Critical Art Ensemble:
MEGJEGYZÉSEK A KOLLEKTÍV KULTURÁLIS AKCIÓK TERMÉSZETÉHEZ
(forrás: Variant - cross cultures in culture, 2002. ősz)
Ha valaki vet egy pillantást az USA gazdaságának jelenlegi helyzetére,
azt találja, hogy a piaci igények olyan erősen hatnak mindenfajta kollektív
tevékenység ellenében, hogy azzzal az ilyen stratégiát szinte lehetetlenné
teszik. A helyzet kétségkívül így is értelmezhető. A pénzügyi támogatási
rendszer valóban az egyéneket helyezi előtérbe. A művészeti intézményekben
(múzeumokban, galériákban, művészeti iskolákban, alternatív helyszíneken
stb.) Habermas tézise, hogy t.i. a modernitás sosem halt meg, megtalálja
gyakorlati alkalmazását. Az eredetiség, a művész és a Modernista Temető
sírkövein olvasható többi név haláláról szóló valamennyi dühödt kritikai
hang ellenére tartja magát az említett tétel, élvezvén a gyors változások
ellen felfegyverzett, megkövesedett kulturális bürokrácia védelmét. Lezajlott
egy bizonyos 'ellenreformáció' is, amely újra megerősített bizonyos modernista
fogalmakat. Ebben az esszében ezek közül az individuális művész imádott
fogalmára reagálunk. Az egyedi kézjegy továbbra is az elsődleges gyűjthető
dolog, és az aláírással társított testhez vezető út olyan árucikk, amire
ma jobban vágynak, mint eddig bármikor - olyannyira, hogy a művész testéhez
fűződő ezen obszesszió még a "progresszív", vagy alternatív művészeti networkökhöz
is utat talált. Még a community artnak is megvannak a maga sztárjai, aláírásai
és testjei. Ezutóbbi kategória talán a legfontosabb. Egy közösségi
művésznek is muszály olyan művet készítenie, melyhez hozzátartozik
a közösséggel és a projekt szponzorával/aival való elvegyülés. A testek
keveredése éppen olyan fontos a progresszív szcénában, mint a galériák
színpadán. A testi keveredés iránti ezen igény a művész mint hős lehető
hagyományosabb képezeteiből ered, és lehetőséget biztosít a történelemmel
való parolázásra, illetve a géniusszal való interakcióra.
A kikezdhetetlen hitet, hogy a társadalmi és esztétikai érték létrejötte
tehetséges individuumok létében kódolódik, jóval inkább, mintsem egy csoport
tagjai között való megoszlásának folyamatából emelkedne ki, már a kulturális
nevelés korai szakaszában ápolni kezdik. Ha valaki "művész" akar lenni,
számtalan képzési lehetőség közül választhat, a mintarajz iskoláktól egészen
az elit művészeti akadémiákig. A lehetőségek eme tárháza ellenére nincs
olyan hely, ahol az együttműködésre épülő gyakorlatban lehetne tapasztalatot
szerezni. Legjobb esetben még vannak ritka példák, hogy csoportok (általában
kétfős partneri kapcsolatokban dolgozók) úgy pályázhatnak felvételre felsőfokú
oktatási intézményekbe, mint egy fő. Ám amint már bent vannak, egészen
az adminisztrációtól az életrajzokig, a hallgatókat arra kényszerítik,
hogy elfogadják az ideológiai imperatívuszt, miszerint a művészi gyakorlat
individuális gyakorlat. Nehéz lenne ezen a helyen felsorolni mindazokat
a mechanizmusokat, amik ide vezetnek, ezért csak néhány illusztratív példát
említünk meg. Induljunk ki a művészeti iskola térbeli modelljéből. Az osztálytermek
úgy vannak kialakítva, hogy specialisták aggregátumát fogadhassák be. A
műtermeket úgy tervezték, hogy egyéni művészeknek adjanak helyet, vagy,
mint az osztálytermek esetében, egyénien dolgozó diákok aggregátumait.
