Magyar dialektológia. Szerkesztette Kiss Jenő. Osiris Kiadó, Bp., 2001. 454 l.

Újabb kötettel gazdagodott az egyetemi tankönyvek sora. Kiss Jenő szerkesztésében, Balogh Lajos, Fodor Katalin, Hegedűs Attila, Juhász Dezső, Kiss Jenő szerzők munkájának eredményeként látott napvilágot a Magyar dialektológia egyetemi tankönyv. Utoljára 1961-ben jelent meg Kálmán Béla: Nyelvjárásaink címet viselő munkája, amelyből az egyetemisták nemzedékei szerezték meg a legalapvetőbb dialektológiai ismereteket. Az eltelt évtizedek, a tudomány fejlődése egyre szükségesebbé tette, hogy egy korszerű, az elmúlt évtizedek külföldi és hazai kutatásainak eredményeire támaszkodó tankönyv kerüljön az egyetemi és főiskolai hallgatók, valamint a nyelvtudomány ezen ágát művelő szakemberek és más érdeklődők kezébe is.

A tankönyv öt fejezetből áll. I. Bevezetés, II. Nyelvek, nyelvváltozatok, nyelvjárások, III. A dialektológia, IV. A regionális nyelvhasználat és vizsgálata, V. A magyar nyelvjárások a 20. század második felében. A fejezeteket követően válogatott irodalom található, majd függelékben mellékletként ábrák, diagramok, grafikonok, táblázatok, térképek segítik a vonatkozó fejezetek megértését. A földrajzi nevek mutatója és a tárgymutató zárja a kötetet.

A bevezetésben az előzményekről, okokról és szándékokról olvashatunk, amelyek motiválták a szerzőket a kötet megírására, tömören összefoglalva, mit kap az olvasó a könyvben. A nyelvtudomány, a felsőoktatás régi adósságát törleszti a tankönyv kiadásával, amelynek szükségességét tudományon belüli és kívüli okok indokolják. Az előbbit a nyelvtudomány általános fejlődése, ezen belül a dialektológia korszerűsödése jelenti, az utóbbit az élő nyelvi környezet gyökeres változása, a technikai lehetőségek gazdagodása, a politikai, ideológiai tényezők mellőzhetősége indokolja. A mai nyelvállapot hiteles bemutatása a közoktatásban dolgozó tanárok feladata. Ehhez a munkához nélkülözhetetlen a hiteles nyelvjárástani összefoglalás. Ebből fakadóan a biztos, elfogadott ismereteket kívánják elsődlegesen közvetíteni, de a vitás és a megoldásra váró feladatokról, kérdésekről is tájékoztatják az olvasót. Ez a szándék didaktikai szempontból mindenképpen korszerű, hiszen a tankönyvszerep ezt szükségessé teszi.

A dialektológiával való foglalkozás szükségességét és időszerűségét a mai nyelvi valóság indokolja, hiszen a magyar nyelvet beszélők több mint fele nyelvjárási vagy nyelvjárásias beszédű. Az iskolai anyanyelvoktatás során a különböző korosztályok találkoznak saját környezetükben a nyelvjárási jelenségekkel, de az olvasott szépirodalmi alkotásokban is. A jelenségek hiteles magyarázatát a szakmailag jól felkészült tanárok végezhetik eredményesen. A felkészültség hiányával, tudatlansággal találkozhatunk a mindennapi élet különböző területein. Ennek a következménye a nyelvjárási, nyelvjárásias beszélő lenézése, gúnyolása. A helyes szemlélet kialakításában a magyartanárok eredményes munkája nélkülözhetetlen.

A dialektológia a nyelvvel kapcsolatos alapkérdések megválaszolását is segíti. A nyelv létezési dimenziói a tér, idő, társadalom egyaránt befolyásolják a nyelvhasználatot és a nyelvi rendszert. Az élő nyelvek területi nyelvváltozatokban léteznek, amelyekben a mentális és a szociális tényezők jelen vannak, amelyek kutatásához a maga eszközeivel a dialektológia is hozzájárul. A leíró nyelvészet és a dialektológia tudományos problémái több területen érintkeznek. Ilyenek a nyelvi változatosság és változandóság. A nyelvi kontaktusok belső és külső jelenségei elválaszthatatlanok a nyelvi változástól. Az eddig csak köznyelvre korlátozódó nyelvleírások a dialektológiai és szociolingvisztikai eredményekkel gazdagodhatnak. A hatékony nyelvtudományi kutatások szükségessé teszik a tudományterületek, módszerek, irányzatok közötti párbeszédet, hogy a tudományos kérdések megválaszolása minél hitelesebb legyen.

