Jászay László–Lőrincz Julianna: Variancia az orosz ige paradigmájában.
EKF Líceum Kiadó, Eger, 2001. 141 lap.
Ha egy nyelvészeti kiadvány témájának aktualitását olyan szempontok alkalmazásával próbáljuk meg lemérni, hogy a vizsgált problémakör releváns-e az adott nyelv mindennapi használatát illetően, hogy a háttérkutatás kellő mértékben figyelembe veszi-e a ténylegesen létező nyelvi tényeket, s hogy a gyakorlatban megfigyelt egyedi jelenségeket a szerző képes-e rendszerbe foglalni és azokra elméletileg is megalapozott tudományos magyarázatot adni, akkor erről a most megjelent könyvről minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy teljes egészében megfelel az ilyen irányú elvárásoknak. Az orosz ige paradigmájában megfigyelhető variancia ugyanis olyan nyelvi jelenség, amellyel szinte lépten-nyomon találkozik a nyelv használója és elsajátítója, nemegyszer éppen bizonyos választási kényszerhelyzetben, amikor döntenie kell, hogy a lehetséges szóalakok közül az adott szituációban melyik lesz a helyes, melyiket kell vagy lehet előnyben részesítenie és miért. A köznapi beszélő legtöbbször a nyelvhasználati szokás avagy valamilyen egyéni intuíció alapján dönt, a tudománynak azonban magyarázatot kell adnia az ilyen vagy olyan döntésekre, illetve azok gyakoriságának az okára. A szerzők ezt a feladatot is felvállalták, amikor könyvükben az orosz igevariánsok természetének a leírását tűzték ki célként.
Az első benyomás, ami a könyv olvasóját éri, az a felismerés, hogy a szerzők a téma kifejtéséhez nagyon is széles alapokon nyugvó előzetes kutatásokat folytattak az orosz igevariancia problémakörében. Elméleti forrásként az autentikus grammatikákhoz fordultak, a vizsgálandó nyelvi anyag összegyűjtése végett szótárakat néztek át, példák sokaságát merítették szépirodalmi alkotásokból, s mindezt kísérleti nyelvészeti eszközök alkalmazásával tették még teljesebbé azáltal, hogy a mai nyelvhasználat feltérképezése céljából orosz anyanyelvűek körében nyelvi tesztelést is végeztek.
A könyv három nagyobb fejezetre tagozódik, amelyeket irodalomjegyzék és névmutató egészít ki. Az első (1.) fejezet, amely az „Elméleti alapvetés” címet viseli, a nyelvi variativitás kérdéskörének tudománytörténeti áttekintésével kezdődik. Ebben a részben a szerzők elsősorban a problémakörrel kapcsolatos alapvető fogalmak tisztázását tartják szükségesnek elvégezni. Nagyon figyelemreméltó az ide vonatkozó külföldi és hazai, a korábbi és a legfrissebb szakirodalom rendszerező-áttekintő feldolgozása, valamint a szerzőknek az a törekvése, hogy ezzel párhuzamosan a terminológiában (variativitás, variabilitás, variáns, invariáns, szóvariáns, szóalakvariáns stb.) bizonyos rendet teremtsenek, illetve, hogy a variancia jelenségét valamilyen áttekinthetőbb rendszerbe foglalják.
Ezt követően találjuk a könyv vizsgálati anyagának, a tanulmányozandó nyelvi jelenségnek a már pontosított terminológia felhasználásával történő behatárolását. A szóalakvariánsokat a szerzők paradigmán belüli variánsként határozzák meg, ezáltal az aspektusvonatkozású változatok (mint a tágabb értelemben vett igei paradigma komponensei) szintén bekerülnek a vizsgált jelenségkörbe. S minthogy az alakvariánsok egyidejű létezése értelemszerűen felveti a nyelvhasználati normativitás kérdését is, ennek vizsgálatát a szerzők sem kerülhették meg. A jelenséget egyébként kellő körültekintéssel értelmezik, s ebben a megközelítésben a párhuzamosan létező szóalakok úgynevezett „vetélkedését” állandóan változó, formálódó entitásként kezelik.
