Elena Dragoş: Introducere în pragmatică. Casa cărţii de ştiinţă.
Cluj. 2000. 181 lap.

1. A könyv címe magyar fordításban: Bevezetés a pragmatikába. Ebből is kiderül, hogy tárgya a mára már önállósodott pragmatika. Sajátos benne az, hogy a szerző a modern retorikát a pragmatikával azonosítja, azaz szerinte a pragmatika egyfajta folytatása az antik retorikának. Célja a diszciplína fő sajátosságainak, összetevőinek a bemutatása, hogy így új kérdések felvetésére teremtsen lehetőségeket, amelyek a mindennapi és ugyanúgy az irodalmi kommunikáció vizsgálati módjaira is vonatkozhatnak.

Tehát felfogásában lényeges a pragmatika és a retorika összekapcsolása. Ebből következően sajátos az a felismerés, hogy a beszédfolyamatban önmagunk nyilatkozunk meg, mutatkozunk meg, de ugyanakkor a kommunikáció „teremtményei”, avagy az elolvasott irodalmi művek „társszerzői” is vagyunk.

Könyvében elsősorban a nyelvi „viselkedés” lehetőségeit tárgyalja különböző kommunikációs helyzetekben, ebben sajátos az is, hogy könyve alapjában véve a beszédnek mint egyéni „tevékenységnek” a tanulmányozása.

A kötet fejezetekre osztása a fentebb említett elvek kifejtéséhez igazodik. Fejezeteit két nagy rész szerint különíti el. I. Nyelvészeti pragmatika: 1. A retorika a pragmatika kezdeti fázisa avagy pragmatika „in nuce”, 2. Pragmatika és nyelvészeti pragmatika. Meghatározások, osztályozások, 3. A pragmatikai vizsgálatok forrásai, 4. A diszkurzus mint pragmatikai egység, 5. A diszkurzus funkcionális egységei (kijelentés, modalizálás, érvelés). II. Az irodalmi diszkurzus pragmatikája: 1. Az irodalmi diszkurzus és a diszkurzus-tettek, 2. A diszkurzus-tettek szintagmatikájáról (M. Sadoveanu Negustor lipscan című novellájának elemzése), 3. Diszkurzusok összeolvadása (Megjegyzések I. L. Caragiale Ţal! című karcolatáról), 4. Dialógus az elbeszélő diszkurzusban, 5. Modalitás az irodalmi dialógusban (Megjegyzések I. L. Caragiale Calul dracului című meséjéről), 6. Érvelés az elbeszélő művészi diszkurzusban, 7. Eminescu metaforák. A prediszkurzív és a diszkurzív között (kifejtetten: a lexikális, szótári és az aktuális, kontextuális, pragmatikai jelentés között).

A továbbiakban a kötet két alapkategóriáját, a pragmatikát és a diszkurzust szeretném bemutatni, hogy így a szerző felfogásának, elméleti beállítottságának legfontosabb összetevőit tudjam ismertetni.

2. Az első és legfontosabb kérdés nyilván a pragmatika értelmezése. A szerző meglehetősen sok és sokféle felfogást tárgyal bírálólag a következő – szerintünk lényeget jelző – jórészt diszciplínákhoz, elméletekhez kötött szempontok szerint, mindenekelőtt: szemiotika, kommunikációs kompetencia, társadalmi és lélektani összefüggések, helyzetek (kontextusok), modalitások, beszédtett-elmélet, performancia-elmélet, retorikai kompetencia, kognitív elméletek stb.

A szerző szerint már az értelmezések felsorolásából és főleg értékeléseikből kiderülhet saját véleménye. Szerinte a pragmatika a beszédet olyan jelenségként vizsgálja, amely egyaránt kötődik diszkurzív, kommunikatív és társadalmi helyzetekhez, amelyeket egy belső szándékoltság befolyásol (37).

3. Az így felfogott pragmatika alapfogalma a diszkurzus. Lényeges jegyeként a szerző azt emeli ki, ami témája szempontjából valóban fontos: a diszkurzus a kommunikáció pragmatikai mivoltának, jellegének a megnyilvánulása (54), egy társadalmi és művelődési kontextusbeli cselekvés, tett megnyilatkozása, kifejeződése (93), nem nyelvészeti, hanem pragmatikai egység (61).

Ez a mindenképpen elfogadhatónak látszó meghatározás a szerző szerint különbözik az olyan véleményektől, amelyekben az hangsúlyozódik, hogy a diszkurzus műszó szinonimája a parole vagy a közlés, közlemény, illetőleg a performancia (52–4).

A diszkurzus fogalmának értelmezéses során a szerző tisztázni próbál egy elég gyakori félreértést: a diszkurzus és a társalgás összefüggését. Többen is diszkurzuson a társalgási nyelvet értik. A kettő ugyan összefügg, de nem azonos. Azokkal ért egyet, akik a szóban forgó fogalom körén belül társalgási típusú párbeszédes diszkurzusról, azaz a diszkurzus egy sajátos fajtájáról beszélnek. (58).