A tankönyv alapos, minden területre figyelő feladatmeghatározása valamennyi olvasójának felkeltheti érdeklődését. A bevezető fejezetet záró alapfogalmak, feladatok és a továbbvezető irodalom segíti az olvasót a lényegkiemelésben, a fejezetben megfogalmazott gondolatok kiegészítésében, a még elmélyültebb ismeretek megszerzésében. Didaktikai okokból ez a felépítés különösen fontos, hiszen a hallgatók számára megkönnyíti az ismeretszerzés folyamatát, a fölkészülést. Ezek a szempontok minden fejezet végén ugyanígy előfordulnak, vagyis az egységes szerkesztés érvényesül a tankönyvben.

A Nyelvek, nyelvváltozatok, nyelvjárások című fejezetben az egyes nyelvészeti és dialektológiai fogalmak meghatározása, értelmezése történik nyelvi adatokkal és szépirodalmi idézetekkel illusztrálva. A szakszerű, pontos, világos meghatározás a szaktudomány és a tankönyv számára is elengedhetetlen, hiszen ezáltal válik világossá a fogalom tartalma és az egységes értelmezés lehetősége. Ez a gyakorlat jellemzi a tankönyv további fejezeteit is.

A nyelvi változatosság magában hordozza a több ezer egyedi nyelv létezését, de azt is, hogy a természetes nyelvek nyelvváltozatokban léteznek, amelyek területi, társadalmi és köznyelvi változatokban realizálódnak, és nem különülnek el mereven egymástól, hanem szoros kapcsolatot tartanak. A köznyelvi nyelvváltozatok a nyelvközösség számára kommunikációs érvényűek, s ehhez viszonyítva a többi nyelvváltozat vagy területileg (pl. nyelvjárások), vagy társadalmilag (pl. orvosi szaknyelv) korlátozottak. Mindezekből következően elemzi a tankönyv a nyelv és nyelvjárás összefüggéseit. A kommunikációs megközelítés alapján két nyelvváltozat egy nyelvnek tekinthető, ha a beszélők megértik egymást. Erre azonban a nyelvi valóság rácáfol. A szerb és a horvát, a skandináv nyelvek stb. önállósága az érthetőség ellenére megvan, de ennek ellenkezője is igaz, hiszen egyes kínai nyelvjárások érthetetlensége nem jelenti nyelvi elkülönülésüket a kínaitól. Tehát a kommunikációs megközelítés mellett a nyelv és nyelvjárás megközelítésében politikai, társadalom-lélektani, közösségi, tudati tényezők is szerepet játszanak. A nyelvjárás fogalmának tisztázásához pontos kritériumokat határoz meg a tankönyv. Ezek: 1. rendszerváltozat, 2. területi kötöttség, 3. standardizáltság hiánya, 4. korlátolt kommunikációs érvényesség. E szempontok alapján definiálja a tankönyv a fogalmat, és az olvasóra bízza, hogy a meghatározást összehasonlítsa P. Trudgill, D. Crystal és R. Wardhaugh definícióival.

A nyelvjárási jelenségek szűkebb és tágabb értelmezésével tudatosítja, hogy a köznyelvből hiányzó, de a nyelvjárásban meglevő jelenségek igazolják az adott területi nyelvváltozat egyediségét. A köznyelvtől eltérő jelenségek pontatlan ismeretének következménye a nyelvjárási analfabétizmus, amellyel gyakran találkozhatunk. A nyelvjárások jelenségeinek meghatározásában döntő szerepe van a beszélt köznyelvhez való viszonyításnak, az egyezések és különbségek kimutatásának. Így a nyelvjárások és a köznyelv több szempontú egybevetése alapján nyilvánvaló, hogy a különböző nyelvi szintek esetében a szókészlet, a fonémagyakoriság területén több, a mondatszinten pedig a legkevesebb különbség mutatható ki. Az elsődlegesen családi körben elsajátított beszélt nyelvi forma a nyelvjárás, a köznyelv pedig kulturális nyelvváltozat. A nyelvjárások korábbiak a köznyelvnél, így történeti vonatkozásaik jelentősek, s egyúttal a beszélt köznyelv forrásául is szolgálnak, állandó kapcsolatban vannak, kölcsönösen hatnak egymásra. Hazai viszonylatban sem lehet kijelenteni, hogy a nyelvjárásokat csak az alsóbb rétegekben élő beszélők használják, amit még inkább bizonyít a német nyelvjárások használatának gyakorlata.

