból, a logika valamely részterületéről eredtek” (6). De összekötő kapocs lehetett a logikától való elkülönülés is egy lényeges ponton, és ez nem más, mint a műelemzési gyakorlatban közismert előfeltevés, az implicit jelentésrészletek egy fajtája (6).
És így jut el egy új határmezsgyés tudományhoz, a sok mindent átfogó pragmatikához, aminek többek között az implikációk és az ezeket meghatározó feltételek, tényezők tanulmányozása is feladata.
A szerzőnek bevezetésként kifejtett gondolatai lényegében mind a műelemzés kérdésében kapcsolódnak össze. Ez a nagy kérdés az Előszó kiindulópontja és összegzése is.
Az indítás így hangzik: szükséges, de szinte reménytelen feladat a műelemzés, „súlyának cipelésére két tudomány is vállalkozott: az irodalomkutatás és a nyelvészet”, amelyek „néha egészen közel dolgoznak egymáshoz, máskor egymástól távolabb” (5), emiatt lenne szükséges – állítja jogosultan a szerző – a filológia egysége.
Az összegezés részben Petőfi S. János alapján azt a módszert is megszabó elvet hangsúlyozza, hogy „a műelemzésnek az értelme végül is ugyanott található, ahol … a mű értelme van” (7), és „mindkettő a világot tagolja, mindkettő a világnak ad valamiféle strukturáló értelmet” (7–8).
2. A fentebb említett elvek alapján kapcsolódnak össze a kötet darabjai (korábban, jórészt 1993 után írt, közölt cikkek, tanulmányok, konferencia-előadások). Írásai három nagyobb csoport szerint vannak elrendezve, mindháromban közös vizsgálati tárgy a mondat- és szövegalkotó eljárások, de mindegyik csoporton belül ebből más-más összefüggés hangsúlyozódik: (1) A viszonyok viszonyai (szabályok, formák, összefüggések); (2) A mondatnyelvészet és a szövegnyelvészet között (a mondat és a szöveg részleges egybeesései); (3) A szövegnyelvészet és az irodalomtudomány között (a szabályoknak, formáknak irodalmi művekben való előfordulása).
3. A következőkben mindegyik csoportból egy-egy tanulmányt emelek ki, azokat ismertetem, és aztán ennek alapján próbálom meg értékelni Békési Imre kötetét.
3.1. Az első csoport egyik tanulmányában figyelemreméltó kérdést taglal érdekesen és meggyőző okfejtéssel. A vizsgált jelenség meghatározása: „az ellentétesség és az okozatiság mint ’két viszony viszonya’ alkot szerkezetet egymással” (24).
Ebben lényeges vonás az, hogy „a kauzalitást a logika három, a nyelvészet két tag viszonyaként fogja fel” (24), „a kommunikációban ugyanis az egyik tag … nem kap nyelvi kifejezést” (25), például: Ő is csak ember. Előbb-utóbb meg fog halni. Nincs megfogalmazva a lehető logikai indítás: Minden ember halandó (25).
A szerző szerint számolnunk kell a kommunikációban részt vevő partnerek tudatában működő következtetési sémával (26), a valóságos eseményekkel és a velük kapcsolatos kollektív tapasztalatokkal (29). Úgy véli, hogy mindezekkel újabban már nem a logika, nem a grammatika foglalkozik, hanem a pragmatika, és ilyen alapon a kérdéses megnyilatkozást az alkotó vagy a befogadó minősíti vagy nem minősíti szövegnek (29–30) (Ellentétesség és okozatiság).
3.2. A mondatnyelvészet és a szövegnyelvészet kapcsolatát jól megvilágító tanulmány témája a rövidszöveg szövegsége. A szerző először arra hívja fel figyelmünket, hogy „a rövidszöveg – az olvasó szempontjából – emlékezetkímélő műfaj” (134), hisz lényege a rövidség, a néhány mondatos szövegterjedelem (130). A mondat és a szöveg összefüggését ebből a szempontból így világítja meg: a vizsgálatot annak megfigyelésére kell fordítani, hogy „hogyan lép át a tartalmi-logikai viszonyítás a szintaktikai részletezésbe és viszont: a szintaktikai a szövegszintűbe” (135).
A szerző szerint a rövidszöveg a vizsgálat gyakorlatában azt jelenti, hogy benne „könnyebben lehet belső, ’inherens’ szövegsajátosságokat felismerni, mint a hosszabb szövegekben”, és így a stilisztikai alakulatok ismerete „segít a szövegépítkezés szabályainak felismerésében” (141). És mindezek alapján könnyebb a szövegség (textualitás) lényegének felismerése (A rövid szöveg szövegsége. Márai Sándor: Napló 1976–1983).
