A névutók és a névutómelléknevek története

Bevezetés

Ezt az írást az ELTE Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai és Dialektológiai Tanszékén készülő Magyar nyelvtörténet című új egyetemi tankönyv egyes (nem végleges változatú) részeiből állítottam össze. (Hasonló „mutatvány” A névmások története a középmagyar kor végéig címen a Nyr. 123. évfolyamában [1999: 438–64] jelent meg.)

A kérdés nagy szakirodalmából a cikk végén válogatást (továbbvezető irodalom) közlök. A legtöbb és legalapvetőbb szakirodalmat Sebestyén Árpád könyve (1965) és az ő cikkei, tanulmányai jelentették számomra. Azt, hogy Sebestyén Árpád volt szíves írásomat elolvasni, és hogy jó tanácsokat is adott, ezúton is köszönöm.

A tankönyvműfajnak megfelelően feladatok is szerepelnek az egyes korszakokról szóló részek után. Ezek főleg olyan témákra, részkérdésekre irányítják az egyetemisták/olvasók figyelmét, amelyek – a terjedelmi korlátok miatt – a szövegben nem kaptak helyet.

Ebben a cikkben a vizsgált szófajok változását a nyelvtörténeti korszakok egymásutánjában tárgyalom, az ősmagyar kortól napjainkig. A névutók kapcsán a figyelmem elsősorban azokra a szintaktikai szerkezetekre irányul, amelyekben megszülettek a névutók, tehát arra, hogy milyen módon bővül új elemekkel e szóosztály. De azt is vizsgálom, hogy milyen szófajú és morfémafelépítésű szó értékelődött át névutóvá, s hogy a névutó (az előzményszerkezettől függően) ragtalan vagy ragos főnévhez (vagy egyéb szófajú szóhoz) járul-e. A keletkezett névutók (korszakonként is változó) rendkívül gazdag funkcióinak kérdésére csak alkalmanként utalok (ilyen témák inkább a feladatok között szerepelnek).

A névutómelléknevet önálló szófajnak tekintem (erről legutóbb l. Balogh 2001), s akként tárgyalom. Szófajtörténetileg az a különlegessége, hogy ez a legfiatalabb csoport a magyar szófaji rendszerben: csak a középmagyar korban jött létre.

A névutók

I. Az ősmagyar kor

A névutó szófaji kategóriája valamennyi rokon nyelvben megvan. A névutó ezért – és általános tipológiai szempontok alapján is – alapnyelvi szófajnak minősíthető, s így az ősmagyar kor eleji szófaji rendszer részének tekintendő.

Első nyelvemlékeink is gazdag, többféle eredetű és változatos funkciójú névutórendszert tárnak elénk: TA.: „hodu utu rea”; ÓMS.: „buabeleul [= bújábelël ’bújából’] kyniuhhad”; HB.: „uromc cine eleut”, KTSz.: „fyal uve lele”: fiúval össze [’együtt’] lelé; stb. Ha a névutós adatok mellett azoknak a határozóragoknak az előfordulásaira is figyelünk, amelyek névutóból keletkeztek, nem lehet kétséges, hogy az ősmagyar korban gazdag névutórendszerünk volt. A névutóból lett ragokra vö. HB.: paradiumben, gimilcíctul, halalnec halaláál”; HBK.: uromchu; „ember lilki ert”; stb.

Az eredet kérdését két oldalról közelítjük meg: egyrészt azt vizsgáljuk meg, hogy milyen szintagmában keletkezhetett névutó, másrészt azt, hogy milyen szófajú és morfémafelépítésű szó értékelődött át névutóvá.

1. Névutóink többsége birtokos szerkezetben keletkezett. A folyamatot a ház belé (megy) ’a ház belsejébe (megy)’ típusú szerkezet alakulásával szemléltetjük. A birtokos szerkezet az ősmagyar korban jelöletlen (ház bel), így a belé birtokszón nincs birtokos személyjel, csak – igei alaptagjától függő, az egész birtokos szerkezetet tovább viszonyító – határozórag. Ebben a fázisban tehát a belé (és a többi hasonló szó) ragos főnév. Ez a ragos főnév válik névutóvá: fogalmi jelentésének visszaszorulásával, a viszonyjelentés dominánssá válásával, a szóalak megszilárdulásával. Ezzel funkcionális változás következett be: egy szintagmatag (a belé ragos főnév, mondatbeli határozó) viszonyszóvá, névutóvá vált, amely már csak az előtte álló főnévvel együtt képes mondatrészszerep betöltésére: a szintaktikai szerkezetből morfológiai természetű szerkezet lett.

a) Az így létrejött névutók névszói alapszavúak (névszótövűek), és a rajtuk levő primer ragoknak megfelelően háromirányúak: alól – alatt – alá, elől – előtt – elé, közül – között – közé, mögül – mögött – mögé stb. E névutócsaládok személyragozhatók: mellettem, melletted, mellette stb.; ezek a személyes névmás névutós alakjai. E névutók ragtalan főnévhez járulnak (fa alatt, ház mögé), hiszen a főnév korábban, mint birtokos jelző, ragtalan volt.

Az alól – alatt – alá típusú lexémák kettős szófajúak, névutók és határozószók lehettek, így esetükben nem szükséges határozószó névutó változást feltennünk, mint korábban gondolták. Figyelemre méltó jelenség, hogy az ilyen névutócsaládok sokkal jobban őrzik eredeti irányjelentésüket, mint a határozószók. (Az ablatívuszragos alul, elöl-féle határozószók egy része például – a hozzájuk kapcsolódó ige hatására – hol? kérdésre felelővé vált.) Az, hogy irányjelentés szempontjából a névutó kevésbé változékony, abból fakadhat, hogy funkcionálisan főnevéhez kötődik, azzal egy morfológiai természetű szerkezetet alkot: fa alól, ház elől, így grammatikai szempontból kötöttebb, mint a határozószó.

Ősmagyar kori névutóinknak ebbe a csoportjába tartoznak azok is, amelyekből az ősmagyar kor végén vagy a korai ómagyar korban határozóragok lettek. A belviszonyragok közül a HB. idején már megvolt a -ben: milotben (a GyS.-ban illeszkedve is: Kooragbon), de hiányzik még a -be és a -ből. Ezek az ősmagyar korban, de még korai szövegeinkben is névutók: HB.: „oggun neki munhi uruagbele utot”: ország belé [’országba’]; ÓMS.: „yrou aniath thekunched buabeleul kyniuhhad”: bújá belël [’bújából’]. A -ben rag ősmagyar kori névutói előzményét bizton rekonstruálhatjuk: bele (tővéghangzós, ’belső rész’ jelentésű főnév) + n lokatívuszrag *belen.

A külviszonyragok névutói előzményei is ősmagyar koriak:

*rool (*ro- ’közelség’ főnév + -l ablatívuszrag) > -ról;

*root (ro- + t lokatívuszrag) > rot- (nem lett belőle rag);

*roon (ro- + n lokatívuszrag) > (nem lett belőle rag; vö. rokon ’közel’ hsz.);

*roá (*ro- + á latívuszrag) > -ra; a névutó hangrendileg elhasonult formában vö. TA.: utu rea. A honnan? és a hová? mellett meglehetett a hol? kérdésre felelő *root (esetleg a *roon) lokatívuszragos névutó is, amint erre a KT. névmásra utal: rohtonc [rotonk] (= rajtunk). Ezek a háromirányú névutócsaládok azonos tőből keletkeztek.

A lazább külviszonyt kifejező háromirányú ragcsoport, a -től, -nál, -hoz névutói előzménye is ősmagyar kori; e névutók azonban különféle tövűek:

*tüül ~ *tüül (a tő ~ tű főnév a töve) > -től;

*nl ~ *nl (? *-nl) > -nál;

*ozá > -hoz.

A felől és a felé névutó töve ’oldal’ jelentésű főnév; csak ablatívusz- és latívuszragos alakja van, bár lehetett *fél-t, *fél-en lokatívuszragos is. Funkcionálisan tehát ez is háromirányú sor lehetett, melyben a felől alak is betölthette a lokatívuszi, illetőleg a latívuszi szerepet (vö. HB.: „mend w entíí e unuttei cuicun iov felevl iochtotnia ileie wt”: mind[en] ő szentei és önöttei közükön jó felől iktatnia élessze őt!).