A nyelvjárások megbélyegzettségével, stigmatizáltságával gyakran találkozhatunk a mai köztudatban, noha egyes nyelvközösségekben a beszélt nyelv kizárólagos változata a nyelvjárás, másutt főváltozatként funkcionál, s előfordul mellékváltozatként, maradványként is. A mai magyar nyelvterületen valamennyi típussal találkozhatunk. A szerepköröket meghatározzák szociolingvisztikai tényezők, amelyek határozott érvényesítése a nyelvjárások vizsgálatában ma nem nélkülözhető, ahogy a tankönyv hangsúlyozza, az eddigi munkákhoz képest új szempontként.

Statisztikai adatokkal mutatja be a tankönyv a nyelvjárási beszélők hazai és külföldi számát, akiknek körében érvényesül a nyelvjárás kommunikációs és megismerő funkciója. Ezzel párosul a lokalitás, a társadalmi hovatartozás kifejezése, a helyi kultúra ábrázolása a szépirodalmi alkotásokban. A globalizációs nyelvi folyamatokkal együtt a regionális (ön)tudat is érvényesül. Megismerhetjük a nyelvjárások másodlagos felhasználási területeit is, így a köznyelvet gazdagító szerepét, az irodalom, a stilisztika, a nyelvjárási univerzálék, a kompetenciahiány, az oktatás, a tömegkommunikáció vonatkozásában érzékelhető hatásokat, valamint a kabaré, a reklám nyelvének nyelvjárási zagyvalék jellegét.

A tankönyv terjedelmes, önálló fejezetben a dialektológia kérdéskörét tárgyalja. A fogalom egzakt meghatározása, a szinonim fogalmak történeti aspektusú bemutatása után szól a dialektológia feladatköreiről. A regionális nyelvhasználat tényeinek gyűjtését, elemzését területi és társadalmi (szociodialektológiai) szempontok alapján végzi. A leíró (szinkrón) vizsgálatok mellett a történeti (diakrón) vizsgálatok szükségességére is felhívja a figyelmet, hogy elkészüljön a magyar nyelvjárások története, amely a magyar nyelv történetének alaposabb megismerését is lehetővé tenné. A nyelvrendszertani vizsgálatok a köznyelvhez hasonlóan minden nyelvi szinthez kapcsolódnak, amelyekben tükröződnek ma a nyelvi-nyelvjárási tudat elemei is, vagyis annak bemutatása, hogy mi a tudatos, mi nem a nyelvjárási beszélő nyelvhasználatában. A dialektológia sajátos, önálló területe a nyelvföldrajz, amely térképen mutatja be az adott jelenség területi állapotát, így beszélhetünk hangföldrajzról, szóelemföldrajzról, szóföldrajzról, mondatföldrajzról és névföldrajzról. Az alkalmazott dialektológia a nyelvjárás és az anyanyelvi oktatás összefüggéseit kutatja. Ennek a kérdéskörnek a felvetése, bemutatása új és időszerű a dialektológiai oktatásban, amit egyrészt indokol a beszélt nyelvhasználat, másrészt az iskolai oktatás tantervi anyaga. Ilyen hangsúlyt még soha nem kapott tankönyvben az alkalmazott dialektológia.

A mai magyar dialektológia fő kutatási területeiről alapos áttekintést kap az olvasó. Az állapotvizsgálatok a nyelvjárások részrendszereit, jelenségeit kutatják szocioligvisztikai szempontú feldolgozásaikban. A nagyatlasz hatalmas nyelvi anyaga az összevető változásvizsgálatok elvégzésének lehetőségét kínálja. A kontaktusvizsgálatok részben a belső, de főként a külső nyelvi kapcsolatok, a kétnyelvűség terén fontosak a kisebbségek körében. Az attitűdvizsgálatok mutatnak rá a nyelvhasználat és a beszélő közötti viszonyra, a többségi nyelv befogadásának folyamatában. A nyelvföldrajzi kutatások a különböző régiókhoz kapcsolódó atlaszkutatásokban, a szókészleti kutatások a tájszótárak és az ÚMTSz munkálataiban öltenek testet. Az alkalmazott dialektológiában az anyanyelv oktatása érdemel figyelmet, a számítógépes dialektológia az adattárolás és a -feldolgozás területén egyaránt nélkülözhetetlen, jövőt meghatározó kutatási irány, eddigi eredményei is figyelemre méltóak.