Ritkán találunk olyan osztálytermet, melyben lenne tér a szemtől szembeni
csoportos interakcióra. Olyan terek sincsenek, ahol összejöhetnének különböző
médiákkal dolgozó művészek, hogy különböző projekt-elképzeléseken dolgozhassanak.
A későbbiekben ott vannak a képesség-bemutatók (elsődleges szerepmodellek),
mint individuális gyakorlóterek. Az intézmény ahhoz hasonlóan honorálja
az individuális képességeket, mint ahogyan a hallgatókat díjazzák a különböző
osztályzatokkal az egyéni erőfeszítéseikért. Nagy bajban is lenne az a
tanszéki oktató, aki az előmenetelét vizsgáló bizottság előtt kizárólag
kollektív erőfeszítésekkel igazolná a munkára való alkalmasságát.
Egyértelmű módon ezeknek a díjazási rendszereknek megvan a maguk hatása
a kulturális szocializációs folyamatra.
A helyzet semmivel sem jobb a nyilvánosság frontján. Ha a művészek
ösztöndíjhoz akarnak jutni, mondjuk bármi más indokkal, mint hogy ők nonprofit
előadók/előállítók, akkor jobb, ha individuálisan dolgoznak. Általánosan
szólva, a kollektív gyakorlatnak nincs helye az ösztöndíjrendszerben. A
kollektívák a senkiföldjén élnek - sem nem egyének, sem nem intézmények,
egyéb kategória pedig nincsen. Láthatólag nincs fórum, ahová fordulhatnának.
A munkaközösségeket nem akarja a nyilvánosság, nem akarja az oktatási rendszer,
nem akarja (a szó szűk értelmében vett) művészeti piac sem, szóval mi jót
tud vajon mondani a CAE a kollektív kulturális akciókról?
A válasznak részben megint csak a piaci igényekhez van köze. A piac
imperatívuszai kétélű fegyverek. Ugyanannyi piaci igény van, amely ellentmond
illetve összemérhetetlen az előzőekben említettekkel. Mindjárt három példa
is jut az ember eszébe. Először is a piacnak a maximális kizsákmányoláshoz
olyan egyedekre van szüksége, akik számtalan képességgel rendelkeznek -
a "reneszánsz ember" valódi reneszánszáról van itt szó. A művész képes
kell legyen arra, hogy egy adott médiumban termeljen, elég jól írjon ahhoz,
hogy publikálhasson, legyen kiváló beszédkészsége, rendelkezzen változatos
ismeretekkel a különböző diszciplinák területéről (ide tartoznak a művészettörténeti,
esztétikai, kritikaelméleti, szociológiai, pszichológiai, világirodalmi,
médiaelméleti -és történeti, valamint a friss trend értelmében a különböző
reáltudományos ismeretek), legyen képes nyilvánsság előtt beszélni, legyen
karrier-adminisztrátor, és rendelkezzen a kellő diplomáciai képességekkel,
hogy baj nélkül közlekedhessen a különböző kulturális szub-populációk között.
Biztos, hogy vannak néhányan, akik rendelkeznek mindezekkel a tulajdonságokkal,
ám a CAE tagjai nem tartoznak ebbe a kategóriába. Következésképpen csakis
a kollektív munka biztosít számunkra esélyt, hogy megfelelhessünk a normának.
Ott van másodszor a lehetőségek iránti éhség. Adva az elmúlt harminc
év során a különböző akadémiákról, főiskolákról és egyetemekről kikerült
művészek nyomasztóan nagy számát, mely hozzáadódik a kulturális előállítók
már amúgy is túláradó mennyiségéhez (lévén a disztribúciós platformok csak
limitált számban állnak rendelkezésre), igen gyorsan csökkent a nyilvános
szereplési lehetőségek száma. Amennyiben valaki ráadásul egy adott médiumra
specializálódik, ezzel még tovább kurtítja a lehetőségeit. Minél nagyobb
körben rendelkezik valaki tehetséggel és képességekkel, annál több lehetőség
nyílik számára. Minél többet tud valaki, annál több kérdéshez tud hozzászólni.