A háromirányú névutók rendszere az ősmagyar korban stabilizálódott. Később új elemek már nem léptek be ebbe a rendszerbe: az újonnan keletkező névutók már nem alkotnak szócsaládot. (A névutóból raggá váló elemek ragként is megőrzik a háromirányúságot; a névutóként tovább élők szintén.)

b) A többirányú névutócsaládok mellett már az ősmagyarban voltak egyirányú névutók is, amelyek sohasem alkottak funkcionális értelemben vett szócsaládot. Ilyenek e korban az -ért, -vel, -nek rag névutói előzményei: *ërët, ? *el, ? *nek. Ilyen lehetett az ellen ’szemben’ és talán a képpen is (kép fn + -n lokatívusz-, ill. modálisrag: KTSz.: oun keppe[n]; JókK. 38: ekeppen). (Létrejöttekor a -től, -nál, -hoz névutói előzménye is egyirányú lehetett, aztán együttesen beilleszkedtek a háromirányúak rendszerébe.)

Az első olyan névutónk, amely már jelölt birtokos szerkezetben keletkezett, az után: (valaminek az) ut (főnévi tő) + á (E/3. birtokos személyjel) + n (lokatívuszrag > superessivusrag).

Talán névutókezdeménynek is felfoghatjuk a GyS.-ban szereplő kuner kepeben [= kenyér képében] és figeu kepeben [= függő képében] szerkezet képében szavát.

2. Névutóink másik csoportja értelmezős szerkezetben keletkezett, például: úton által, fiúval össze. Ebben a szerkezetben egy ragos főnévvel (úton, fiúval) és egy határozószóval (által, össze) kifejezett határozó közös igei alaptaghoz járult; a KTSz. „fyal uve lele” adata jól mutatja ezt a helyzetet: a közös alaptag a lelé állítmány: fyal lele [= fiúval lelé], uve lele [= össze (’együtt’) lelé]. A határozószó ebben a helyzetben értelmező, magyarázó szerepet tölthetett be (a fiúval, mégpedig össze); itt meglazulhatott a kapcsolata igei alaptagjával, és az előtte álló ragos főnév névutójává értékelődött át. Hasonlóképp jött létre az ÓMS.-ból adatolható (valamivel) egyembelű névutó is. Az így keletkezett névutók ragvonzó névutók. Mivel eredeti határozószói szerepüket is megőrizték, e korban is kettős szófajúak voltak.

3. Határozós és alanyos szószerkezetben is keletkezhetett névutó: szófaját tekintve határozói igenév vált ilyen szintagma alaptagjaként névutóvá. Ritka szófajváltás.

Az ősmagyar kor vége felé jöhetett létre határozós szintagmában a (vmitől) fogva ~ fogván (vö. KT.: „wýlag„^’noc kedetuitul fugua”), a (vmitől) megválva ~ megválván ’vmit kivéve’ névutó.

Arra, hogy alanyos szerkezetben is keletkezhetett már ekkor névutó, a HBK. utal: a „biragnop ivtua …ileie wt” (= bírságnap jutva [’amikor a bírságnap eljön’] … élessze őt) szerkezetbeli jutva eredetileg a mondat önálló időhatározója volt, s ennek alárendelt alanya a bírságnap ’az ítélet napja’; ebben a helyzetben van meg a jutva lehetősége a névutói szerepbe való átlépésre. A HBK. idézett adata átmenetnek tekinthető a határozói funkciójú igeneves, illetőleg a valódi névutós szerkezet között. Ugyanakkor még érezhető benne az igenév mellékmondatot összesűrítő funkciója is. A jutva ugyan sohasem vált névutóvá, de megindult ezen az úton, s ezzel jól érzékelteti a folyamat kezdetének körülményeit.

Az ősmagyar kor végére feltehető névutóállomány: belől, benn, belé; *rool, root (? roon), *roa; ? *el, *ërët, *ozá, *nl ~ *nl (? *nl), ? *nek, *tüül ~ *tüül; alól, alatt, alá; elől, előtt, elé; elvől, ? elvett, elvé; fëlül, fëlëtt, fëlé; közül, között, közé; mellől, mellett, mellé; mögül, mögött, mögé; felől, ? *félt (? *felen), felé; továbbá: ellen, kívől ~ kűl, körül, közepett, miá, mián, össze, ? után; által, óta; valószínűleg: egyembelű, fogva ~ fogván, gyanán(t), képében, képpen, megválva, miatt, szërén(t), szerte.

FELADATOK

1. Milyen általános tipológiai érvek szólnak a névutói szófaj alapnyelvi megléte mellett?

2. Hogyan tudunk érvelni amellett, hogy az ősmagyar korban voltak határozószói/névutói kettős szófajú szavak?

3. A -nott, -nól, -ni ún. családi helyragok eredetével kapcsolatban nemcsak olyan vélemény van, hogy ragszilárdulással keletkeztek, hanem olyan is, amely szerint az ugor korban, névutók agglutinációjával jöttek létre. Nézzen utána a kétféle felfogásnak, és próbáljon állást foglalni!

4. Milyen – ősmagyar korra vonatkozó – következtetésekre lehet jutni a HB.-beli „birsagnop ivtua” kifejezés ivtua szavának szintaktikai, illetőleg szófaji vizsgálatából?

5. Korai ómagyar kori szövegekből gyűjtsön olyan adatokat (határozóragos főneveket), amelyek ezek ragjainak ősmagyar kori névutói előzményére utalnak!

II. Az ómagyar kor

Az ómagyar kor elején gazdag névutórendszerrel számolhatunk. A háromirányú névutócsaládok (például: alól, alatt, alá) már kialakultak és stabilizálódtak. Az irányhármasság összetartó ereje annyira erős volt, hogy a rendszert mintegy lezárta: az ómagyar korban új háromirányú névutócsaládok már nem keletkeztek. A többirányú névutók rendszerének zártságát jelzi, hogy a végződések ablatívuszi -l, lokatívuszi -t, latívuszi -á/-é formában rögzültek, s bár egyes névutók funkcionális változásai az irányhármasságnak ezt a klasszikus rendszerét bizonyos mértékig megbontották, a morfológiai kohézió továbbra is szoros maradt.

Kiveszés

Néhány névutó kikerült a rendszerből azáltal, hogy határozóraggá vált: rëá -ra/-re, ërët -ért, belé -ba/-be, belől -ból/-ből. Ezek korai szövegemlékeinkben még névutóként élnek: TA.: „hodu utu rea”; HB.: meret ( miërët), „veteve wt e munca vilagbele”; ÓMS.: „buabeleul”; stb. E névutók raggá válásával egy fontos és erőteljes ősmagyar kori változási tendencia folytatódott. A raggá alakulásra, esetleg egyéni fordítói nyelvhasználatra utaló jelenség lehet az illeszkedéses balól ( belől) előfordulása, minthogy a névutókra az ómagyar korban sem jellemző az illeszkedés: JókK. 44: „langbalol”. A kései ómagyar korban a szërën, szërt és a koron, kort névutó is raggá vált, így névutóként kiveszett (ezek azonban névutóként is ómagyar kori fejlemények).

Keletkezés

Erőteljesebb volt a névutórendszer gyarapodása, új elemekkel való bővülése. Ez feltehetőleg összefüggött egyes névutók raggá válásával, ugyanis lökést adhatott újabb névutók keletkezéséhez is. A mind differenciáltabb viszonyjelentés kifejezésének igénye újabb névutók létrejöttéhez vezetett. Ezek nagy részében már a korábbi névutókból keletkezett szekunder határozóragok is részt vettek.

Az újabb névutók már nem alkottak szócsaládot: mind egyirányúak, illetve az irányulás szempontjából semlegesek voltak; speciális, legtöbbször elvontabb határozóvá tették az előttük álló főnevet.

Keletkezési módok

1. Birtokos szerkezetben. Az ilyen névutók előtt álló főnév (minthogy birtokos jelző volt) ragtalan. A névutók e csoportjának keletkezési módja a ragszilárdulás: a ragos főnév vagy névmás lexikalizálódott, névutóvá vált.

a) Jelöletlen birtokos szerkezetben. A szerkezet második tagja az ómagyar korban már ritkábban vált névutóvá: a primer ragok aktivitása ugyanis a korszak folyamán erősen gyengült, a meglevő primer ragos névutók, határozószók analogikus hatásával viszont ekkor is számolnunk kell.