A tankönyv folyamatosan hivatkozik a nemzetközi, különösen a számunkra nélkülözhetetlen európai dialektológiai kutatások eredményeire, a nemzetközi dialektológiai kongresszusok témaköreire, így a hazai állapot bemutatása párosul a nemzetközi kitekintéssel, amely a szerzők széleskörű tájékozottságán alapul. A dialektológia kutatási eredményei nélkülözhetetlenek más tudományok számára, vagyis segédtudományi szerepe nyilvánvaló.

A nyelvváltozatokban való eligazodás szükségessé teszi, hogy a nyelvjárásokat meghatározott alapelvek alapján osztályozzák. Ezért fontos a rendszerszerű különbségek, az eltérések jellegének, mértékének és fokának, valamint a jelenséghatároknak (izoglosszáknak) a figyelembevétele. A nyelvjárási jelenségek között éles határ nem húzható, mert közöttük átmeneti sávok figyelhetők meg. Ebből fakad a helyi nyelvjárás, a nyelvjáráscsoport, a nyelvjárási régió fogalmának tisztázása annak hangsúlyozása mellett, hogy egységük viszonylagos, s a köznyelvnél jóval nagyobb fokú változatosság, változékonyság, instabilitás jellemzi őket. A magyar nyelvjárásokat eddig területi alapú (Simonyi, Balassa, Horger, Kálmán) és tipológiai alapú (Laziczius, Imre) osztályozások jellemezték, ez utóbbit követi a tankönyv is. Ez feltételezi az egységes, egyértelmű, következetes műszóhasználatot, a szerzők szavaival: „…terminológiánkkal, amely támaszkodik az előzményekre, de figyelemmel van újabb, a nyelvi helyzetet és a tudományos vitákat kísérő fejleményekre, szeretnénk mind a dialektológia, mind a didaktika szempontjából megnyugtató szemléletet, illetőleg képet közvetíteni” (78). Ezzel összefüggésben a nyelvjárásleírás módszertani kérdéseinek megfogalmazása jelenti az alapot a tudományos hitelességhez. A tudományterület számára megfogalmazott új perspektívák a szemléletben, a problémafölvetésben, a közlési és ábrázolási technikákban, a megoldási feladatokban jelentkeznek. A köznyelv és a nyelvjárás leírása között nincs különbség, legföljebb a nyelvföldrajz nyelvjárásspecifikussága jelent egyedi feladatot. A tankönyv bemutatja az eddigi leírásokat, így a klasszikus (Simonyi), a strukturális-taxonomikus (Saussure, Arany A. László), a generatív (Chomsky), a szociolingvisztikai (Labov) irányzatokat. A nyelvi adatok feldolgozása során a leíró adekvátság, a reprezentativitás, az ellenőrizhetőség alapelveinek érvényesülése válik rendkívül fontossá.

A nyelvföldrajz elméleti és gyakorlati kérdéseit tárgyaló fejezet európai kitekintéssel mutatja be a nyelvföldrajz úttörőinek (Wenker, Jules Gilliéron) munkásságát s hatásukat a különböző nyelvek területén folyó nyelvatlaszkutatásokra. A nyelvföldrajzi problematika kiszélesedése a népiségtörténet, az interlingvisztika, a rendszerszemlélet, a szociolingvisztika, a számítógépes technika szerepének eredményeként valósulhatott meg, különösen nagy hatást gyakorolva az areális nyelvészetre és más diszciplínákra. A nyelvi változások okait vizsgáló Bartoli „areális normái” az indoeurópai nyelvek elemzésében játszottak szerepet. A strukturális dialektológia a nyelvatlaszok anyagára alkalmazta nyelvelméleti téziseit.

Részletesen szól a tankönyv a nyelvatlaszokról, fajtáikról bemutatva az ábrázolási technikákat, értelmezési módokat. A magyar nyelvföldrajz eredményeinek bemutatása a 19. század elejétől napjainkig szép eredményekkel bizonyítja, hogy a hazai szakemberek munkái az európai törekvésekkel szinkronban dolgozzák fel a magyar nyelvet. A nyelvatlaszok alapvetően hangtani, lexikai, kisebb mértékben alaktani jelenségeket mutatnak be, s ezek a területek fontos szerepet játszanak a nyelvjárási tipológiában. A nyelvföldrajz szempontjait a nagy hagyományú magyar névkutatás is felhasználta.