Egy olyan időszakban, melyben a tartalom újra művészeti értéket hordoz,
a széles interdiszciplinális tudás megléte kötelező feltétellé válik. Végül
pedig további lehetőségekhez juthatunk, ha képesek vagyunk minél variábilisabb
kulturális terekben megjelenni. Minél több kulturális térben mozogsz otthonosan,
annál több lehetőséghez jutsz. Amennyiben a kollektívát a fenti stratégiák
szem előtt tartásával alakítják ki, az képes lesz, hogy bármely témához
hozzászóljon, bármely kulturális térben megjelenjen, és a munkájához bármely
médiumot felhasználhassa. Az eredmény egy olyan gyakorlat, mely kihívást
intéz a specializáció (és egyben a kartotékolás) ellen. Lehet, hogy a CAE
az egyik héten készít egy website-ot, a következőn héten részt vesz egy
fesztiválon egy színpadi performance-szal, a rákövetkezőn csinálhat egy
gerilla-akciót, utána egy múzeumi installációt, végül egy könyv-, vagy
egy újságprojektet. Az együttműködésben rejlő erő révén a CAE mindenféle
kulturális lehetőségre fel van készülve.
Végezetül fontos tényező a kultúrgazdaság sebessége. A piac gyorsabban
képes elfogyasztani egy terméket, mint bármikor azelőtt. A kollektív akció
már csak mennyiségi értelemben is félelmetes előnyökkel jár. A csoportos
munka révén a CAE képes ellenállni a Warhol-féle rendszernek, mely valóban
egyfajta gyári tevékenységet jelöl (utalás Warhol workshopjara, a Factory-ra,
a ford.), mely alulfizetett dolgozók munkájára épül. A kollektív akció
révén megmarad termék és előaállítás egysége, miközben lépést tarthatunk
a piaci igényekkel is.
Ezek az okfejtések cinikusnak tűnhetnek, és részben azok is, mindazonáltal
a CAE számára mint olyan realitások tűnnek fel, melyeket figyelmebe kell
vennie annak, aki a túlélésre játszik, mint kulturális előállító. Másrészt
viszont a kollektív akciónak olyan hozadéka is van, mely túlmutat a gazdasági
élethalálharc szűrőinek haszonelvű használatán.
A méret a lényeg: Sejtszerű kollektív konstrukció
Az egyik járványszerű probléma a csoportok életében, hogy mihelyt elérik
a kritikus tömeget, rendszerint erőszakos módon felbomlanak, és semmi,
vagy igen kevés marad csak meg belőlük. Az okok, melyek miatt egy-egy csoport
eléri ezt a szociális küszöböt, az adott csoport funkciójától és szándékaitól
föggően változnak. A CAE tapasztalatai szerint a nagyobb aktivista / művészeti
csoportosulások akkor érik el a küszöböt, mikor a tagságuk százas nagyságrrendűvé
lesz. Ezen a ponton számos olyan konfliktus és ellentmondás kerül a felszínre,
melyek végül a csoport feloszlását eredményezik. Az egyik tényező az, hogy
az egyes feladatok elkezdenek elkülönülni egymástól. Nem mindenki képes
egyformán kivenni a részét minden feladat megoldásából, ezért kisebb bizottságok
alakulnak, melyek specifikus feladatokra koncentrálnak. Így a csoport a
közvetlen működéstől a képviseleti működés felé mozdul el. Ez a bürokratizálódás
felé megtett lépés a megosztottság és a bizalmatlanság érzését kelti, mely
a csoportos akció halálát jelenti. Mindez igen jól tettenérhető a végletesen
racionalizált demokráciák bukásában. A dolgokat tovább bonyolítja, hogy
a csoportba belépő különböző egyének különböző szinten férnek hozzá a forrásokhoz.
A nagyobb forrásokkal rendelkezők szavának egyre nagyobb súlya kezd lenni
a csoportos tevékenység során. Következésképpen kialakulnak olyan kisebbségek,
melyek alulreprezetáltnak és hatalomtól megfosztottnak érzik magukat a
többségi szempontokkal és módszerekkel folytatott versenyben. (Ezek a kisebbségek
nagyon gyakran a kultúrában mint egészben fellelhető kisebbségi struktúra
tükörképei). Ilyen feltételek mellett gyorsan esedékessé válik a csoport
felbomlása kisebb csoportokká, avagy a csoport teljes önfelszámolódása.