A régebbi névutók, névutócsaládok közül csak a már kihalt elvől, elvé, elvett névutócsaládról szólunk röviden: töve az elv ’túlsó rész’ jelentésű főnév: JókK. 66: hegek eluewl ’hegyeken túl’; MünchK. 14va:
tnge lue ’tengeren túlra’ (vö.: Havaselve, Erdély < erdő + elü ~ elv). Lokatívuszragos társuk csak a 19. századból mutatható ki névutóként. Az elvett névutóval és az egész szócsaláddal kapcsolatban egy módszertani kérdésre hívjuk fel a figyelmet: attól, hogy az elvett csak a 19. századból adatolható először, még keletkezhetett az ősmagyar korban: több érv szól amellett, hogy háromirányú névutócsaládok később már nem jöttek létre. Ha létezett az elvett az ősmagyar korban, előbb valószínűleg az ablatívuszragos, de hol? kérdésre felelővé vált elvől lépett a helyébe, majd – ennek elavulása után – a hol? jelentésű túl névutó szorította ki a használatból. Lehetséges, hogy – ha létezett – táji kötöttsége (keleti nyelvjárás) megakadályozta az írásbeliségben való folyamatos fennmaradását. De az is lehet, hogy két társához képest valóban később keletkezett, mégpedig a háromirányúság kifejezésére való törekvés jegyében, a sok -t ragos névutó analógiájára.

Az így keletkezett névutók:

helyett (hely + -t lokatívuszrag): eredetileg ’vminek a helyén’ jelentésű volt; helyt alakváltozata visszaszorult;

iránt (eredetibb aránt < arány ’irány’ + -t lokatívuszrag): ’vminek az irányában, felé’ jelentésű, eredetileg helyhatározót kifejező névutó már az ómagyar korban ’vmire nézve, vmire vonatkozólag’ jelentésűvé is vált; helyhatározó például: JordK. 164: „Es onnan ky ereghlween zallanak megh moabnak mezeyn az arant [’abban az irányban, azon a tájon, arrafelé’] hol Jeryko varaa vagyon”;

viszett ’helyett, gyanánt’ (< visz- bizonytalan eredetű alapszó + -t lokatívuszrag): az ómagyar korban keletkezett, és már a 16. században el is avult (ÉrdyK. 82);

szërën, szërt (szër ’sor’ + -n, illetőleg -t lokatívuszrag): BécsiK. 90: Vtolzeren, CornK. 10r: Elewzert. Ezek raggá válásával bizonyára összefügg a szërte, szërint névutók megjelenése. Figura etymologicás szerkezetbe is beépültek: szerén-szerte, szerte-szerént (JordK. 741);

koron, kort (kor főnév < + -n, illetőleg -t lokatívuszrag): CzechK. 48: „halalom koron”, 1456 k.: „az vacharakorth” (Gl.); BirkK. 3b: Micort;

közbe, közben: ezek a névutók már szekunder határozórag megszilárdulásával születtek.

b) Jelölt birtokos szerkezetben. Az ómagyar kortól kezdve (máig) egyre gyakrabban keletkeznek ily módon névutók. Például: a hiú ’üresség’ főnévi tövű híján, híjával, a gyanú tövű gyanánt, gyanaján, gyanába (’mást gyanítva, vélve’ ’más helyett, más képében’): ÉrdyK. 312: „eetel ytal gyanant”.

A ragszilárdulás folyamatában egyre nagyobb szerephez jutnak a testes, szekunder határozóragok. A (tő + rag szerkezetű) közbe, közben mellett létrejött a birtokos személyjelet is tartalmazó közibe, köziben névutó, a fël tőből a fëlibe(n) ~ fölébe(n) (ÉrdyK. 545: „oltaranak feelyben”), fëlire (KeszthK. 11: „menyeknek felyre”: supra caelos) stb., az el tőből az elibe ~ elébe ~ eleibe (JókK. 147: „farkanak eleybe”) hangalakú névutó. Ezek morfológiai felépítése valószínűleg tő + birtokos személyjel + határozórag, de az is lehet, hogy a latívuszragos elé, fölé, közé-hez járult – az egyértelműség, a nyomatékosítás kedvéért – az élő, aktív -be szekunder rag; e két grammatikai forma egybeesett, és a nyelvi tudatban is összekapcsolódhatott.

Tanulságos nyomon követni, hogyan szorítják ki a primer latívuszragos névutókat (elé, fölé, közé) az újabb, szekunder ragos formák. Ennek hátterében egyrészt a morfológiai bővítés mint általános nyelvfejlődési tendencia állhatott, de egyes esetekben belejátszhatott a homonímia elkerülésére való törekvés is, hiszen például az elé, fölé (az ómagyar kor bizonyos szakaszában) igekötő és határozószó is volt a névutói státusszal egyidejűleg, sőt: az elém, eléd, elé sor zéró személyragos E/3. személyű személyes névmási alakja, tagja is.

Kései ómagyar kori lehet az ’ellenében, cserébe; gyanánt’ jelentésű fejében névutó (JordK. 256). Keletkezőben lehetett a táján, tájt (JordK. 343), az egymástól funkcionálisan erősen elkülönülő számából, számába, számára (JókK. 51; BécsiK. 32; 1525/1640: TörtT. 1908: 84); az örvén ’ürügyén’ stb.

2. Értelmezős szerkezetben. Egyik csoportjuk hol? irányjelentésű határozószóból keletkezett szófajváltással. A kívől ~ kívül, belől ~ belül-féle ablatívuszragos határozószók – megfelelő jelentésű igék mellett – az ómagyar kor folyamán hol? kérdésre felelővé (is) váltak, és így követtek értelmezőként -n (-on/-ën/-ön) superessivus-ragos, szintén hol? kérdésre felelő határozót: a házon, mégpedig belül. A mind gyakoribb együttes előfordulás vezetett el az értelmezős szintagmának névutós szerkezetté való átértékelődéséhez, a határozószó névutóvá válásához. Az -n ragos határozó a névutónak mintegy vonzata lett. E ragvonzó névutók keletkezésének feltétele tehát az volt, hogy az -l ablatívuszragos határozószók hol? kérdésre feleljenek.

Ugyanakkor az eredeti ablatívuszi irányú (jelöletlen birtokos szerkezetben keletkezett) fëlől, kívől névutó is tovább élt, természetesen ragtalan alapszóhoz járulva (ház fëlől, város kívől; a belől névutó közben raggá vált). De sok adat utal arra, hogy ezek a névutók hol? (sőt hová?) kérdésre felelő határozót is alkottak (szintén ragtalan alapszóval): MünchK. 95ra: „a· inaoa kl lnne” (hol?). A két funkció, az ablatívuszi és a lokatívuszi irány megkülönböztetésének igénye is elosegíthette – az egyértelműen hol? kérdésre felelő – vmin kívől ~ kívül, vmin belől ~ belül típusú ragvonzó névutók terjedését: BécsiK. 7: „vaoomnac kapuin bll”; JordK. 54: „kyk te kapwdon bell laknak”.

Az ómagyar kor folyamán csak lassan törnek előre az -n ragos névszóval, névmással álló névutós szerkezetek (a ragtalan alapszavú szerkezetek ugyanakkor ritkulva bár, de sokáig, körülbelül a 18. század közepéig tovább élnek; vö.: rendkívül, ekívül).

-Vel ragos határozót követő, értelmezői szerepű határozószóból is keletkezett névutó: vkivel/vmivel együtt, egyembe, egyetemben: SzékK. 29: vélek et; 1524: „germekmvel egyembe” (MNy. 1917: 122); KazK. 74: ueled eetmbe.

Különleges történet a nélkül névutó kialakulása: -nál/-nél ragos névszó és az utána álló kűl ~ kívül határozószó kapcsolatából jött létre, a névszóragnak a határozószóhoz tapadásával (szóhatár-eltolódással). A folyamat a kódexek adataiban jól követhető; a kiindulás: JordK. 384: „egk nem ek a feldre t atatoknal kl”: egyik nem esik az földre ti atyátoknál kűl; a rag és a határozószó már összekapcsolódott, de a keletkezett névutó hangrendileg még az alapszóéhoz igazodik: JókK. 5: k nelkewl, 44: nalanalkewl; végül a névutó megszilárdult, alakilag különvált és függetlenedett az alapszó hangrendjétől: FestK. 391: „akaratom nekwl”.

3. Minőségjelzős szerkezetben keletkezhetett a korszak vége felé a móddal, módra névutó, illetve névutószerű ragos főnév: BirkK. 4b: „o fell mdott moddal”: modo supradicto; ÉrdyK. 562: „eedes kezeyt meellyen kerezt modra el teryeztween”.

