A nyelvi kép mint „szabályszerűség”*
(A tudománytörténeti vázlat folytatása)

Ebben a cikkemben azokat a nézeteket foglalom össze, melyeknek lényege: a nyelvi kép nem rendellenesség, hanem, épp ellenkezőleg, szabály-, sőt törvényszerűség, mivel a képszerűség (különösen a metaforák használata) az emberi gondolkodás és nyelv lényegéhez tartozik.

1. Előző cikkem 1. pontjában idéztem Arisztotelész Poétikájának klasszikus fejtegetését a metafora jelentőségéről: „legfontosabb a metaforák használata, mert csak ezt nem lehet másoktól eltanulni, ez a tehetség jele. A jó metaforák használata a hasonló vonások felismerésén alapul” (1974: 54; Sarkady János fordítása).

I. A. Richards, a New Criticism egyik vezéralakja vette magának a bátorságot, hogy a fentieket előbb közhelynek, majd „káros tévhit”-nek minősítse (1936/1977: 120).

Richards szerint az idézett részlet három téves feltevést tartalmaz:

– a hasonlóság felismerése különleges adottság, amely egyeseknek megvan, másoknak azonban nincs;

– a metafora alkalmazását nem lehet másoktól ellesni;

– a metafora valami különleges és kivételes jelenség a nyelvhasználatban, azaz eltérés a nyelv megszokott működési módjától.

Richardsnak ezzel szemben az a véleménye, hogy:

– a hasonlóság felismerésének képessége mindenkiben megvan;

– a metaforaalkotás és -használat igenis megtanulható;

– a metafora nem valami különlegesség, hanem a nyelvnek mindenütt jelen levő eleme (uo. 121).

Egyelőre ne foglaljunk állást ebben a vitában! Azt azonban már itt le kell szögezni, hogy Richards nem pontosan azt cáfolja, amit a nagy görög filozófus állít. Vagyis, mai szóval, „csúsztat” egy kicsit. Ha megnézzük a Poétika idézett helyének szövegelőzményét, nyomban kiderül, hogy azt, amit a metaforáról mond, Arisztotelész a lírai és a tragédiaköltészet metaforáiról mondja. Itt tehát írói tehetségről, írói eredetiségről van szó, nem pedig emberi képességekről általában. Ha Richards vette volna magának a fáradságot, hogy a következő tíz sort is elolvassa, arról is meggyőződhetett volna, hogy Arisztotelész nagyon is tisztában volt azzal, hogy nemcsak a költői nyelvben vannak metaforák (egyéniek, eredetiek), hanem a beszélt nyelvben is (átvitelek, átvitt értelemben használt szavak). Ott ugyanis ez található: „az iamboszokba [gúnyversekbe] pedig, mivel ez utánozza leginkább az élő beszédet, azok a névszók illenek, amelyeket a beszédben bárki használna: a közhasználatú névszó, a metafora és a dísz” (uo.; én emeltem ki – K. G.).

A metafora szó csalóka többértelműsége (’költői eszköz’ és ’köznyelvi átvitel’) nem itt tévesztette meg először és utoljára a vitatkozókat (már ha Richards esetében csakugyan félreértésről, nem pedig tudatos félremagyarázásról volt szó).

Ha Arisztotelésznek más munkáit, mindenekelőtt a Rétorikát is fellapozzuk, még inkább megbizonyosodhatunk Richards érvelésének felszínességéről. A Rétorika III. könyvének 2. fejezete éppenséggel azt állítja, hogy „mindenki metaforákkal társalog” (1982: 176; Adamik Tamás fordítása). A teljesebb idézet: „[a] prózastílusban csak közhasználatú és alapjelentésű szavakat, valamint metaforákat használhatunk. Ezt az is mutatja, hogy mindenki csak ezeket alkalmazza: ugyanis mindenki metaforákkal, alapjelentésű és közhasználatú szavakkal társalog” (uo.; a kiemelések itt is tőlem valók – K. G.).