3.3. Békési Imre kutatásainak egyik fontos elemét, az ellentéttel összefüggő egyik sajátosságot tartalmazza Nagy László Galambleves című versének az elemzése. Ehhez tág keret a fraktálszerkezet, amit így értelmez: „fraktálszerkezeten a szerkezet olyan sajátosságát szokás érteni, amelyben a részek szerkesztésmódja lényegében azonos az egész szerkesztésmódjával” (239).
Ilyesféle szabályosságot lát a szóban forgó Nagy László-versben, amit allegorikus költeménynek tekint (239; mélyebb értelme az 1956 utáni megtorlásokhoz kötődik: cölöp, gödör, sír).
A versegészre jellemző sajátosság az ellentét. A részletek azonos, tehát ellentételező szerkezetét négy részlet elemzésével, sok mindent megmagyarázó ábrázolásával igazolja. Az egyik ilyen részlet: „rózsára vágynak, de előbb / cölöpöket kell ültetni”. Azaz „az ellentét domináns fajtája a négy helyen kötőszóval is jelölt ’elvárástörlés’.” (238; Egy vers fraktálszerkezete. Nagy László: Galambleves).
4. Békési Imre kötetének jelentősége elsődlegesen újdonságából adódik, abból, hogy – mint már szóba került – tárgykörére egy érdekes kettősség jellemző: nyelvészeti és irodalmi tanulmányokat tartalmaz. Mindkét arculatát külön kell értékelnünk.
4.1. Az első az eddigi munkásságából (is) jól ismert nyelvészeti, szemiotikai textológiai kutatás. A vizsgálat tárgya jórészt az ellentét és különböző kapcsolódásai, például: a megszorító de, az ellentét megszorító és megengedő fajtája, ellentétesség és okozatiság, de van más is, például: az érvelés okozati-oki láncolódása, elemi és összetett struktúrák, elvi jelentésszerkezet. Mindezek foglalata a „szövegfelépítés tartalmi-logikai szabályrendszere” (A gondolkodás grammatikája című munkájának alcíme, Bp. 1986).
Mindezek tanulmányozására alaposság és elméleti tájékozottság jellemző, valamint az is, hogy a szerző következetesen ragaszkodik az alapként, forrásként elfogadott és produktívnak tartott szemiotikai textológia elveihez. Egy másik érdeme abban rejlik, hogy – ugyan ki nem mondva, de annál nagyobb igyekezettel – érvényesíti az általános tudományelmélet egyik fontos szempontját, az alapul szolgáló elmélet egységének az elvét. Egy esetben, egy következtetésében a szerző egy ilyen elvet meg is fogalmaz: „a kutatás elméleti, valamint tapasztalati módja feltételezi egymást” (108).
A szerző nyelvészeti felfogásának egy újabb jellemzője a pragmatika jelentőségének felismerése, elveinek egyre intenzívebb alkalmazása. Jelentőségének lényegét abban látja, amivel többet tud nyújtani, mint az eddig hasznosított tudományok: „sem a logika, sem a grammatika nem foglalkozik” azzal, ami benne van az egyedi beszédhelyzetben, mindezek „vizsgálatát egy új kutatási irány a ’pragmatika’ váltotta fel” (30).
De vizsgálataiból az is kiderül, hogy a pragmatika az alapul szolgáló elmélet, a szemiotikai textológia forrásához, a szemiotikához vezet el: „a világra vonatkozó ismeretek, feltételezések, hiedelmek … a jelentéstan (szemantika), valamint a nyelvhasználattan (pragmatika) kategóriái, amelyek … az általános jeltudomány (szemiotika) kategóriarendszerét alkotják” (126).
Békési Imre kutatásainak eredményeit jól tudtam alkalmazni a stilisztikában, elsősorban a nyelvi elemek, jelenségek stilisztikai minősítésében, de ezek lehetőségeiről még nem írtam. Ami kettőnk felfogásában és gyakorlati alkalmazásaiban egybeesés, az Békési Imre részéről az ellentét és sokféle konstrukciótípusa, részemről pedig a stilisztikai elemzések legfontosabb elve, kiindulópontja: a szövegszervező elv, ami rendszerint az ellentét (l. erről a szerző megjegyzését: 238), amihez még hozzátehetjük az ellentét stílustörténeti vonatkozását, azt, hogy a legátfogóbb változásmagyarázat az ellentét.