4. Határozós szerkezetben jött létre néhány ragvonzó névutó, például a (vmire) nézve; (vmihez) képest: SándK. 2: „ó zepsegkhz kepth”; a valamihez képes (= hasonló) szerkezethez a -t módhatározórag járult, amikor az cselekszik típusú alaptag alá rendelődött. Az új viszony elhomályosította a korábbi hasonlítóit, s a -hoz képest összetapadása a névutós kapcsolat kialakulását eredményezte.

5. Alanyos szerkezetben jött létre a múlva ~ múlván. Még tisztán igenévi adat: JókK. 158: „ydew el muluan k boczata lelket”; talán már névutó: 1525/1640: „Az mester ember özvegye esztendeig mivelheti az mivet, esztendő mulván az mesterek közzé be esküttessék” (TörtT. 1908: 83). A névutóvá válásban szerepe lehetett annak, hogy az eredeti alanyos szerkezet bővítménye (például: esztendő) mindig időfogalommal kapcsolatos főnév volt.

Ómagyar kori szövegeinkben érdekes stílussajátságot figyelhetünk meg: a jelöletlen birtokos szerkezetben keletkezett névutókat, illetve a velük alkotott névutós szerkezeteket egyre gyakrabban váltják fel alakilag jelölt birtokos szerkezetes formák: az eredeti az után, idő előtt-féle szerkezetek helyett annak utána, időnek előtte-féle szerkezetek jelennek meg. E szerkezeti változás fő oka a grammatikai jelöltség általános terjedésében, illetve a szövegelőzményből ismert birtokos fogalmának nyomatékosítására, felelevenítésére törekvésben keresendő. Számolnunk kell a -nak/-nek ragos birtokos szerkezetek és az őelőtte-félék analogikus hatásával is.

Ez a grammatikai túljelölés mint „morfológiai ideál” az ómagyar korban főleg a kódexek emelkedettebb, ünnepélyesebb hangulatának megfelelő stiláris jeggyé válik más nyelvi részrendszerekben is (vö. alázatossággal, sietelmest, esztendeiglen stb.). Az eredeti magyar szövegek inkább az egyszerűbb morfematikai szerkezeteket kedvelik. A spontán beszélt nyelvre nem volt jellemző.

Ómagyar kor végi névutóállományunk a következő lehetett (a feltehető újakat kiemeljük): (a) háromirányúak: alól, alatt, alá; elől, előtt, elé; elvől, elvett, elvé ’túl, túlra’; fëlül, fëlëtt, fëlé; közbül, közben, közbe; közül, között, közé; mellől, mellett, mellé; mögül, mögött, mögé; (b) kétirányúak: felől, felé; köziben, közibe; (c) egyirányúak: által, (vmin) által, (vmin) belül; (vmivel) egyembe(n), egyetembe(n), együtt, össze; elébe ~ eleibe, ellen, fejében; (vmin) fëlül, (vmitől) fogva, fogván; fölébe, fölire, gyanába, gyanaján, gyanánt, helyett, híján, híjával, iránt; (vmihez) képest; képpen, kívől ~ kűl, (vmin) kívül, körül, közepett, miá, miatt; (vmitől) megválva, megválván; móddal, módra, múlva, múlván, nélkül; (vmire) nézve; óta, örvén; (vmivel) össze; számából, számába, számára, szerint, szerte, táján, tájt; után, viszett ’helyett, gyanánt’.

FELADATOK

1. A személyes névmás névutós alakjai között van: alattam, alattad, alatta stb., mögöttem, mögötted, mögötte stb., ugyanakkor nincs együttem, együtted stb., innenem, innened stb. alak. Néhány ragvonzó névutó is vonatkozhat személyre, csak más szerkezeti megoldással: rajtam kívül, rajtam kezdve, hozzám képest stb. Mivel magyarázza ezeket a nyelvi tényeket?

2. Milyen szerepű a HB.-beli „mend w entii e unuttei cuicun … ileie wt” szerkezet küzikön szava? Milyen jellegű a szó morfológiai felépítése? Mi következik mindebből?

3. Az aránt ~ iránt névutó az ómagyar korban többféle határozót hoz létre alapszavával. Figyelje meg, hogy a konkrét helytől az elvontabb határozói viszonyokat kifejező funkciók kialakulásában milyen szerepe van a névutó előtti főnév jelentésének!

4. A kívül névutó keletkezésére két magyarázat is született. Melyik elgondolást tartja valószínűbbnek?

5. Gyűjtsön példákat a nélkül névutó keletkezésének különböző szakaszaira, és a névutós szerkezet jelentéseit, funkcióit is vizsgálja meg! Milyen keletkezéstörténeti következtetések vonhatók le a funkcionális elemzésből?

6. Kísérje végig a rövid életű megválva névutó sorsát keletkezésétől a kiveszéséig! Milyen más névutók léptek a helyébe, azaz töltötték be szerepét?

7. Sok névutó főleg névmással (de névszókkal is) összetételt alkot az ómagyar korban. Ezek szófajilag határozószók. Gyűjtsön ilyen adatokat, és vizsgálja meg, milyen információkat nyújtanak ezek a szavak a névutók korabeli állapotára vonatkozólag!

8. Keressen olyan névutókat (névutószerű ragos főneveket), amelyek az ómagyar kor folyamán születnek! Milyen szintagmákban jönnek létre?

9. Milyen más szófajokkal van összefüggésben a névutók kategóriája az ómagyar korban? Példákkal illusztrálja a többszófajúságot!

III. A középmagyar kor

Névutók a középmagyar korban is szintaktikai szerkezetekben, a szerkezet második tagjából, határozói szerepű mondatrészből (ragos névszóból, határozószóból, határozói igenévből) keletkeztek, lexikalizálódtak grammatikai természetű szóvá. A keletkezéshez képest egyes névutók kiveszése gyengébb tendencia volt. Az állományváltozáson kívül funkcionális változások is érték egyik-másik névutónkat.

Kiveszés

Elavulóban volt az addig is ritka, nyelvjárási kötöttségű (székelyföldi) elvől, elvé (elvett) ’túl, túlra’, a viszett ’gyanánt, helyett’, az enyett ’helyett’, az idétt ’valaki idejében, korában’: 1662: „Alább szállván, úgy mint Jeremiás idétt, annyira belekeveredtenek aztán a rút pártolkodásba, hogy…” (SzT.).

A képpen névutó kiveszésének módja más volt: határozóraggá vált.

Keletkezési módok

Az ómagyar korban is aktív keletkezési módok éltek lényegében tovább, bár eltérő hangsúlyokkal.

1. Birtokos szerkezetben

a) Jelöletlen birtokos szerkezetben már nem keletkeztek névutók, mivel a birtokos szerkezet a középmagyar korban már jelölt volt. A régi háromirányú névutócsaládok (az alól, alatt, alá típus) tovább éltek, különféle elvontabb funkciókban is megjelentek.

Új névutók primer raggal csak elvétve jöttek létre; ezekben az esetekben az analógia hatására kell gondolnunk: a régi körül mellé ekkor keletkezett – az irányhármasságra törekvéstől is támogatva – a körött és a köré 1770: TESz. (vö. fölött, mögött, mellett, illetőleg fölé, mögé, mellé stb.). A hegyől, hegyett, hegyé névutócsaládnak mindhárom tagja a középmagyar korban született (1770: TESz.), de nem terjedt el az egész nyelvterületen; ma is csak a nyugati vidékeken élnek: tövük a hegy ’valaminek a csúcsa’ főnév, az irányt pedig az ősi határozóragok jelölik. A latívuszragos névutót az élő, aktív -be rag hozzákapcsolásával teszi egyértelműbbé, nyomatékosabbá a nyelvhasználat: körébe, hegyébe ~ hegyibe (bár az -é ~ -i birtokos személyjel is lehet; vö. az ómagyar kori elébe ~ elibe ~ eleibe, közébe ~ közibe stb.).

Valószínűleg ekkori a végett, célhatározót kifejező névutó is (1563: TESz.); keletkezésében a már meglévő miatt analógiája is szerepet játszhatott. (A miatt-nak a középmagyar korban alakult ki – a régebbi eszközhatározói szerepe helyett – a ma is élő okhatározói. Az eszközhatározói szerepet fokozatosan az által vette át.)