A legrosszabb forgatókönyv pedig nem is a csoport feloszlása, hanem ha
a csoporton belül kialakul egy machiavelliánus hatalmi mag, amely tovább
erősíti a bürokratikus szigort, hogy megtisztítsa a csoportot az elégedetlenkedőktől
és hogy megszüntesse a másságot.
Ilyen problémák kisebb csoportok (15 - 50 fős tagságig) szintjén is
felmerülhetnek. Míg ezekben a kisebb csoportokban könnyebb elkerüli a komplex
munkamegosztással és a személytelen képviseleti rendszerrel együttjáró
elidegenedést, azért lehetnek problémák, mint például annak az érzésnek
a megjelenése, hogy nem mindenki szavának van egyforma súlya a csoportos
döntéshozatalban, vagy hogy valaki a csoport védjegyévé válik. A másik
általános probléma, hogy a szenvedélyek vezette csoportos tevékenységhez
szükséges intimitás ritkán alakul ki a közepes méretű csoportokon belül.
Igen nagy a valószínűsége, hogy lesz valaki, aki érzelmi, vagy egyéb rögzült
alapon képtelen hosszútávon együttműködni a csoport valamely más tagjával.
Az ilyen típusú megosztottságot lehetetlen szervezés vagy racionalizálás
útján kiküszöbölni. Ahogyan a nagyméretű, demokratikusan szervezett csoportok
(mint pl. a WAC) is leginkább rövid távú, behatárolt politkai vagy kulturális
akciók céljaira felelnek meg, úgy a közepes méretű csoportok is az ilyen
jellegű tevékenységben találják legjobb kifutásukat.
A bürokráciától, illetve egyéb szeparációs tényezőktől mentes, hosszú
távú kulturális vagy politikai természetű gyakorlat céljaira a CAE a sejtszerű
szerveződést javasolja. Ez idáig a kortárs kollektív tevékenységre összeállt
művészeti sejtek szerveződését a bandatársadalom jellegzetességei alapozták
meg. A szolidaritás a hasonlóságon alapult, ami a képességeket, illetve
a politikai/esztétikai felfogásokat illeti. A 70-es, 80-as évek mára klasszikussá
vált sejtszerű kollektívái, mint az Ant Farm, a General Idea, a Group Material,
a Testing the Limits (mielőtt több részre oszlott volna) és a Gran Fury
ezt a módszert használták, valóban csodálatra méltó eredményességgel. Az
újabb generációk természetesen sokban utánozták ezeket a kollektíva-modelleket.
A CAE mindazonáltal a maga részéről kicsit módosította ezt a kollektív
struktúrát. Míg megőriztük a méretre, illetve a politikai/esztétikai elvekre
vonatkozó hasonlóságot a szervezőelvek között, a tagok azonban már nem
rendelkeznek azonos vagy hasonló képességekkel. Minden tag képességei egyedileg
jelennek meg a sejtben. Az előállítás tekintetében tehát a szolidaritás
nem a hasonlóságra, hanem a különbségekre épül. A részek kapcsolatban állnak
egymással és függenek egymástól. A technikai képzettségeknek nincs esélyük,
hogy ütközzenek vagy konfliktusba kerüljenek egymással, így a szociális
feszültségek esélye nagyban csökken. Ez a rendszer továbbá lehetőséget
ad a CAE-nak, hogy bármely médiumot felhasználhasson a tevékenységéhez,
miután a csoport igen széles 'képzettség-bázist' halmozott fel. A képességek
tág csoportja, illetve az interdiszciplináris tudatosság ezen felül lehetővé
teszik, hogy a CAE bármely kulturális térben munkát végezhessen.
A különbségeken alapuló szolidaritás a csoporton belüli hatalmi struktúrát
is befolyásolja. Azelőtt a kollektív struktúra arra a gondolatra épült,
hogy a csoport valamennyi tagja, minden időben egyenlőnek volt tételezve.
