Balázs Géza: Lehetséges nyelvi szabványok. A–Z Kiadó, Budapest. 2000. 202 l.

Lehetséges nyelvi szabványok – továbbgondolásra, sőt vitára késztető cím, különösen akkor, ha figyelembe vesszük az utóbbi évek erőteljes nyelvművelés-kritikáját, illetőleg a nyelv „szabályozhatóságáról” vallott nézetek ütköztetését. Balázs Géza legújabb tanulmánygyűjteménye valójában a nyelvstratégia, a nyelvi tervezés vitairatának, illetőleg a jelenlegi állapot szintézisének tekinthető. Éppen idejében jelent meg, hogy – ha nem is közvetlenül, hanem áttételesen – szemléletével, feldolgozásmódjával rácáfoljon a különféle nyelvművelés-ellenes kijelentésekre. Körültekintő mérlegelés, sokoldalú, interdiszciplináris megközelítés és megalapozottság jellemzi a tanulmányokat. S mivel a jeles nyelvész korábbi munkásságának folytatásáról van szó – közvetlen előzménye ugyanis a Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón (ismertetését, illetőleg kritikáját l. Nyr. 1998: 372–4 és 1999: 136–8) –, pontosan lemérhetjük, hogyan csiszolódik, érlelődik, miképpen alakul lépésről lépésre a magyar nyelvstratégiáról vallott felfogása. Ez a könyv is a Magyar nyelvstratégiai kutatások (FKFP) és az MTA-nak A magyar nyelv az informatika korában című nemzeti stratégiai kutatási programja keretében jelent meg, az ELTE Bölcsészettudományi Karának támogatásával.

A hat fejezetre osztott kötet 21 tanulmányt tartalmaz. A fejezetcímek a következők: Nyelvészet és nyelvészetek – Nyelvpolitika – Nyelvstratégia – Nyelvművelés – Média. Ezekhez járul hatodikként (Párhuzamok címmel) a 20 recenziót magában foglaló zárófejezet. Az első részben a „nyelvészetek” többes száma a különböző irányzatokra és határtudományokra utal, így az antropológiára, a szemiotikára, a szociálpszichológiára és a pragmatikára. Mindezek segítségével a szerző a következőképpen adja meg a nyelvművelés fogalmát: „kizárólag képzett nyelvészek által művelhető […] (nyelv)tudományos, az adott nyelv hagyományaira alapozott, tehát antropológiailag és szociolingvisztikailag meghatározott tevékenység” (19). Ez a korábbi felfogáshoz képest szűkebb meghatározás logikusan illeszkedik a nyelvpolitika – nyelvgeopolitika – nyelvstratégia – nyelvművelés – (laikus) nyelvvédelem rendszerébe, és a túlságosan általános meghatározásokkal szemben mindenképpen támogatandó. Az egyértelműség azért is elengedhetetlen, hogy a laikus nyelvvédelmet – akár véletlenül, akár tudatosan – ne keverhesse össze senki az iménti első négy tényezővel.

Az általános összefüggéseket felvázoló első rész után a további fejezetekben nagy szerepet kapnak az időszerű és a több szempontból is „érzékeny” témák. A nyelvpolitikához sorolva találjuk az Eszmei törekvések a nyelvművelésben és a Nyelvművelés-kritika kritikája című fejtegetéseket. Az előbbi árnyalt képet ad a naiv és a tudatos megnyilvánulásokról, illetőleg a konzervatív és a liberális jellegű törekvésekről, valamint a demokratikus nyilvánosságra építő kiegyenlítő irányzatról. Ennek a felosztásnak és kifejtésének erénye, hogy a sokszínű valóságot igyekszik bemutatni, és így szükségszerűen összetett jelenségeket vázol föl. Ez pedig azért dicséretes, mert másutt találkozhatunk túlzott leegyszerűsítésekkel, merev kategóriákba való besorolásokkal, amelyek valóságértéke kevésbé meggyőző. – Rendkívül tanulságos a fejezet második tanulmánya. A nyelvművelés-kritikát vizsgálva olyan megállapításokkal szembesülünk, mint például: a nyelvművelés nem tudomány, a nyelvet nem lehet befolyásolni, a kiejtést nem kell szabályozni, a standard diszkriminál, a nyelvművelés átpolitizált tevékenység, a norma nem határozható meg, az idegenszerűségek elleni fellépés magában rejti a fajpolitikát stb. Vannak megfontolandó javaslatok is, de az egyoldalú általánosításokat nem fogadhatjuk el, és a felelőtlen kijelentések helyett alapos, átgondolt véleménynyilvánításra kell törekednünk. Ez az áttekintés sorra veszi az efféle vélekedéseket, majd a hivatkozások ütköztetésével pró és kontra értékeli őket. Figyelemre méltóak a fejezet záró gondolatai: „A nyelvművelés, mint minden tevékenység, természetesen kritizálható. Tudományos kritikára pedig alapvető szükség van, a nyelvművelésben különösen, mert egyszerre tudományos és tudománykommunikáló, pedagógiai tevékenység. A sajtóban folyó, tudományos köntösben megjelenő előítélet-görgető kritika azonban nem kívánt, éppen a nyelvtudományba vetett társadalmi hitet megingató hatással járhat” (41). Ezt pedig azért nemkívánatos jelenség, mert a nyelvművelés „erős nemzetösszetartó erő” (35).