A korszak végén tűnik fel a hosszat (1772: TESz.) ’valamin teljes hosszában végig; (valamennyi) időn át’; használata néhány összetételre, szókapcsolatra korlátozódik: utcahosszat, órák hosszat.

Keletkezésüket elősegítő társaikhoz hasonlóan ezek is ragtalan névszóhoz járultak, illetőleg járulnak.

b) Jelölt birtokos szerkezetben a középmagyar korban is születtek névutók (névutóvá válóban lévő ragos alakulatok), elsősorban a -ban/-ben és a -ra/-re rag megszilárdulásával: esetében, fejében, következtében, korában (koromban, korodban); ellenére, javára, módjára, részére stb. Ekkori a német eredetű trucc tőből keletkezett truccára ’ellenére’ névutó is (az ezt felváltó dacára csak a 19. században jelentkezik): 1748: „Melly maga-feledett bolondság az isten jó-voltának trútzára belé-keveredni minden-féle gonoszságban” (NySz.).

Egyes névutók a középmagyar korban még csak eredeti hely- vagy időhatározói jelentésükben éltek, például: ellenére ’vkivel/vmivel szemben’ (elvont jelentései 19. századiak), javára: idő javára ’kedvező időjárás alkalmával’: 1679/1681: „Minden őszi Tavaszi Gabonat […] szép tisztat vettessen […], azoknak fel takarittatását az donek javára czelekedgye” (SzT. jó csz.); részeshatározói szerepe későbbi. A részeshatározót az ekkor keletkezett részére fejezte ki, melynek névutóvá szilárdulását a régebbi számára is elősegíthette.

A régi névutókon kívül egyes ekkor keletkezett névutókban is bekövetkezett a konkrét elvont irányú jelentésváltozás: fejében ’vmi ellenében’ 1573: „pénzt kert […] Must feiebe” (SzT.), ’céljából’ 1583: „Kertész Margitot […] házasság fejéb(en) […] Mátkáául el kőtelezte volt”, ’gyanánt’ 1579 (SzT.).

Más névutók a pontosabb, finomabb jelentésárnyalatok kifejezésére, rögtön elvontabb jelentésekben születtek: 1765: „minden […] gazda […] vonakodás esetében vagy ki nem állás következtében megbűntetődjék” (SzT. következtében csz.).

Ritkábban -ba/-be és -n rag megszilárdulásával is jött létre névutó: hegyébe ~ hegyibe ’fölé, fölébe’ (ha az é ~ i birtokos személyjel és nem latívuszrag), táján, útján stb.

2. Értelmezős szerkezetben. Az -n (-on/-ën/-ön) ragot vonzó névutók közé valószínűleg ekkor kerül be a hol? kérdésre felelő vmin alól ~ alul, vmin fëlől ~ fëlül, vmin innen, vmin keresztül, vmin túl. Ezek is lokatívuszi jelentésű(vé vált) határozószókból keletkeztek, amelyek értelmezőként követték a superessivus-ragos határozót: 1617/1628: „az Kapolnan fellyul az nagy erdótis Lazar Andras vagata es irtata le” (SzT.); 1603: „az sorompon innen egy somfa alatt fekeoznek” (SzT.). Az alul, fëlül, belül, kívül egyre ritkábban járul ragtalan alapszóhoz: a vmin alul stb. szerkezet kerekedik fölül. Az innen, keresztül, túl pedig csak ragvonzó névutóként használatos.

E névutók hangalakja csak lassan állandósul (bár ez még máig sem történt meg minden nyelvjárásban): sokáig él egymás mellett a vmin alól ~ alul, vmin fëlől ~ fëllyől ~ fëlül, vmin belől ~ belül, vmin kívől ~ kívül, míg végre az utóbbiak kerekednek felül.

E névutóknak eredeti helyhatározói szerepük mellé újabb funkciói is létrejöttek, pl. 1596: „eó az […] louat keri volt niolch forinto(n) […] Andras tízen két forinton aloll ne(m) atta” (SzT.).

-Vel ragos határozót követő, értelmezői szerepű határozószóból is keletkezett névutó: 1732: „az Udvarral altal ellenben [’átellenben, szemközt’]” (SzT.). (A rövidebb át hangalak csak a 18. század vége felé jöhetett létre.). Talán középmagyar kori a vmivel szemközt, szemben, szembe is.

3. Minőségjelzős szerkezetben. Viszonylag sok a ragszilárdulás útján, azaz a ragos főnévből névutóvá válóban lévő elem. Ezek főleg -ban/-ben és -ra/-re, ritkábban -n módhatározóragosak és -val/-vel ragosak, funkciójuk pedig idő-, szám-, mód-, állapot-, ok-, illetve célhatározó: – Időhatározó: tájban: 1636: „Urunk nem jve, mihelyt Ádám el-esék, hanem az-után négy ezer esztend-tájban” (NySz.); 1759–1762: a’ tájban ’akkoriban’ (Hermányi 184); (ez/az) esetben, (ebben/abban az) esetben. – Számhatározó: ízben ’alkalommal, esetben’: 1711: „Hidi Istvánné és Eles Andrásne, egymást rut bestelen szitkokkal szidalmazták, egy nihány izben nyelveskedtenek” (SzT. íz¹ csz.); gyakor ízben ’gyakran’, más ízben ’máskor, más alkalommal’ stb. – Módhatározó: mi/vmi/akármi formában, formán ’miképpen, valamiképpen, akármiképpen’ stb. 1603: „miczoda forman czelekettek” (SzT.); 1656/1769: „valaholott és valami formában akarja […] szolgaltatni […] azon formában szolgalya” (SzT.); módon, számra stb. – Állapothatározó: számba(n): 1639: Męg gyermek számban vannak” (NySz.); 1674: „Az úton keresztl fekszik a roka hót számban” (NySz. keresztül csz.): az ember-szám, holt-szám típusú minőségjelzős szerkezetek eredeti, ’az emberek, holtak száma, osztálya, csoportja’ jelentéséből fejlődött az ember stb. számba(n) van, vesz kifejezésekben az ’emberek stb. osztályába tartozik, oda számítható, annak tekinthető’ névutós (illetve névutószerű) szerkezet. – Ok- és célhatározó: (vmi) végre, (vmi/vmilyen) okkal, (vmi) okon ’miatt’, (vmi) okból, (vmi) októl, (vmi) okért: 1558: Annost megh fokhtak wolth […] de ne(m) Thwggya my okerth” (SzT. ok a.); 1558: „Mi ockal Mywelthe eszt” (uo.); 1561: „az wratol mi okon es my modon ualt el”; (vmi) céllal, (vmi) végre: 1620: „Mindezeket […] más végre nem kívántam, hanem csak hogy […] hazámnak javára […] fordíthatnám” (Szepsi Csombor 1096).

Érdemes megjegyezni, hogy néhány középmagyar kori (minőségjelzős szerkezetben keletkezett) névutó születésében, a ragos főnévi jelleg elhomályosulásában szerepet játszhattak egyes névmások: azok mellett kezdhettek viszonyító elemmé válni: például esetben, ízben, módon, formában, okkal, okból, okért, végre.

Az adatok azt mutatják, hogy néhány főnévi tövön többféle határozórag megszilárdulásával is keletkezett névutó, valamint azt, hogy egy-egy ragos főnévből nemcsak minőségjelzős szerkezetben, hanem birtokos szerkezetben is lett névutó. Ezt illusztrálja (csak jelzés értékkel) a következő táblázat:

4. Határozós szerkezetben kevesebb névutó született. A régebbi vmitől fogva párhuzamaként alakult ki a vmitől kezdve: -től … -ig ragos poláris szerkezetekben a kezdő pólus határozójának nyomatékosítása volt a kezdve igenév elsődleges szerepe; úgy forrt össze a -től raggal; a fogva mellé létrejött a fogvást. Szintén határozói igenév szófajváltásával született a szintén ragvonzó vmire kelve ~ kelvén: éjszakára kelve 1662: ’éjszakára érve, mire éjszaka lett’ (SzT.); 1565: „Király jó tavaszra kelve [’mire jól kitavaszodott’] nagy szertelen indula” (SzT.); vmire jutva ~ jutván; vmire nézve ~ nézvén (~ nézvést 1798: TESz.): sok jelentésű névutó, például: 1619: „nem az országra, sem az uramra nézve mondom azt […] de mondom ezt az várbéli népre képest [!], hogy soha azok kard nélkül azt a várat meg nem adják” (SzT.).