A csoportokban mindig nagy rémület uralkodott a hierarchiával kapcsolatban,
mivel az volt az általános vélekedés, hogy a hierarchia a bűnös a domináció
kialakulásában. Ez a gondolat együtt volt érvényben a végletes demokráciába,
mint a hierarchia kialakulásának legjobb ellenszerébe vetett hittel. A
CAE nem követi a demokratikus modellt, de a kollektíva elismeri annak érdemeit;
mindazonáltal a CAE a foucault-i elvet követi, mely szerint a hierarchikus
hatalom lehet produktív (nem szükségszerűen vezet a dominációhoz), ezért
a lebegtetett hierarchiát alkalmazza a projektjei előállításában. Miután
megegyezés születik a projekt megvalósításával kapcsolatban, az adott területen
legnagyobb tapasztalattal rendelkező tagé lesz a döntő szó a projekt végtermékét
illetően. Minden tag hozzászólhat a megvalósítás folyamatához, mindazonáltal
a döntés a projektvezető kezében van. Ezzel a végtelen viták, hogy t.i.
kié is a legjobb ötlet vagy a legjobb design, a minimumra csökkennek, és
a csoport nagyobb gyorsaságra tehet szert. A projekteknek szokása, hogy
drámai módon változtatják a természetüket, ezért az autoritás folyamatosan
mozog a tagság körében. Ugyanakkor a CAE nem javasolja ezt a módszert a
sejten kívül (3-tól 8 tagig) semmilyen más szociális konstelláció számára.
A tagoknak képesnek kell lenniük a közvetlen, szemtől-szembeni interakcióra,
hogy mindenki biztos lehessen abban, hogy mint személyt hallgatták meg
(nem mint valamely marginalizált, vagy névtelen hangot). Másodszor a tagoknak
bízniuk kell egymásban; vagyis a hosszútávú kollektív akciókhoz nagyfokú
szociális itntimitás szükséges, valamint a hit, hogy minden egyes tag a
szívén viseli a többi individuum érdekeit. Alapvető fontosságú, hogy a
elismerjük és megértsük a kollektív akció nem-racionális összetevőit -
ezek nélkül az együttműködés korán kifullad.
A kollektívának azt is figyelembe kell vennie, hogy mi okoz örömet
a tagoknak. Nem mindenki dolgozik ugyanabban az ütemben. Az elképzelés,
hogy mindenkinek azonos mennyiségű munkával kell hozzájárulnia a közös
termékhez, anyit jelent, hogy a tagok értékét nem minőségi, hanem mennyiségi
alapon mérjük. Amíg csak a munkafolyamat kielégítő és örömteli mindenki
számára, a CAE véleménye szerint mindenkinek abban a ritmusban kell dolgoznia,
ahogy az neki kényelmes. A szigorú egyenlősdi ebben az esetben a fordizmus
egy olyan perverz, destruktív típusát adja ki, melyet feltétlenül el kell
kerülni. A csoportban végzett munka örömét megerősítendő célszerű a munkafolyamaton
túl is baráti kapcsolatokat ápolni a tagok között. Ennek a szükségletnek
az az elsődleges oka, hogy így a tagok között tovább erősödik a bizalom
és a bensőségesség, amelynek kedvező hatása lesz az alkotófolyamatokra.
Bizonyos, hogy a bensőségesség is forrása speciális súrlódásoknak, azonban
a csoport jobb eséllyel éli túl a felmerülő vitákat és konfliktusokat,
amennyiben végeredményben minden tag megbízik a többiekben, illetve képes
rábízni magát a többiekre. A kollektív akció teljes elkötelezettséget kíván
meg a többi tag felé, és ez ijesztő gondolat lehet sok egyén számára. Persze.
A kollektív munka nem felel meg minden alkatnak.
Koalíciók, nem közösségek
Míg a sejtszerű kollektív struktúra igen hasznos az alkotással, a személyek
közötti hosszútávú együttműködéssel és a biztonsággal (lsd. különböző földalatti
tevékenységek) kapcsolatos problémák megoldására, mint minden szociális
együttállásnak, ennek is megvannak a maga határai. Nem oldja meg például
a disztribúcióval kapcsolatos számos problémát, valamint a helyhez kötött
kulturális és politikai szerveződések feledatait sem képes betölteni.