A történeti nyelvtudományban a hangtan, a morfológia, az etimológia különösen értékes segítséget kap a nyelvföldrajztól. A település- és népiségtörténet tanulságai is nélkülözhetetlenek. Sok esetben a nyelv segítségével lehet határozott véleményt nyilvánítani a telepítések forrásvidékéről. Napjainkban a nyelvföldrajzban is érvényesítik a szociolingvisztikai szempontokat, így a térbeliség és az időbeliség szempontjai kiegészülnek. A nyelvföldrajzi fejezethez kapcsolódó mellékletek, elsősorban térképek nagyban segítik az elméleti ismeretek megértését.

A városi dialektológiáról szóló fejezetben a városokban beszélt dialektusokat elemzi a tankönyv, amelyeket a városlakók meghatározott csoportjai beszélnek. A téma aktualitása nyilvánvaló, hiszen a népesség városba áramlása, különböző korokban különböző intenzitással mindig is jellemzője volt a migrációnak. A városi nyelv és városi nyelvjárás fogalmainak tisztázása, egymáshoz való viszonyuk eseteinek elemzése világossá teszi a nyelvváltozatok létét és szerepét, a nyelvi kohóhatás kiegyenlítő tendenciáit. A városi dialektológia jelenlegi állapotának differenciáltabb megismerése több korpuszú és területiségű vizsgálatokat igényelne, hogy hitelesebb képet kaphassunk a témáról.

A kvantitatív dialektológia, valamint a nyelvjárásmérés (dialektometria) kérdéseit egy kissé szűkszavúan tárgyalja a tankönyv, de hangsúlyozza nélkülözhetetlenségét a tudományos eredmények egzakt megfogalmazása érdekében. Napjainkban a számítógépes dialektológia térhódítása figyelhető meg. Ez alapvetően a számítástechnika eljárásainak és módszereinek alkalmazását jelenti a dialektológiai kutatásokban, így az adatok tárolásában, ábrázolásában, feldolgozásában. Az eddigi eredmények is figyelemre méltóak, a jövő elképzelhetetlen a számítógépes dialektológia nélkül. Ez a tudományszervezés számára is új feladatokat jelöl ki.

Az alkalmazott dialektológiáról szóló fejezet a nyelvjárások és az anyanyelvoktatás kérdéskörét tárgyalja külföldi és hazai kutatások tükrében, nagy alapossággal, amelyre az eddigi összefoglaló dialektológiai munkákban még nem volt példa. Időszerűsége nem vitatható. Természetesen ezt azok tudják elsősorban, akik ismerik a tanulók valós nyelvhasználatát a magyar nyelvterület különböző pontjain, szoros összefüggésben a szülők, tanítók, tanárok, a lakóhely szűkebb és tágabb nyelvi környezetével együtt. Az anyanyelvoktatási koncepciók közül csak azokat támogathatjuk, amelyek figyelembe veszik a dialektológiai szempontokat, hiszen a tanulók beszélt nyelve, a tanult irodalmi művek nyelve ezt szükségessé teszi. Az ezen a területen elkövetett mulasztásokat, azok okait részletezi a tankönyv. Helyesen állapítja meg a magyartanárok képzésében és továbbképzésében végzendő feladatokat. Személyes, több évtizedes tapasztalataimból tudom, hogy a magyar szakos tanárjelölt főiskolai hallgatók mindig is érdeklődéssel és kíváncsisággal vettek részt az ilyen jellegű kérdéseket feldolgozó órákon, végeztek elemzéseket, készítettek szakdolgozatokat. A valós nyelvhasználatra építve, ezt tudatosítva vezet az út az anyanyelvoktatásban a köznyelvi norma felé. A tankönyv ezt követően elemzi a művelődéstörténet és a nyelvjárások összefüggéseit, amelyre a tanulók különösen fogékonyak, de természetesen a más korosztályhoz tartozók is érdeklődnek irántuk.

A nyelvjárási anyaggyűjtést összefoglaló fejezet a konkrét nyelvjárási anyag (adat) összegyűjtésének minden fortélyát bemutatja, így a célokat, az anyaggyűjtést meghatározó tényezőket, módjait, a szociolingvisztikai változókat, a lejegyzés szempontjait stb. A fejezet alapján végzett gyakorlatok, lejegyzések biztos alapot adnak arra is, hogy a hallgatók egyéni vagy közös terepgyakorlatokon eredményes munkát végezhessenek.