5. Az alanyos szerkezetben keletkezett múlva ~ múlván névutó általánosabb használatú lett, s létrejött a -t raggal megtoldott múlvánt: 1573: „Annak vtanna egy harmad Nap Mulwant, esmet meg go(n)dolya” (SzT.)

6. A tárgyas szerkezetben létrejött vmit kivéve ~ kivévén fokozatosan kiszorította az addig ilyen jelentésű vmitől megválva ~ megválván névutót: 1584: „Semmy idegen […] semmy marhaiat ell ne Adhassa idegen […] embernek, ky Wewen az sokadalom Napiath”: ’valamit nem számítva’ (SzT.). Ha a névutó alapszava (amivel névutós szerkezetet alkot) ragos névszó, akkor a névutó meg is előzheti azt, illetőleg el is szakadhat tőle.

Az ómagyar korban kialakult vmi alatt ~ vminek alatta típusú morfológiai kettősség a középmagyarban visszaszorult, és az eredeti, jelöletlen vmi alatt szerkezet kerekedett fölül.

A névutóhasználattal kapcsolatban érdekes jelenség a kijelölő jelzővel bővített névutós szerkezet megformálása. Az ez(en) idő alatt, az(on) fa mögött típusú korábbi szerkezetek mellé a névutó megismétlésével ez alatt az idő alatt, a mögött a fa mögött típusú szerkezetek keletkeztek. Ezeknek az újabb szerkezeteknek a kialakulása párhuzamot mutat a hasonló, de ragos szerkezetekével: e(z) fáról erről a(z) fáról, az dolgot azt a(z) dolgot.

FELADATOK

1. Vizsgálja meg, kimutatható-e a középmagyar korban valamilyen funkcionális különbség a részére és a számára névutó között!

2. Gyűjtsön olyan névutókat, amelyeknek hely- és időhatározón kívüli egyéb jelentései már kialakultak a középmagyar korban, és olyanokat is, amelyeknek nem!

3. Vizsgálja meg a birtokos szerkezetben keletkezett útján névutó funkcióit, és próbálja megrajzolni a jelentésváltozás folyamatát! Melyik korábban keletkezett névutóéval azonos az útján morfológiai felépítése?

4. Értékelje, majd hasonlítsa össze a nélkül névutó eredeti vegyes hangrendű nálkül és az újabb nélkül alakjára gyűjtött adatait! Mutatnak-e ezek – a kronológiain kívül – területi vagy egyéb megoszlást?

5. A vmi alatt ~ vminek alatta névutós szerkezet használata az ómagyar korban műfaji-stilisztikai különbséget mutatott. Mi a helyzet ezzel kapcsolatban a középmagyar korban?

IV. Az újmagyar kor

Állományuk ebben a korszakban, de főleg a 19. század második felétől a korábbinál is erőteljesebben gyarapodik. A határozói viszonyoknak egyre több árnyalatát tudjuk névutós névszóval kifejezni. Néha azonban csak a körülményesebb kifejezésmódok keresése indukálja a névutós szerkezet használatát. Sok esetben ugyanis a névutóknak, névutószerű ragos névszóknak ragok helyett való használata csak nehézkesebbé, hivataloskodóvá teszi a stílust.

Fő keletkezési módjuk a ragos névszóból való ragszilárdulás; a határozószóból való szófajváltás visszaszorult. A korábban említett szintagmatikus előzmények közül ebben a korban legtöbb névutó jelölt birtokos szerkezetben és minőségjelzős szerkezetben, a szintagma második tagjából keletkezett.

A továbbélő névutók főbb változásai

A korábbi által ~ átal ~ ált ~ át alakváltozatok közül a 19. század végére az át kerekedett fölül. Ebben az igekötői át hatása is szerepet játszott. Mivel igekötőként az át túlnyomó részt irányjelölő funkciójú volt, névutóként is ez a változat foglalódott le a konkrétabb hely- és időhatározói szerepre, az által változattal alakult névutós névszó pedig csak eszközhatározóként maradt meg.

A szerént ~ szerint, olta ~ óta kettősből az előbbiek szorultak vissza. Verseghy (1805) még így jelezte az olta ~ óta különbségét (első helyre téve az óta alakot): „óta vagy emfaticával olta…” (91). Az aránt, eránt is háttérbe, illetőleg nyelvjárási szintre szorult az iránt-tal szemben.

A módon névutót újabban ragját vesztve is használják, néha (az újságnyelvben) aposztroffal jelölve a rag hiányát: „valami mód’ megszökött” (Magyar Sajtó 2000. 5. sz. 2). Mára a mód ragszerű elemmé vált, ezért a gombamód, furcsamód-féle kifejezéseket az újabb helyesírási szabályzat szerint már egybe is kell írni (az így keletkezett szavakat pedig határozószónak is tekinthetjük; vö. NymKsz. 389).

Az alól ~ alul, belől ~ belül-féle lexémák alak- és funkcióhasadása a köznyelvben befejeződött: az alól-félék honnan? kérdésre felelő névutók, az alul-félék pedig hol? kérdésre felelő határozószók, illetőleg -n ragos névszóval, névmással álló névutók (vmin alul, belül stb.) lettek.

Több névutónak új funkciói keletkeztek; például: az ellenére névutónak a régi helyhatározói ’szemben’ jelentése elavult, új, átvitt jelentései születtek: 1823: „az Familia és Nemzet ellenére…” ’vkinek kedve/tetszése ellen’ (SzT.); 1867: „reménységem ellenére” ’vmivel ellentétben’ (SzT.). A helyhatározói keresztül-nek idő-, mód- és eszközhatározói jelentései lettek, például: ’vki, vmi által, segítségével, útján, révén’.

Lassabban rögzült a végett célhatározói funkciója; még a 19. század közepén is okhatározó volt: 1849: „(Krizsán Máriskót) Kelemen Béni Zsibón […] egy az udvarházhoz közeli házhoz beszállásoltatta lebetegűlhetés végett” (SzT. közeli a.). Újabban egyre inkább a céljából névutó használatos helyette.

A köznyelvből kiszorult a hegyől, hegyett, hegyé, hegyébe. A középmagyar kori truccára névutót kiszorította a dacára (1832 ’ellenére’ TESz.); stb.

A régi, jelöletlen birtokos szerkezetben keletkezett névutók újabb, jelölt változatban is gyakoriak voltak még a 19. században: CzF. (1864) vagylagosan említette őket, de első helyen a régi változat áll: „ez előtt v. ennek előtte …, egy hó előtt v. egy hónak előtte” (előtt csz.).

Keletkezési módok

1. Birtokos szerkezetben

a) Jelöletlen szerkezetben már nem keletkeznek névutók, bár esetleg ide sorolható a tájban (de minőségjelzős szerkezeti előzménnyel is számolhatunk).

b) Jelölt birtokos szerkezetben keletkezett – ragszilárdulással – a legtöbb névutó. Napjainkban is ez a legtermékenyebb. A 19. századtól a superessivusi-modalisi -n raggal jött létre nagyobb számban névutó. A biztos névutók mellett sok a névutóvá válóban levő, illetőleg névutószerűen viselkedő ragos névszó: alapján, céljából, dacára, érdekében, értelmében, esetében, esetén, folyamán, folytán, kapcsán, létére, mentén, múltán, nyomán, részéről, révén, során, terén, területén stb.

Névutók vagy névutóvá válóban levő alakulatok: alkalmából, céljára, címén, dolgában, esetére, irányába(n), keretében, következményeként, közelébe(n), múltával, okán, segítségével, szempontjából, tekintetében, ürügyén stb.: 1864: „mi eszközök által lehetne a’ népre hatni? hogy az iskolák iránnyában [’iránt’] több buzgoságot tanusittson?” (SzT.). Egészen új, még ritka tünemény a magasságában: „Az igazgató 11 óra magasságában [’11 óra körül’] érkezik meg”.

2. Értelmezős szerkezetben, határozószóból szófajváltással. Erősen legyöngült keletkezési mód. Mégis: ekkori, vagy csak ekkoriban válik gyakoribbá a (vmivel) átellenben, (vmivel) szembe, (vmivel) szemben, (vmivel) szemközt, (vmitől) távol. A hasonló, eredetileg helyhatározói jelentés támogathatta névutóvá válásukat és közös vonzatuk megszilárdulását.