Következésképpen mindig szükséges keresni egy olyan társadalmi elvet, melynek
alapján a hasonló gondolkodású emberek, vagy sejtek, nagyobb csoportokba
tömörülhetnek. Jelenleg a domináns elv a "közösség" elve. A CAE szerint
ez igen szerencsétlen választás. A közösség gondolata a "családi értékek"
konzervatív gondolatának liberális megfelelője. Egyik elv sem létezik a
kortárs kultúrában, mindkettő a politikai fantázia talajáról nőtt ki. A
"meleg közösség" kifejezést gyakran használja a média és a különböző szervezetek.
Ez a megnevezés minden olyan embert magába foglal, akik melegek, és egy
adott területen belül élnek. Még helyi kontextusban is elmondható, hogy
a meleg emberek az alsóbb osztályoktól az elitig bezárólag valamennyi társadalmi
rétegben megtalálhatók, így igen nehéz elhinni, hogy ez az aggregátum közösségként
működhet egy ennyire összetett társadalomban. A dolgot tovább bonyolítja,
hogy az olyan társadalmi változók mint a faj, az etnikum, a nemek, a neveltetés,
a szakma és az egyéb differencia-pontok semmivel sem jelentenek kevésbé
érvényes identifikációs pontokat, mint az a tulajdonság, hogy valaki meleg.
Egyetlen közös szociális karakterisztika semmiféle szociológiai értelemben
nem képes közösségalkotásra. Meleg közösségről beszélni éppen akkora ostobaság,
mint a "hetero-közösséget" említeni. A "közösség" szó egyedüli értelme
ebben az esetben, hogy a "kisebbség" szót eufemizálja. A közösséget legjobban
megközelítő, létező szociális együttállás a barátságok hálózata, ám ez
is kevés ahhoz, hogy bármilyen szociológiai értelemben közösségeket képezzen.
A CAE nem tudja pontosan, hogyan értékelje azt, aki elsősorban valamely
közösség tagja szeretni lenni, mivel azok meglétükben ellene mondanak a
másság politikájának. A közös etnikumon keresztül megvalósuló hasonlóságra
alapuló szolidaritás, illetve a közös hely és közös történelem háttere
által támogatott, egymással kapcsolatban álló családok hálózata a másság
hatalma ellen dolgozik, azzal, hogy megőrzi a zárt társadalmi rendszereket.
Ez nem azt jelenti, hogy a társadalmon belül többé nem léteznek viszonylagosan
zárt szociális alrendszerek. Valójában igenis léteznek, de abban különböznek
a közösségektől, hogy valamely ésszerűsített konstrukció termékei, valamint
tökéletesen hiányzik belőlük a társadalmi szolidaritás. Ahhoz, hogy különböző
alrendszerekből érkező embereket hozhassunk össze, akiknek van valamilyen
közös érdeklődésük, szándékosan hibrid csoportokat kell létrehoznunk. Ezek
a csoportok olyan emberekből állnak, akik a figyelmüket egy vagy két közös
pontjukra koncentrálják, és akik félreteszik a potenciális konfliktusforrást
jelentő eltéréseiket. Az ilyen típusú szövetséget, melyet nagyhatókörű
kulturális termelés céljára és/vagy a gazdasági és politikai hatalom látható
konszolidációjára hoznak létre, koalíciónak nevezzük.
A CAE a múltban számos koalíciót támogatott, úgymint a különböző ACT
UP szervezeteket és a PONY-t (New Yorki Prostituáltak), valamint maga is
létrehozott ideiglenes, helyi koalíciókat. A CAE egyik problémája az ilyen
koalíciókkal, hogy igen nehéz volt megoldani a számukra történő szolgáltatást,
hogy közben meg is őrizhessük a kollektív gyakorlatunkat. A koalíciók gyakran
fekete lyukak, melyek annyi energiát fogyasztanak, amennyit valaki csak
hajlandó beléjük fektetni; ezért igen közönséges dolog, hogy a tagság hamar
kiég. A CAE sem volt kivétel. Az ilyen típusú aktivista koalíciók körében
eltöltött évek után a tagok úgy döntöttek, ideje visszavonulni a kevésbé
látványos, sejtszerű tevékenységbe. A CAE elkezdett olyan koalíciós modellt
keresni, mely különbözik az "egyproblémás" modelltől.