A regionális nyelvhasználat társadalmi rétegződését elemző fejezetben a szociológiai tényezők meghatározó szerepét követhetjük nyomon. A beszélő életkora a szókészlet, a frazeológia, az archaizmusok, a neologizmusok ismerete és használata terén meghatározó tényező. Cicero óta ismertek a férfiak és a nők nyelvhasználati különbségei, amelyek a családi, társadalmi munkamegosztás miatt mutathatók ki. A települések nagysága, elhelyezkedése, a beszélő foglalkozása és iskolázottsága is befolyásolja a nyelvhasználatot. Az iskolázottság nem mindig jelenti a standard használatát, mert a magasan művelt ember a kisebb közösséghez való tartozását regionális nyelvhasználatával is kifejezheti (Bálint Sándor). A felekezeti hovatartozás, valamint a beszédhelyzet familiáris vagy hivatalos jellege is befolyásolja a beszélőt a kommunikációban. A kisebbségi magyar nyelvjárások archaikusabbak, tehát egyfajta nyelvi konzervativizmus jellemzi ezeket, az anyaországi neologizmusokat később fogadják be, s a többségi nemzet nyelvének hatása, interferenciája erős. Mindezek bizonyítására a magyar közvélemény számára legkevésbé ismert moldvai magyar nyelvjárásokról szól részletesebben a tankönyv.

A nyelvjárási nyelvhasználat hátrányairól és előnyeiről szóló gondolatok a mindennapokban ma is tapasztalhatók. Ezek tévhiteken is alapulhatnak (Max Müller szerint 5–600 szóból áll a parasztember szókincse), az iskolai gyakorlatban, a beszéd és írás, a gúnyolódás (Illyés Gyula), a nyelvpolitika, a nyelvjárást beszélők számára lehetnek hátrányosak. A közösséghez való tartozás nyelvi kifejezése az adott közösség nyelvjárásának ismeretével, használatával valósul meg. A közösségből kiszakadó, majd visszatérő beszélő standard kiejtése kiváltja a közösség rosszallását. Személyes adatgyűjtéseimből tudom, hogy a városban dolgozó, s hétvégeken hazatérő, otthon is standard nyelvhasználatra törekvő beszélőkre megjegyzést tesz a közössége: „Allig mënt el, de má töri a szótárt” (M. J., Nárai). Az irodalmi olvasmányok megértését segíti a nyelvjárási ismeret.

A nyelvjárási tudat alakításában a fentiek is szerepet játszanak. A nyelvi tudat meghatározza a nyelvhasználatot, s ez egyúttal azt is jelenti, hogy változása megváltoztatja a nyelvhasználatot. Így a tudat változása a nyelvjárási beszélő nyelvhasználatában is változást idéz elő. Ennek következménye a nyelvjárási nyelvhasználat kerülése, szégyellése. A megszokottól eltérő jelenségek bontják meg a közösség, az egyén nyelvjárási tudatát (cselédség a városban, urizálás stb.). A más nyelvváltozat feltűnést kelt, amelynek eredménye a nyelvi alapú falucsúfolók kialakulása. A nyelvi tudat része a nyelvjárási tudat. A beszélő kerüli nyelvjárásának feltűnő jelenségeit.

Mindezek a nyelvi attitűdben is jelentkeznek, a nyelvjáráshoz és a köznyelvhez való viszonyulásban. A kialakult attitűdtípusok a nyelv története során változtak. A 20. századig a semleges–távolságtartó viszonyulás volt a jellemző a nyelvjárások és a köznyelv irányában, a 20. században a nyelvjárások lenézése egyik oldalról, a másikról a köznyelv megvetése, az 50-es években – a paraszti osztály pusztulásával – a nyelvjárási beszélők szégyenlik nyelvjárásukat, napjainkban kiegyensúlyozott a helyzet a nyelvjárás és köznyelv között, de a nyelvjárás lebecsülésével is találkozhatunk. A nyelvjárások tetszésmutatói jól illusztrálják, hogyan vélekednek a beszélők a nyelvváltozatokról.