Ugyancsak a tisztázás szándékával tárgyalja a diszkurzus és a szöveg összefüggését. Több ismert értelmezéstől eltérően úgy véli, hogy a szöveg a diszkurzus származéka, eredménye, és hogy statikus kategória (62).

Könyvének külön érdekessége a diszkurzustípusok osztályozása. Osztályozási szempontját a kommunikáció csatornájának a jellegéből és különböző összefüggéseiből következteti ki. Ilyen alapon különít el írott vagy beszélt, közvetlen vagy közvetett diszkurzusokat (pl. a telefonálást), továbbá a kommunikációs társ jelenléte vagy hiányzása alapján dialógust vagy elbeszélést, a kommunikációs társak létszáma alapján társalgást vagy előadást, a kommunikációban résztvevők közötti viszony szerint oktatói vagy vitatkozó (polemikus), valamint parancsoló (tekintélyt követelő) vagy egyenlőségi (egalitárius) diszkurzust.

Az általános típusok számbavétele után jut el az irodalmi diszkurzushoz, ami könyve második nagy fejezete szempontjából fontos, és az ott tárgyalt kérdések szempontjából tárgyalási alapot jelent. Ennek megértéséhez Segre alapján hangsúlyozza, hogy a pragmatikának nem az a feladata, hogy a kommunikációs helyzeteket osztályozza, hanem az, hogy meghatározza lényeges, helyénvaló sajátosságait. Ilyen helyzeti sajátosság többek között az irodalmi diszkurzus esetében a konvenció.

A szerző konvención egy olyan kiegészítő társadalmi stratégiát ért, amely nem annyira a viselkedési „szabályosságot”, hanem inkább a szabályosságot megokoló együttműködési (kooperáló) elveket határozza meg, tehát normatív jellegű. Ilyen (kiegészítő) konvenció az irodalmisági „intézmény”, amely lehetővé teszi, hogy az irodalmi diszkurzus jól meghatározott rend szerint funkcionáljon mind az alkotás, mind pedig a befogadás szférájában. Eszerint az irodalom nemcsak kifejezés, hanem egy olyan „tevékenység”, amely „intézményeket” feltételez, és a társadalmon belüli sajátos funkciókat határoz meg (63–5).

A szerző felfogásában az irodalmi diszkurzus komplex jelenség. Kiderül ez abból is, hogy véleménye szerint társadalmi és kulturális összefüggései mellett összetettségét kognitív kontextusai is jelzik (101), amelyeket a szerző konnotatív szemiotikai „gyakorlatként” fog fel (96), és – ahogy egy megjegyzéséből kiderül – itt a fogalmak szférájára gondol (109). Minden bizonnyal ezzel függ össze az az állítása is, hogy az irodalom esetében a mimetikus funkció nem a szavak és a világ között helyezhető el, hanem a szavak és a diszkurzusok között (106).

A diszkurzustípusokkal összefüggésben sajátos kategóriaként tárgyalja az elbeszélést, a narrációt, ami nemcsak irodalmi diszkurzus lehet. Az elbeszélés komplex jellege miatt jó néhány évtizede a figyelem középpontjába került, és így több szakember véleménye szerint a vizsgálatában elért eredmények más diszkurzusok tanulmányozásához produktív modellként, de legalábbis jó analógiaként szolgálhatnak.

Pragmatikai szempontból lényeges sajátosságát a közlő és az olvasó közötti viszony alkotja. Jellemző sajátossága továbbá az, hogy az beszédtettek sorozata. Vizsgálatáról szólva a szerző hangsúlyozza, hogy az elemzés szempontjainak kijelölésében figyelemmel kell lennünk diszkurzív „tevékenységi”, gyakorlati jellegére, ami olyan ismereteket feltételez, mint a társadalom törvényei, normái, intézményei, szerepei, értékei (65–7).

4. Dragoşné könyvének egyik legnagyobb érdeme, hogy jól sikerült szintézis: a pragmatika kérdésében elterjedt vélemények jó összegezése. Tárgyalásrendjében a pragmatikai fogalmak egymásra épülő rendszerét fedhetjük fel, amelyet egy megnevező-szintetizáló törekvés tagol kisebb szférákra, majd épít ismét szintetikus egészbe.

Pozitívumra utal az is, hogy egy olyan diszciplínát tárgyal, amelyben sok a vitatott kérdés, és nagy benne a terminológiai zűrzavar. Ezért is az érdeklődők számára jó információs forrás. És ebben az olvasót feltehetőleg nem zavarja a taglalások polemikus jellege.

Érdeme továbbá az is, amit a rövidre szabott ismertetésben nem tudtam érdemben tárgyalni (amiről a felsorolt fejezetcímekből talán valami mégis kiderülhet), az, hogy a pragmatika lényegéről vallott elveit a szerző könyvének második részében jól alkalmazza román irodalmi művek elemzésére.

Szabó Zoltán