Az egyik lehetséges választ a CAE és a Nettime* kapcsolata adta. A
Nettime európai és észak-amerikai aktivisták, művészek, teoretikusok, technikusok,
kollektívák és szervezetek lazán összeöltött koalíciója, akik azért jöttek
össze, hogy általános támogatást nyújtsanak radikális kulturális és politikai
természetű esetekben. Megközelítőleg hétszáz tagot számlál, és körülbelül
hat éve létezik, különböző formákban. A Nettime a tagok felé mint információs,
disztribúciós és újonc-forrás funkcionál. Léte virtuális lényegű: a tagok
kapcsolattartása egy online levelezőlistán, különböző hírcsoportokon és
egy archívumon keresztül bonyolódik. Ezen túlmenően a koalíció alkalomszerűen
konferenciákat rendez (az első kettőt, a Metafórum I-II-t Budapesten rendezték
1995-ben illetve 96-ban, a Beauty and the East konferencia 1997-ben, Ljubljanában
zajlott), kulturális projekteket szervez, illetve járul hozzá azok létrejöttéhez
(mint például a Hybrid Workshop a Documenta X-en), forrásként szolgál különböző
politikai akciókhoz, valamint jegyzeteket és könyveket állít össze az archívuma
anyagából (a legfrissebb: README: ASCII Culture and the Revenge of Knowledge).
A CAE perspektívájából az egyik olyan elem, mely a Nettime-ot kedvezőbb
tapasztalattá teszi, az, hogy a legtöbb koalíciótól eltérően inkább anarchisztikus,
mintsem demokratikus természetű. A Nettime-on nincsenek szavazási procedurák,
bizottsági munka, koalíciós hivatalnokok, illetve semmiféle reprezentatív
irányítás. A hierarchia kialakulása attól a ténytől függ, hogy ki akar
dolgozni. Akik hajlandóak irányítani a listát, azoknak van a legtöbb beleszólása
annak struktúrjába. Ugyanakkor a koalíció karbantartásának általános elve
a "eszközök, nem szabályok" (tools not rules"). Azok, akik a virtuális
architektúrát építik, úgy irányítanak, hogy teret biztosítanak olyan viták
számára, melyek nem tartanak számot a teljes lista érdeklődésére. Ők irányítják
az információáramlást is. Bármit is akarnak a listatagok - üzenet-hadjáratoktól
a hosszú és részletes vitákig -, van rá hely, hogy megtegyék. A valós térben
játszódó események esetében is érvényes az elsődleges szabály: annak van
a legtöbb szava, aki a munkát elvégzi. Természetesen egy ilyen rendszerben
is számos lehetőség nyílik a kizsákmányolásra, bár ez nem gyakran történik
meg, mivel a tagok elegendő bizalommal vannak és elegendő támogatással
élnek a többi tag irányában; a koalíció mint egész nem tollerálja a rendszer
önös célokra való kihasználását (mint a spamming vagy a lista öntömjénező
használata); és van egy önmegsemmisítő biztonsági kapcsoló: a tagok a tulajdonlás
és/vagy a folyamatos hierarchia első jelére kiugranának a hajóból.
A Nettime-tagok közös kongenialitásának valódi mutatója valószínűleg
annak kulturális ökonómiája. A Nettime úgy működik, mint egy információs
ajándék-gazdaság. A cikkek és az információk ingyenesen jutnak el a tagokhoz,
azoktól, akik nagy információs likviditással bírnak. Gyakran megtörténik,
hogy a nettimerek már jóval azok pénzgazdaságban való publikálása előtt
megismerhetnek jelentős munkákkal a művészet, politika és a technológia
találkozási felületéről. A valós térben zajló projekteknél az önkéntesség
ugyanezen elve hat át valamennyi tevékenységet. A nagy különbség, egyéb
kulturális gazdaságokhoz képest, hogy az ajándék-gazdaság csakis azokkal
szemben lép fel igényekkel, akiknek túl sok van. Senkitől sem várja ugyanakkor,
hogy egészen addig önkénteskedjen, míg ki nem ég, vagy szenvedni nem kezd.