A regionális köznyelviség napjaink egyik nyelvváltozata. A jellemzőit feldolgozó fejezetben létrejöttének feltételeit elemzi a tankönyv, amelyben fontos szerepe volt a köznyelvnek, a társadalmi mobilitásnak, valamint a modern információközvetítés megvalósulásának. A nyelvjárást beszélők tömegei közeledtek a köznyelvi kiejtéshez, elhagyva a feltűnő nyelvjárási jelenségeket, de megőrizve a kevésbé feltűnőket. Ezek a beszélők részben megőrizték a nyelvjárási jelenségeiket, és megismerték a köznyelvet, egy nyelven belül két nyelvi kód birtokába kerülve váltak kettősnyelvűekké, amely magában hordozza a variálódás különböző fokait. A kisebbségben élők esetében fennáll a különfejlődés lehetősége, amely egyfajta elszigetelődés jegyeit is hordozhatja. A regionális nyelvhasználati és nyelvi változások a szinkrón változásvizsgálatokban követhetők nyomon, amely a dialektológia új kutatási területe napjainkban. A különböző korosztályokhoz tartozó beszélők által használt nyelvi variációk feltérképezését, a változás irányát, tendenciáit tárják fel ezek a szinkrón vizsgálatok. Rámutatnak arra is, hogy miért változnak a nyelvjárások. A közvetlen társadalmi okok, külső és belső okok idézik elő a változásokat. A korábbi okok és prognózisok az Őrségből és a Göcsejből máig nem igazolódtak, vagyis a változás folyamata bonyolult. Napjainkban a változás kétirányú, egyrészt a nyelvjárás visszaszorulása, másrészt a terjedése figyelhető meg. Teret veszít a nyelvjárási nyelvhasználat, amelyet a társadalmi szempontok igazolnak. Így az iskolai végzettség, a családi és kisközösségekben végbemenő változások, az urbánus szemlélet terjedése. Földrajzi szempontból pedig a városok nyelvi hatása, valamint a kisebbségben élő milliók helyzete. Funkcionális szempontból a nyelvjárási nyelvhasználat élettere visszaszorul, a nyilvánosság és a magánszféra nyelvileg kiegyenlítődik. Felerősödnek a nyelvi újítások az ifjúság nyelvében, így a nemzedéki különbségek nőnek nyelvi szempontból is. Statisztikailag csökken a nyelvjárásban szocializált gyermekek száma. A nyelvjárási nyelvhasználat csökkenésével csökken annak ismerete is, így a nyelvjárási kompetencia gyengül, összefüggésben a nyelvi attitűddel, azaz a nyelvjárás szégyenlésével, s a nyelvjárás egyre kisebb területre koncentrálódik.

A nyelvjárás terjedése az ősök iránti tiszteletből, nosztalgiából fakadhat, vagy egy közösség (pl. székely), asszimilálja az odakerült köznyelvi beszélőt. Nyugaton nőtt a nyelvjárások presztízse, így ezek reneszánszáról is beszélnek. A rendszertani változások a köznyelvtől eltérő jelenségek számának csökkenésében, valamint a különböző nyelvi szinteken kimutatható változásokban figyelhetők meg.

A magyar nyelvjárások a 20. század második felében című fejezet újszerűségében és koncepciójában egyaránt elismerésre méltó. Imre Samu A mai magyar nyelvjárások rendszere című monográfiájának alapján a korábbi 8 helyett 10 nyelvjárásterületet, régiót mutat be. A bővülés a korábban délinek nevezett terület dél-dunántúli és dél-alföldi régióra való osztása és a székely, valamint a moldvai önálló régió kialakítása miatt következett be. Az új régiók megnevezését meggyőző indokokkal igazolja a tankönyv. A régiók közötti átmeneti sávokat, valamint a nyelvjárásszigeteket nem kötötték indokoltan régiókhoz. A romániai magyar nyelvjárások differenciáltabb feldolgozását a RMNyA alapján készült részlettanulmányok fogják lehetővé tenni. Az egyes régiók bemutatása a főbb hangtani, alaktani jellemzők alapján történik, megjegyzésekben hívja fel a tankönyv a figyelmet egyéb fontos tudnivalókra. A közölt szövegminták gyűjtése néhány éve történt, lejegyzésük egységes, a régiók jelenségeit szemléletesen mutatják be. A mellékletben található térkép a régiókat, a nyelvjárásszigeteket, az átmeneti sávokat szemlélteti. A felsőoktatás számára készült felosztás helyes, további finomításra a tankönyv is utal, s nem zárja ki a szakmai viták lehetőségét sem.

A régiókat jellemző sajátosságok, szempontok szerint elemzi a tankönyv a nyelvjárások hangtani jelenségeit. A fonémaállomány bemutatását követően először a magán-, majd a mássalhangzórendszer-típusokat mutatja be. Épít a hallgatók fonetikai ismereteire, de az új fogalmakat értelmezi, például a fonémagyakoriság kérdésének részletezésekor, statisztikai táblázatok segítségével. A nyelvjárások hangtani jelenségeinek bemutatása nyelvi adatokkal lehetőséget ad arra, hogy a hallgatók lássák a szinkrón jelenségeket, amelyek szemléltetik a hangtani tendenciákat, a köznyelvtől való eltéréseket, s nem utolsósorban az archaikus jellemzőket is. A szupraszegmentális elemekről röviden szól a tankönyv, ugyanis ezen a területen a szaktudománynak adósságai vannak. Egyébként az egész kötetre jellemző, hogy mindig utal a további kutatást kívánó kérdésekre.