4.2. Ennek a stilisztikai lehetőségnek a megemlítése – gondolom – közelít Békési Imre kötetének másik profiljához, az irodalmi tanulmányokhoz. Persze az is igaz, hogy tanulmányainak második csoportja (A mondatnyelvészet és a szövegnyelvészet között) szintén egyfajta közeledés az irodalom felé. Nemcsak azért, mert a vizsgált jelenségek egy-egy irodalmi alkotáshoz kötődnek (ez lényegében megvan az első csoportbeli tanulmányok esetében is), hanem inkább azért, mert a témák jellege is az irodalom felé tendál, például: kompozíció, rövidszöveg vagy kép, szöveg, mentális kép.
Nehezebb, problematikusabb az irodalmi tanulmányok értékelése, aminek fő oka az eltérő műszóhasználat: irodalmi (a tudományra utaló nyelvészet mellett: Nyelvészeti-irodalmi tanulmányok) és irodalomtudomány (A szövegnyelvészet és irodalomtudomány között). Kérdés tehát az, hogy az eltérő műszóhasználat merő véletlen vagy pedig valamilyen különbség jelzése akar lenni. További kérdés az irodalmi és az irodalomtudomány értelmezése, pontosabban az, hogy az irodalomtudomány melyik ágát jelenti (például: műelemzést?) vagy pedig egy határmezsgyés sajátos célú, tárgykörű vizsgálatot, amit az idetartozó tanulmánycsoport címében szereplő között névutó is sejtet: A szövegnyelvészet és az irodalomtudomány között.
A szóban forgó tanulmányok értékeléséhez ezt az értelmezést tekintem alapnak, kiindulópontnak. Hogy a szerző is erre gondolhatott, azt egy megjegyzésével próbálom igazolni, aminek lényege az, hogy a szövegnyelvészet a maga (új) eredményeivel segítségére lehet az irodalomtudománynak, a műelemzésnek: különféle „elvi jelentésszerkezetek létrehozása új lehetőségeket kínál fel a műelemzéseknek” (17).
A sokféle összefüggésnek valahogy mégis csak tisztázható lényege eszerint az, hogy tanulmányaival a szerző és értékelésével a befogadó, az elemző a szövegnyelvészet felől közelít az irodalomtudomány felé. Nem irodalomtudományi tárgykör a vizsgálati téma, hanem az irodalomtudomány, a műelemzés szövegnyelvészeti megközelítése, amiről a legtöbbet az olyan jelenségek vizsgálatai mondanak, mint amilyen például: ellentétes szerkezet, értelemszerkezet, metafora, kompozíció.
Természetesen az elemzések eredményességében sokat számít az is, hogy egy-egy ilyen jelenség vizsgálata mennyire terjed ki a szöveg egészére. Szerintem az egyik ilyen szempontból legtágabb körű elemzés a Nagy László-versé (Egy vers fraktál-szerkezete. Nagy László: Galambleves) nemcsak a vizsgált jelenség jellegéből következően, hanem azért is, mert a műfaj meghatározásából (abból tudniillik, hogy allegória) adódó értelmezések szintén tágítják az elemzés körét.
Az elmondottak összegezéseként megállapíthatjuk, hogy témánk szempontjából nem az a lényeges itt, hogy a vizsgálatok anyaga irodalmi szöveg, szépirodalmi alkotás, hanem az, hogy a szövegnyelvészet olyan textológiai jelentéseket vizsgál irodalmi szövegekben, amelyek segítségével szépirodalmi alkotások releváns sajátosságait lehet megvilágítani, és amelyek egymáshoz közelítik a szövegnyelvészetet és az irodalomtudományt, és ezek révén mindenképpen produktív interdiszciplináris kapcsolatokat lehet kialakítani. És voltaképpen ebben áll Békési Imre harmadik csoportbeli tanulmányainak irodalmi lényege, sajátos tartalma. Ilyen jellegű, tartalmú vizsgálatok kezdeményezése, kifejlesztése kétségkívül nagy érdeme egész eddigi tevékenységének, legújabb kötetének.
Érdemei, kötetének elismerésre késztető eredményei az „osztatlan filológia” tézise mellett még egy ehhez hasonló, sőt ezzel teljesen egybeeső elv ügyét szolgálják, azt, amit Szegedy-Maszák Mihály a költői világkép és a stílus egységeként állít a vizsgálatok előterébe, és amely révén az eddigi merev dualista elvet (a tartalom és a forma elkülönített vizsgálatát) a monista elv válthatja fel (Világkép és stílus. Bp., 1980. 13–21).
Szabó Zoltán