3. Minőségjelzős szerkezetben. Erős keletkezési mód, de az egész korszakon át sok a névutóvá válóban levő elem. Az esetben, módra, tájt már névutó (1843: SzT.), de névutószerű: alapon, alkalomból, alkalommal, áron, célból, céllal, célra, címen, formában, formán, irányába(n), mértékben, néven, részről, réven, szempontból, tájon, tekintetben, téren, területen, úton, végből, végre, vonalon, vonatkozásban stb.

4. Határozós szerkezetben is keletkezett jónéhány névutó, illetve névutószerű elem: (vmivel) ellentétben, (vmitől) eltekintve, (vmivel) kapcsolatban, (vmiből) kifolyólag, (vminek) megfelelően, (vmihez) mérten, (vmire) tekintettel, (vmihez) viszonyítva, (vmire) vonatkozóan stb. Ezek ragvonzók: 1862: „Hivatalombol kifollyolag bövebbennis tudatom a’ Tekint. Asszonnyal hogy…” (SzT.)

A 19. század elején (1805) Verseghy így minősíti a régi fogva, óta névutó használatát: „régtl fogva, tegnaptúl fogva ’s a’ t. ?zokottabb, mint: régóta, tegnapóta” (91).

Újabban gyakoribbnak tűnik a fogva helyett a fogvást, a nézve helyett a nézvést: inkább csak divatjelenség lehet, s az újabb alakok nem szorítják ki az egyszerűbb régieket.

5. Tárgyas szerkezetben keletkezett új névutó is kevés van: (vmit) illetően ~ illetőleg, (vmit) tekintve: 1843: „A Varga Katalin dicsekedését illetőleg csak annyit hallottam az emberektől, miszerint…” (SzT.); 1837: „A’ régi egyűgyű, bár, elveit tekintve, józan igazgatás-forma…” (Horváth 1991: 57).

FELADATOK

1. Az újmagyar kor bámelyik periódusából gyűjtsön olyan névutós szerkezeteket, amelyek helyett ragos névszó is állhat! Hasonlítsa össze őket szemantikailag, valamint stilisztikai és nyelvhelyességi szempontból! Milyen eredményekre jut?

2. 19–20. századi értelmező és történeti szótárakból gyűjtött példák alapján vizsgálja meg, hogy a jelölt birtokos szerkezetben keletkezett névutók milyen határozókat hoznak létre alapszavukkal! Rendszerezze és értelmezze a tanulságokat!

3. Párosítsa az azonos tőből, de különböző szintaktikai szerkezetekben keletkezett névutókat, névutószerű elemeket (pl. alapján – alapon, céljából – célból, céllal, célra), és szótárakból (pl. SzT., CzF., ÉKsz.) gyűjtött anyag alapján állapítsa meg, milyen eredetűek minősíthetők biztosabban névutóknak! (Hívja segítségül Sebestyén Árpádnak A magyar nyelv névutórendszere. Bp., 1965. című monográfiáját!)

4. Mai nyelvi anyagon vizsgálja meg, hogy Sebestyén Árpád 1965-ös könyvében „esetenként névutószerű kifejezések”-nek nevezett ragos alakulatok közül melyek váltak mára biztos névutókká (vö. ÉKsz.)!

5. Mi a véleménye arról, hogy az érdekében, létére, lévén-féle névutók azok maradnak-e akkor is, ha
1. és 2. személyű birtokos személyjelet kapnak: az én érdekemben, diák létedre, a mi révünkön (jutottál be a meccsre), katona létetekre?

6. Hogyan válhattak névutóvá a folytán, mentén, múltán igenévi tővű elemek?

7. Újságnyelvben figyelje meg a manapság igen gyakori mentén névutó használatát! Milyen jelentésekkel találkozik? Állhatnának-e a helyén más névutók? (Pl. „A szegények érdekei mentén [’érdekeinek megfelelően’] cselekszik.”)

8. Vizsgálja meg, hogy a vmitől fogva, vmitől fogvást és a vmi óta időhatározók névutói közül mikor melyik változat volt gyakoribb, illetve történt-e köztük valamilyen funkcióhasadás! Vonja be a vizsgálatba a vminél fogva/fogvást névutós szerkezeteket is! Milyen határozókat alkotnak alapszavukkal?

A névutómelléknevek

I. A középmagyar kor

Az alatti, kívüli-féle szavak a középmagyar korban keletkeztek (de csak a nyelvújítás korában terjedt el használatuk). A névutómelléknév szófaji rendszerünk legfiatalabb tagja.

Keletkezése

A (ház mögött) való típusú igeneves szerkezetekben a való igenév helyére lépett az -i melléknévképző: (ház mögött) + i. A képző tehát nem a puszta névutóhoz, hanem az egész névutós szerkezethez járult, és így tette melléknévi szófajúvá s egyúttal minőségjelzővé a határozói szerepű névutós szerkezetet.

Az -i képző hasonló melléknevesítő, egyszersmind rövidítő, tömörítő szerepben először határozószókhoz járult: holnap való MünchK. 13ra: holnapi; innen terjedhetett át azokra a ragvonzó névutókra (névutós szerkezetekre), amelyek határozószóval kettős szófajúak voltak: vmitől távol való vmitől távoli, végül az egyszerű névutókra is: fa alatt való fa alatti: 1585: „perendie – Holnap vtan, perendinus – Honap vtanni” (Cal. 778); 1604: „Ebedutanni, Promeridianus” (MA.). Szövegbeli legkorábbi előfordulásait a SzT. idézi: 1678–1683: „vilagh előtti”, 1777: „istenfélelem nélküli”.

Hely-, idő- és egyéb határozói viszonyt kifejező névutók vesznek részt ebben a folyamatban. A helyhatározóin belül főleg lokatívusziak, kevésbé ablatívusziak; latívuszi irányú névutós szerkezetből nem keletkezett névutó-mellékneves szerkezet (tehát nem volt fa alái-féle szerkezet).

Míg a névutós szerkesztés (fa alatt) az analitikus kifejezési módot erősíti nyelvünkben (szemben a szintetikus ragos alakokkal), a névutó-mellékneves szerkezet – a való, majd a levő ellipszisével – a szintetikus kifejezési mód megnyilvánulása.

FELADAT

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a helyhatározói viszonyt kifejező névutó-mellékneves szerkezetekben főleg lokatívuszi (fa alatti), kisebb részt ablatívuszi irányjelentésű (fa alóli) névutók szerepelnek, latívuszi viszont (pl. fa alái) egyáltalán nincs köztük?

II. Az újmagyar kor

A középmagyar korban megjelent szófajcsoport a 19. század első felében bontakozott ki igazán. A korabeli tudatos rövidítési, egyszerűsítési szándék erősen motiválhatta elterjedésüket.

Leginkább lokatívuszi jelentésű névutókból lett névutómelléknév: előtti, fölötti, közötti, melletti, utáni stb., hiszen a való, levő igenév, melyeket az -i képző felváltott, legtöbbször valahol lételt fejeznek ki. Ablatívuszi névutóból csak néhány származék keletkezett: alóli, felőli, mellőli stb., latívuszi irányú névutónak azonban nem lett -i képzős párja (nem lett *feléi, *közéi, *mögéi stb.). Néhány nem helyhatározót alkotó egyszerű névutónak is keletkezett -i képzős származéka: iránti, nélküli, szerinti stb. Német tükörfordítás a kötél általi halál = Tod durch den Strang.

A latívusziakon kívül szintén nem lett ilyen származéka azoknak a névutóknak, amelyek ragos névszó megszilárdulásával vagy igenévből keletkeztek (alapján, céljából, dacára, kifolyólag; nézve, tekintve stb.)

FELADATOK

1. A kiinduló szintaktikai szerkezetek szerint (melyekben a névutók keletkeztek) vizsgálja meg, melyik csoport tagjai hajlamosabbak az -i képző felvételére, melyek kevésbé, illetőleg egyáltalán nem és miért? Érdekes lehet a névutók és névutómelléknevek összehasonlítása a CzF.-ban, valamint az ÉKsz.-ban előforduló adatok alapján. (Az ÉKsz. névutónak tartja az -i képzős származékokat, és a megfelelő névutók szócikkében szerepelteti őket.)

2. Hogyan érvelne a (ház) melletti-féle szavak névutói, illetve névutó-melléknévi, illetve melléknévi szófaji minősítése ellen vagy mellett?

TOVÁBBVEZETŐ IRODALOM

A névutók

Balogh Judit 2000. A névutó. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 259–62.

