A magyar olvasástanítás története. Szerk.: Adamikné Jászó Anna.
Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 327 lap.

Sem új hipotézisek, sem új kutatási eredmények, sem módszerek önmagukban, történeti hátterük nélkül nem ítélhetők meg. Különösen fontos, hogy az oktatásban tantárgyként megjelenő alapkészségek és tudományágak tanításának a múltjáról világos képünk legyen, mert ez nagyban csökkenti a veszélyt, hogy újra elővegyenek korábban már be nem vált, megbukott próbálkozásokat, melyekkel aztán újabb korosztályok számára teszik keservessé a szükséges készségek és tudnivalók elsajátítását.

Ennek az elképzelésnek tesz eleget a maga szakterületén A magyar olvasástanítás története. Akik emlékeznek a kiegyensúlyozott, a tömegoktatásban bevált (mert csak ez lehet a mérce!) olvasástanítási módszerek felhígítására, háttérbe szorításának a kísérleteire, azok elégtétellel fogadják a szerzői kollektíva impozáns munkáját, amely meggyőzően bemutatja, hogy melyik az az út, amelyen a következőkben is haladni érdemes. Mindez a könyvben a múlt sok érdekes fejleményének az áttekintése közben bontakozik ki az olvasó előtt. A hét történeti részt aztán még egy tizenkét pontos összegzés követi – mintegy útravalóul.

Az első résznek, amely 1777-ig tekinti át a középkori és a kora újkori magyar olvasástanítás történetét, Mészáros István, a magyar iskolatörténet-kutatás doyenje a szerzője. Az ábécéskönyveken, módszereken és a fellépő új és új elképzeléseken végighaladva nem egy régvolt, mai szemmel kezdetleges olvasástanítási kép rajzolódik ki, hanem olyan, amely igazolja, hogy a törekvő, többre vágyó ember minden korban az akkor elérhető legtöbbet akarta elérni, és eredményeiket ennek megfelelően kell megítélni.

Hasonlóképpen színes Fleckensteinné Cservenka Júliának a Ratio Educationistól a népiskolai törvényig terjedő fejezete, amelyben a kiszélesedő módszertani kultúra bemutatása már jóval nagyobb helyet kap. Hiszen a II. Ratio Educationis (1806) után a szabadságharcig 34 ábécéskönyv jelent meg.

Az 1868-as népiskolai törvény hatása a kiegyezés utáni gyors fejlődés szakaszában érvényesült. Megkezdődött az analfabétizmus felszámolása. Az eredményes olvasástanításban nagy szerepe volt a hangoztató-elemző-összetevő írvaolvastató módszernek. A századfordulón az ehhez társuló jelképes fonomimikai módszer a nagy buktatót jelentő összeolvasás tanításán is segített. Sokféle olvasókönyvben jelentek meg ezek a módszerek tekintve az ország kiterjedtségét és a különböző iskolafenntartókat. Ezt a fejezetet a szerkesztő, Adamikné Jászó Anna írta, aki ennek a szakasznak elismert kutatója.

A 20. század második negyedét bemutató fejezet, Könyves-Tóth Lilla munkája, rövidsége ellenére több történelmi szakaszt ível át. A szerző azonban a hangsúlyt – igen helyesen – azokra a pedagógiai törekvésekre helyezi, amelyek teret engedtek a tanító egyéni kezdeményezésének és a gyermek önállóságának, illetve öntevékenységének, így az olvasástanításban a gyermek játékos utánzó hajlamának és aktivitásának. A továbbra is bevált, általánosan követett olvasástanítási módszer elnevezése a húszas évektől az írva olvasással kombinált, jelképes fonomimikai módszer. Az 1925-ben megjelent Betűország, amelynek az összeállításában Móra Ferenc is részt vett, merőben új tankönyv volt. „Móra Ferenc tanmeséket helyettesítő írásainak zöme első közlés. Kedves, könnyű, bensőséges világot közvetítenek a gyermekeknek. Összhatásukban erőteljesen kidomborodik a vallásosság és a hazaszeretet” (i. m. 177.).

Ebben a fejezetben is kitért a munka a globális olvasástanítási módszer hazai útjának a bemutatására, amely akkor bizonyos reformpedagógiai törekvésekkel együtt jelentkezett, a tömegtanításra azonban akkor sem vált alkalmassá.

Igen érdekes az 1950 utáni rész, ismét Adamikné Jászó Anna munkája. Az derül ki belőle, hogy az olvasástanítás módszere nem változott meg, pedig az élet minden területén törést okozott a kommunista hatalomátvétel. Ez a meglepő fejlemény annak volt köszönhető, hogy a Szovjetunióban is megmaradt a hangoztató-elemző-összetevő módszer. A szovjet példát pedig követni kellett egy csatlósállamban. Persze az ideologizáltság átitatta az akkori ábécéskönyveket. Módszerbeli kedvezőtlen változások a hatvanas évektől következtek be. Ezt az újítások szükségességével indokolták. A legfontosabb a beszédkészséget kitűnően fejlesztő beszélgetés tantárgy megszüntetése volt 1962-ben és az óraszámok csökkentése. 1956 és 1962 között az 1–4. osztályban heti 47 óráról 42 órára csökkent az összes magyarórák (beszélgetés, olvasás, írás, fogalmazás, nyelvtan) száma. Külön fejezetet kaptak a nyolcvanas évek. Az 1978-as tanterv bevezetésével lehetővé vált egy korlátozott módszertani pluralizmus. A hangoztató-elemző-összetevő módszer ebben a keretben is megtartotta elsőségét, de azt az elfogadott tankönyv a szóképes előprogrammal való megfejelésével és szótípusaival (a szótagok helyett) alaposan megváltoztatta. Az írás háttérbe szorításának káros fejleményei is hamar jelentkeztek. S folytatódott az óraszámok csökkentése is.

A jelen helyzet képe az utolsó, a kilencvenes évekről (1989 után) szóló fejezet, amely a parttalanná vált pluralizmus hatásairól ad áttekintést, de ügyesen beleépíti a hagyományos és bevált hangoztató-elemző-összetevő módszer megújulásának a bemutatását.

A magyar olvasástanítás történetének ez a bővített és javított változata, amely az Osiris tankönyvek sorozatában jelent meg, gazdag anyagával, jó tagoltságával és szemléltető képeivel, ábráival kitűnő szakmai kézikönyv. Külön erénye, úttörő munkáról lévén szó, roppant adatgazdagsága és a felmerülő szakmai kérdések alapos megvilágítása és értékelése. S mindemellett még – nem utolsó szempont – olvasmányos is.

Hangay Zoltán