A tulajdonképpeni témát, az orosz igék körében fellelhető alakvariánsok típusonkénti ismertetését a következő két fejezet tartalmazza. Ezek egyike (2.) az igei paradigmában (személyragozás, imperatívusz, határozói igenevek, múlt idejű alakok) előforduló morfológiai kettősségeket mutatja be, a másik (3.) pedig az aspektusvonatkozású variancia elemzését tartalmazza.
Az orosz igék morfológiai alakvariánsait bemutató (2.) részben az egyes típushoz tartozó esetek vizsgálata mindenkor a jelenség lényegének elméleti bemutatásával kezdődik, ezt a szótárakból és főként irodalmi szövegekből vett példák elemzése követi, majd legtöbb esetben a szerzők által végzett nyelvi tesztelés eredményeinek ismertetése zárja. Mindez igaz az aspektusvonatkozású képzésváltozatokkal foglalkozó (3.) részre nézve is, ahol széles körű elméleti ismertetést kapunk az újabb keletkezésű kettős aspektusú igékről, majd az úgynevezett igeszemléleti hármasok keletkezésének okáról és módjáról, a párhuzamosan létező imperfektív, illetve perfektív igealakok vetélkedéséről, azok elkülönülő funkciójáról, a körükben megfigyelhető általános jelentésfejlődési irányokról olvashatunk. A szerzők mindkét részben minden egyes vizsgált típusra nézve következtetéseket fogalmaznak meg arra vonatkozóan, hogy az adott varianciajelenségben milyen általános tendencia mutatkozik meg. Az ilyen megfogalmazások jelentős része nyelvhasználati (pragmatikai, nyelvhelyességi) ajánlásként is megállja a helyét, azok a szótárszerkesztőkön, az anyanyelvi beszélőkön kívül a nyelvet oktató és tanuló személyek számára is nagyon hasznos információkat tartalmaznak.
A tanulmánykötet a több mint száz tételt tartalmazó irodalomjegyzékkel zárul, ami már önmagában is bizonyítja, hogy a szerzők a téma feldolgozását alapos elméleti tájékozottság birtokában és széles körű tudományos megalapozottsággal végezték el. Az eligazodást a könyv anyagában a fejezetenként megadott igejegyzék és a könyv végén található névmutató segíti.
A könyv tudományos értékéről szólva elsőként hangsúlyozandó, hogy a kötet bizonyos hiányt pótol a russzista nyelvészetben. Az orosz igék varianciájának kérdéseivel és problémáival ugyanis számtalan esetben találkozhatott már a russzista nyelvész, de azokat ilyen módon összegyűjtve, rendszerbe foglalva, elméleti magyarázatokkal ellátva, nyelvhasználati példákon keresztül bemutatva mindeddig sehol nem találhatta meg. Megemlítendő és egyúttal dicsérendő a szerzőknek az az itt valóra váltott szándéka is, hogy az orosz igevariancia kérdésével ne csupán érintőlegesen foglalkozzanak, hanem annak feldolgozásában a lehető legnagyobb teljességre törekedjenek. Ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a fellelhető szakirodalom összegyűjtésére, áttanulmányozására és felhasználására, valamint arra, hogy a vizsgálódás kiterjedt az összes olyan orosz igére, amelyeknek valahol a paradigmájában a variancia jelensége egyáltalán előfordul.
A kötet a leendő és várható funkcióját tekintve leginkább egy olyan kézikönyvként válhat ismertté és használatossá, amelyet nem csupán a russzista nyelvészek forgatnak majd, hanem éppúgy értékes információkat nyerhetnek belőle a kérdéskör iránt általában érdeklődő nem russzista nyelvészek is, de remélhetőleg a gyakorló nyelvtanárok figyelmét sem fogja elkerülni.
T. Molnár István