Bárczi Géza 1963. A magyar nyelv életrajza. Gondolat Kiadó. Budapest, 285–6.

Benkő Loránd 1980. Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Akadémiai Kiadó. Budapest, 276–87.

Bereczki Gábor 1996. A magyar nyelv finnugor alapjai. Universitas Kiadó. Budapest.

Berrár Jolán 1957. Magyar történeti mondattan. Tankönyvkiadó. Budapest, 58–62.

Berrár Jolán 1967. In: Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó. Budapest, 395–7.

B. Gergely Piroska 1980. Az által ~ át igekötő, illetve névutó történetéhez. NytudÉrt. 104. 351–6.

S. Hámori Antónia 1967. A szóhasadás szerepe formaszórendszerünk kialakulásában. NytudÉrt. 58. 91–4.

Hajdú Péter 1981. Az uráli nyelvészet alapkérdései. Tankönyvkiadó. Budapest.

Hermányi Dienes József 1992. Hermányi Dienes József szépprózai munkái. Régi Magyar Prózai Emlékek 9. kötet. Sajtó alá rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta S. Sárdi Margit. Akadémiai Kiadó–Balassi Kiadó. Budapest.

Horváth László 1991. Három vázlatos szinkrón metszet határozói igeneveink történetéből. Nyelvtudományi Értekezések 133. szám.

É. Kiss Katalin 1999. Mi tartozik a névutók osztályába? MNyj. 37. (Köszöntő könyv Sebestyén Árpád 70. születésnapjára). 167–72.

Klemm Antal 1928–1942. Magyar történeti mondattan. Budapest.

Korhonen, Mikko 1980. Über die struktural-typologischen Strömungen (Drifts) in den uralischen Sprachen. In: CIFU 5. Turku. Pars I. 87–110.

Mikola Tibor 1966. Szamojéd névutók. Néprajz és Nyelvtudomány 10. 29–38.

Mikola Tibor 1975. Die alten Postpositionen des Nenzischen (Juraksamojedischen). Akadémiai Kiadó–Mouton. Budapest–den Haag–Paris.

M. Nagy Ilona 1983. Superessivusragos névszót vonzó névutóink kialakulásához. MNyj. 25. 181–9.

M. Nagy Ilona 1999. A miatt és által névutók szinonim használatához. MNyj. 37. 321–4.

Klemm Antal 1928–1942. Magyar történeti mondattan. Budapest. 221–53.

Seilenthal, Tnu 1981. A névutók fejlodésútjai az ugor nyelvekben. In: Osmo Ikola (red.): Congressus Quintus Internationalis Fenno-Ugristarum (CIFU 5.). Turku 20–27. VIII. 1980. Pars VI. Turku 467–75.

Seilenthal, Tnu 1988. Az uráli névutók keletkezése. In: Domokos Péter, Pusztay János (szerk.): Bereczki Emlékkönyv. Urálisztikai Tanulmányok 2. ELTE Budapest. 331–6.

Sebestyén Árpád 1961. A névutók mivoltáról és keletkezéséről. In: Sulán Béla (szerk.): Nyelvtani tanulmányok. Tankönyvkiadó. Budapest. 89–101.

Sebestyén Árpád 1965. A magyar nyelv névutórendszere. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Sebestyén Árpád 1974. A magyar időhatározószók jelentéstanához. NytudÉrt. 83. 532–8.

Sebestyén Árpád 1979. Névutóhasználatunk főbb sajátságairól. MNyj. 22. 107–22.

Sebestyén Árpád 1981. Önálló szók névutóvá fejlődése a magyar nyelvben. In: Osmo Ikola (red.): Congressus Quintus Internationalis Fenno-Ugristarum (CIFU 5.). Turku 20–27. VIII. 1980. Pars VI. 460–6.

Sebestyén Árpád 1989. Névutórendszerünk fejlődéstörténetéhez. Folia Uralica Debreceniensia (FUD) 1. 109–21.

Sebestyén Árpád 1991. Névutózásunk keletkezéstörténetéhez. FUD 2. 159–72.

Sebestyén Árpád 1991. Árpád-kori szövegeink névutózásához. In: Hajdú Mihály és Kiss Jenő (szerk.): Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára. ELTE. Budapest. 574–80.

Sebestyén Árpád 1995. Idegen nyelvek hatása a magyar névutórendszerre. In: CIFU 8. Jyväskylä. Pars IV. 239–43.

Sebestyén Árpád 2000. Rag vagy névutó? (A Jókai-kódex -balól/-belől toldalékaihoz). MNyj. 38. (Köszöntő könyv Jakab László 70. születésnapjára). 361–74.

Simonyi Zsigmond 1884. Önállósított határozók. Budenz-Album. Budapest. 48–80.

Simonyi Zsigmond 1892. A magyar határozók II. MTA kiadása. Budapest. 3–287.

Szepsi Csombor Márton, Europica varietas 1620. Tarnóc Márton (szerk.): Magyar gondolkodók. 1979. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest.

Temesi Mihály 1961. A névutó. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. I. (MMNyR.) Akadémiai Kiadó. Budapest. 281–5.

Velcsov Mártonné 1968. A névutó. In: Rácz Endre (szerk.): A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó. Budapest. 76–8.

Verseghy Ferenc 1805. A’ tiszta magyarság, avvagy a’ csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések. Pest.

Zsilinszky Éva 1981. A képpen nyelvtörténetéhez. MNy. 77. 82–4.

Zsilinszky Éva 1991. A névutók. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana (TNyt.). Akadémiai Kiadó. Budapest. I. 442–60.

Zsilinszky Éva 1992. A névutók. In: TNyt. II/1. 696–715.

A névutómelléknevek

Ágoston Mihály 1993. A magyar halmaznevek (Kategóriájuk. Helyük a melléknevek osztályában a szófaji rendszerben. Belső rendszerük) Forum Könyvkiadó. Újvidék. 200–1.

Balogh Judit 2000. Kereszteződő vagy átmeneti szófajú-e a névutómelléknév? In: Földi Éva, Gadányi Károly (szerk.): Vox humana. Bolla Kálmán professzor hetvenedik születésnapjára. ELTE BTK Fonetikai Tanszék. Budapest. 51–5.

Balogh Judit 2000. A névutómelléknév. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 262–3.

Balogh Judit 2001. A kereszteződő szófajúságról. Nyr. 125: 437–3.

S. Hámori Antónia 1954. A jelző értékű hátravetett határozó használatának kérdéséhez. MNy. 50. 419–31.

Laczkó Tibor 2000. Az -i képzős névutós kifejezések. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia. Akadémiai Kiadó. Budapest. 629–36.

Lengyel Klára 2000. Az igenevek helye a szófaji rendszerben. NytudÉrt. 146. 74–5.

D. Mátai Mária 1999. A névutó rokonsága. MNyj. 37. (Köszöntő könyv Sebestyén Árpád 70. születésnapjára) 135–41.

Sebestyén Árpád 1965. A magyar nyelv névutórendszere. Akadémiai Kiadó. Budapest. 234–6.

Simonyi Zsigmond 1884. Önállósított határozók. Budenz-Album. Budapest. 56, 67–9.

Temesi Mihály 1961. A névutó-melléknevek. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. Akadémiai Kiadó. Budapest. I. 285–6.

Velcsov Mártonné 1968. A névutó [a névutó-melléknév]. In: Rácz Endre (szerk.): A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó. Budapest. 77.

D. Mátai Mária

SUMMARY

D. Mátai, Mária

The history of Hungarian postpositions and postpositional adjectives

This paper discusses the development of Hungarian postpositions and postpositional adjectives through the periods of the history of that language: postpositions from Old Hungarian onwards, and postpositional adjectives from Middle Hungarian to the present day. (Postpositional adjectives constitute the youngest Hungarian part of speech that arose during the period of Middle Hungarian.) – In the course of the investigation, the author’s attention is primarily directed at the syntactic structures within which postpositions came into being, i. e., the way in which that word class was augmented by new items. She also looks at the issue of what types of words (in terms of part of speech and morphological structure) were reinterpreted as postpositions and of whether postpositions are attached to case-marked or non-case-marked nouns (or other types of words), depending on the antecedent structure. It is only occasionally that she refers to the issue of the remarkably rich array of functions of postpositions that differ from period to perod, too. The latter topic is rather covered by the exercises that follow the discussion of each period. The paper includes exercises because it is based on the relevant parts of the forthcoming university textbook entitled Hungarian Historical Linguistics.