Az alaktani jelenségeket vizsgáló fejezetben a nyelvjárási morfémákat veszi sorra a szótöveket, képzőket, jeleket, ragokat összehasonlítva a köznyelv morfémáival. A morfémák használatának jellemzőit egzakt nyelvi adatok bizonyítják.

A nyelvjárások mondattanával kapcsolatosan többször leírták a szakemberek, hogy lényegesen nem különbözik a köznyelv a mondattanától. A tankönyvben is olvashatunk erről. A témát feldolgozó fejezetben viszont szép összefoglalását látjuk a nyelvjárások mondattani sajátosságainak a jelenlegi kutatási eredmények alapján. Az általános mondattani jelenségek, az egyszerű és az összetett mondat jellemzői, a mondattani változások részletezése ezt igazolja.

A nyelvjárási szókészletről szóló fejezet bemutatja a szókészlet állapotának, változásának jellemzőit, a nyelvjárási és a köznyelvi szókészlet közötti különbségeket. Egy nyelvjárás szókészlete magába foglalja a köznyelvi és az attól eltérő szavakat. Ez utóbbiak a tájszavak, amelyek három típusba sorolhatók: valódi, jelentésbeli és alaki tájszavak. A tájszó meghatározását a köznyelvvel való összevetés teszi lehetővé, de ez nem mindig sikerül, ugyanis a köznyelvi szó sincs mindig szótárazva, sőt a köznyelvi szótár is tartalmazhat következetlenségeket. A tájszavak fogalmi kódolása valójában jelentésmeghatározás, amely történhet lexémával és szintaktikai szerkezettel. A fogalmak megnevezése a nyelvjárásokban tagolt, tehát több lexéma is szolgál a fogalom jelölésére. A tájszótárismeretet a korábban már részletezett szociológiai tényezők határozzák meg. A szókészlet változásának okait is részletezi a tankönyv a tájszavak eredet szerinti rétegződésével együtt. A nyelvjárási szakszókincsek a foglalkozás szerinti tagolódás eredményei a népi kismesterségek, a kisipar sajátos szókincsével. A nyelvjárási frazeológia részben ismeri a köznyelvi frazeológiát, de a nyelvjárásoknak megvan a saját, egyedi frazeológiája is, s ebbe a körbe sorolhatók a falucsúfolók is.

A nyelvjárási lexikográfiát feldolgozó fejezetben történeti áttekintést kaphatunk a tájszótárakról, differenciálva a tájszó-tári és a táj-szótári típusokat. Az előbbi a köznyelvben ismeretlen szavakat tartalmazza, az utóbbi a köznyelvben ismerteket is. A magyar nyelvjárási szótárak nyolc típusát mutatja be példákkal. Részletezi a tájszói besorolás kérdéseit, a tájszavak értelmezésének nehézségeit és az alaki tájszavak szótárba sorolásának lehetőségeit. A nyelvjárási szótár gyűjtőterülethez kötődik, amely lehet a teljes nyelvterület, egy régió és annál kisebb egység. A szótárkészítés folyamatában felmerülő kérdéseket is elemzi a tankönyv az anyaggyűjtés és -válogatás, a szótári minősítések és a történetiség vonatkozásában.

A Magyar dialektológia c. tankönyv szerzői és szerkesztője alapos munkát végzett. A hazai dialektológia hagyományaira, legfrissebb eredményeire támaszkodva, az európai dialektológiai kutatásokra való kitekintéssel írták meg tankönyvüket. Átgondolt szerkezetű, példás stílusú összefoglalása a magyar dialektológiának. A hagyomány és korszerűség egységében mutatja be az eredményeket, s hívja fel a figyelmet a további teendőkre, kutatási feladatokra. Didaktikussága a főiskolai és egyetemi hallgatók számára teszi lehetővé az elméleti és gyakorlati felkészülést valamennyi hazai és határon túli egyetemen és főiskolán, ahol a magyar nyelvet tanítják. A kötet tankönyvnek készült, de kézikönyvként használhatják mindazok, akik a dialektológiát tanulják, tanítják, kutatják. Köszönet és elismerés érte a szerzőknek.

Guttmann Miklós