A kötet legterjedelmesebb fejezete a nyelvstratégiával foglalkozik. A nyelvi norma meghatározása körüli vitákról Balázs Géza megjegyzi, hogy a hagyományos előíró norma, valamint az újabb szociokulturális norma nem zárja ki egymást, sőt mindkettőre szükség van a maga helyén, s ezt a nyelvészet és a néprajztudomány párhuzamba állításával bizonyítja. Györffy Istvánt idézi 1939-ből: „A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá” (46). – Itt kapott helyet a Marácz Lászlóval közösen készített Nyelvgeopolitika című munka, majd ezt követi három szorosan összetartozó, egymásra épülő nyelvstratégiai tanulmány. A Magyar nyelvstratégia az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára készült, s a testület megvitatta. A Bevezetőben Deme László kifejti, hogy a nyelvtudományon belül miért önálló diszciplína a magyar nyelvvel való foglalkozás, az anyanyelvészet (67). A magyar nyelvstratégiát a magyar nyelv legfontosabb jellemzőire, antropológiai nyelvészeti sajátosságaira, valamint a magyar társadalomnak a nyelvvel kapcsolatos véleményére és nyelvművelésünk hagyományaira kell alapozni (68). Alapkutatásokra, tudományos felmérésekre épül, például szókincsfelmérés, nyelvirétegződés-vizsgálatok, beszélt nyelvi felmérések, kommunikációkutatás stb. A modern nyelvstratégián alapuló nyelvművelés fő irányai: beszédművelés, kommunikációs nevelés, helyesírás, az idegen szavak megítélése, a szókészlet megújítása, a szaknyelvek fejlesztése, a médianorma kialakítása, a határon túli magyarság nyelvi helyzetének vizsgálata, a nyelvi tervezés, az anyanyelvi nevelés és a nyelvi ismeretterjesztés témaköre. – Az imént fölsoroltak két elemének bővebb kifejtése a kötet címadó tanulmánya, a Lehetséges nyelvi szabványok: helyesírás, helyesbeszéd. Figyelemre méltó a helyesírási szabályozásról készült részletes áttekintés. Már az is izgalmas kérdés, hogy maguk a nyelvészek minek és milyennek látják a helyesírást, hogyan értékelik szabályozottságát s annak elfogadottságát/elfogadhatóságát. Kiváló az a példagyűjtemény, amely a problematikus eseteket mutatja be, megfontolásra ajánlott javaslatokkal együtt. Az új szabályzat majdani előkészítésekor bizonyára jól használhatók lesznek ezek a felvetések. Legfőbb gondunk ma a túlszabályozottság, ezért logikus egyszerűsítéseket pártolhatnánk. Az ezt szemléltető példasor többek között az intézménynevek és az intézménynévszerű alakulatok, a földrajzi tulajdonnevek, a márkanevek, a mozaikszók és a rövidítések témaköréből származnak. A szabályozás elképzelt módjára mintául szolgál a szőlő- és bornevek, valamint a borvidékek nevének írásáról készített, szakértőkkel egyeztetett javaslat. A tanulmány röviden foglalkozik még a helyes kiejtés, az ortoépia kérdéseivel, valamint a standardizáció, a terminológiai egyeztetés nemzetközi hatásaival.

A Nyelvművelés fejezet Nyelvpolitika, nyelvstratégia az iskolában című vázlatos áttekintése az előbbiekben meghatározott elvek gyakorlati alkalmazását példázza. Hasznos a Digitális nyelvújítás című írás, amely a ma is létező, ható neológia közkinccsé vált eredményeit mutatja be. – A Média című fejezetben többek között a tömegtájékoztató eszközök nyelvi normájáról, a sajtónyelv szociokultúrájáról és a tömegkommunikáció helyesírásáról, helyesbeszédéről olvashatunk. – A recenziók közül érdemes kitérnünk arra, amelyik messze túlmutat az egyszerű ismertetésen. A Nyelvmentés és nyelvárulás című tanulmánygyűjtemény (szerk. Kontra Miklós, Saly Noémi; Osiris, 1998) kapcsán Balázs Géza kritikailag áttekinti az ismert vitát, az egyes tanulmányokat, majd hangot ad saját felfogásának is (149–57). Mint megállapítja: ilyen eszmecsere még nem volt a magyar nyelvtudományban, s ez tekinthető az első hermeneutikai vitának. A nyelvművelés tudománytalanságáról és kutatási módszereinek elégtelenségéről szóló észrevételekre utalva kifejti, hogy a hiányolt kvantitatív vizsgálatoknak mik a határai, s miért nem tekinthetők az egyetlen üdvözítő módszernek. Ráadásul: „Éppen most vált át a nyugati tudományosságban a »kemény« szociológiai módszerekkel dolgozó médiakutatás az egyoldalú kvantitatív szemléletről a globális (kvantitatív-kvalitatív) szemléletre” (154). Eredményként könyvelhetjük el, hogy a megjelent tanulmányok hatására reflektorfénybe került a határon túli nyelvi kultúra, nyelvművelés állapota, és e vita során tisztázódott a többféle normafelfogás közötti különbség.

A Lehetséges nyelvi szabványok című kötet érdeme, hogy árnyalt képet ad a magyar nyelvstratégia és nyelvművelés ezredfordulós helyzetéről, de nem pusztán állapotrajz vagy értékelés, hanem feladatokat kereső és meghatározó előretekintés is. A szerző rokonszenves vonása, hogy figyelembe veszi és tiszteletben tartja a különböző felfogásokat, még ha nem ért is egyet velük. A tanulmánygyűjteményt minden szempontból a sokoldalúság jellemzi, hiszen meglehetősen szerteágazó, nagy anyagot sikerült egybefogni, szintetizálni. De a munka még folytatható, és remélhetőleg a közeljövőben az egyes témák még alaposabb kifejtését is üdvözölhetjük.

Zimányi Árpád