Az önkéntesek azok közül kerülnek ki, akinek túl sok idejük, munkaerejük,
pénzük, terük van, vagy túl sok a fentiek valamely kombinációjából, és
szeretnék leégetni azt, hogy visszaálljon az egyensúly. Következésképpen
az aktivitás fluktuál, az egyes tagok helyzetétől és motivációitól függően.
A CAE nem szeretné túlontúl romantikusnak beállítani ezt a társadalmi
szerveződés-típust. Bizonyosan akadnak problémák - veszekedések és konfliktusok
robbannak ki, feldühödött tagok el-elhagyják a listát, és a projektek néha
nem úgy mennek, ahogy elvárható lett volna. Mindennek ellenére a Nettime
a legmegfelelőbb nagyméretű kollektív környezet, melyben a CAE valaha is
dolgozott. Ennek oka annyi, hogy ez a laza koalíció a létét a nem észszerű
elemek elfogadásának romantikus elvével kezdte. Elhitte, hogy egy nagyméretű
kollektíva igenis létezhet a bizalom, az altruizmus és az öröm elvei alapján,
nem pedig kizárólag a (demokratikus koalíciókra oly jellemző) 'mindenki
mindenki ellen' Hobbes-i elvére építve, mely cserébe a számonkérhetőség
és a kategorikus egyenlőség szervezeti elveinek szinte beteges túlértékelését
vonja maga után. A Nettime csakis egyetlen biztonsági szeleppel - az önmegsemmisítéssel
- operál, így átugorhatja a végtelen számonkérési procedúrákhoz szükséges
elidegenítő bürokráciát. Ha a Nettime megsemmisíti önmagát, minden tag
sértetlenül távozik, és új lehetőségeket kereshet a kollektív akciókhoz.
A Nettime egyik legnagyobb erőssége az ideiglenességgel kötött szövetsége.
Zárógondolat
Jóllehet másodlagos szerepet töltenek be a kulturális szervezeti lehetőségek
között, a sejtek és a koalíciók még mindig járható alternatívát jelentenek
az individuális kulturális gyakorlatokkal szemben. A kollektív akcióval
megoldódik a piac vezérelte kulturális gazdaságban történő navigálással
kapcsolatos néhány probléma, azzal, hogy lehetővé teszi, hogy az individuum
megmeneküljön az egyén és az intézmény közötti torz kapcsolatrendszerből.
Ennél fontosabb azonban, hogy a kollektív akció segít csökkenteni a túlracionalizált
és túlinstrumentalizált kultúra okozta elidegenedés intenzitását, azzal,
hogy a baráti hálózatok némely pozitívumát teremti újra egy produktív környezetben.
Ezért a CAE hiszi, hogy a művészek kutatásai, melyek a társadalmi szerveződés
alternatív formáira irányulnak, legalább annyira fontosak, mint a hagyományos,
anyagokra, előállítási folyamatokra és termékekre vonatkozó kutatások.
*A Nettime koalíció ezen esszében közzétett leírása kizárólag a CAE
perspektívájából készült. A Nettime tagsága nem működött közre megírásában,
és hozzájárulását sem adta hozzá.
A Critical Art Ensemble (C.A.E.) egy hat, különböző képzettségű művész
alkotta kollektíva, mely olyan, új típusú művészet felé kötelezte el magát,
melynek erőfeszítései a kritikaelmélet, a művészet és a technológia metszéspontjainak
feltárására irányulnak.
TACTICAL MEDIA
Szerkesztette: Joanne Richardson
(részletek)
Jaka Zeleznikar
“ÖN MOST AZ ÉN KOMPJÚTEREMBEN VAN”
Interjú a 0100101110101101.ORG-gal (Bologna)
A ZAVARKELTÉS MŰVÉSZETE
Sylvie Myerson és Vidyut Jain beszélget
Frank Guerreroval, ®™ark (USA)