Egyszóval: a metaforát természetes, „normális” jelenségnek tartó felfogás is megtalálhatja ősét Arisztotelészben, nemcsak azok, akik szerint a nyelvi kép különlegesség, eltérés a mindennapi nyelvtől. Ez nem azért van így, mintha Arisztotelész egymásnak ellentmondó állításokat tenne, hanem mert két különböző dologról beszél, de azokat egyaránt metaforá-nak nevezi.

2. Az ókori és a klasszicista retorika azt emelte ki, hogy az alakzat (s ezen belül a trópus, a nyelvi kép) másképpen fejezi ki a dolgokat, mint ahogyan ez a „természetes” nyelvhasználatban történnék.

Amikor a retorika és ezzel a nyelv retorikai szemlélete a 18–19. század fordulójától kezd háttérbe szorulni, mindinkább erőre kap az az elgondolás, hogy a nyelvi képek nemcsak hogy nem szabálytalanságok, hanem a nyelvnek legősibb, „leggyökeresebb” részét alkotják.

Ez a romantikával uralomra jutó felfogás a maga előzményét Vico történetfilozófiájában (Principi di una scienza nuova, 1725) találhatta meg. Vico szerint a nyelvi kép az emberi szellem fejlődésének kezdeti szakaszában, a „poétikus” vagy „prelogikus” szakaszban jött létre. A primitív szemlélet antropomorfizálja a környezetet, így jönnek létre az olyan megszemélyesítések, mint a hegy gerince, a fésű foga, a tenger mormolása vagy a szél fütyülése. A nyelvi kép nem a költők találmánya, mivel a képszerűség és a költőiség eleve benne van a nyelvben. A költői beszéd mint közösségi alkotás elsődleges a prózához, a fogalmi absztrakciók nyelvéhez képest. (Vico nyelvfilozófiai nézeteiről vö.: Vianu é. n. [1967]: 16; Rozsnyai 1994: 713; Bencze 1996: 247; Trabant 1996: 39–40.)

A bizonyos tekintetben a romantikát előkészítő Rousseau is úgy vélekedett, hogy az ősnyelv határozottabban metaforikus és érzelemkifejező jellegű volt, mint a mai nyelv (Essai sur l’origine des langues, 1781; vö.: Ducrot–Todorov 1972: 350; Bencze 1996: 277; Trabant 1996: 41–2).

Johann Paul Friedrich Richter német regényíró, írói nevén Jean Paul a szerzője annak a gyakran idézett mondatnak, hogy „minden nyelv elhalványult metaforák szótára” (Vorschule der Aesthetik, 1804). A képes beszéd egyaránt jellemző tulajdonsága az ősi nyelvnek, a gyermeknyelvnek, a költészetnek és a mitológiának (vö. Bencze 1996: 276). Mindebben már a romantikának az ősit, a népit, a gyermekit és a költőit rokonító szemlélete tükröződik. Jean Paul elgondolása abban különbözik Vicóétól, hogy a metafora őszerinte is a törzsfejlődés korai fázisában született ugyan meg, de nem a kezdet kezdetén, hanem később, amikor az ember már képes volt valamelyes távolságot tartani önmaga és környezete között és ezáltal felismerni különböző dolgok azonos vonásait (vö. Vianu é. n. [1967]: 18, 24).

A kiteljesedett romantika képviselői már magának a nyelvnek, a nyelv egészének metaforikus voltát hangsúlyozzák. Például: Shelley azt vallotta, hogy a nyelv „életbevágóan metaforikus” („vitally metaphorical”; idézi Preminger szerk. 1965: 492 és Richards 1936/1977: 120). Később Nietzsche is azt állította, hogy az egész nyelv metaforikus. Ennek következtében sem valóságos kifejezés, sem valóságos megismerés nem lehetséges metafora nélkül. Az ember: metaforaalkotó lény. (Vö.: Todorov 1970/1973: 271–2; Bencze 1996: 247.)

Voltak, akik ennél is tovább mentek, mint Rémy de Gourmont, a századvég jó nevű esztétája, a szimbolisták vezető kritikusa, Ady egyik kedvence, aki szerint a nyelvben minden egyes szó: metafora (L’esthétique de la langue française, 1899; l. Vianu é. n. [1967]: 19).

Mindezek a nyelvnek egyetemesen metaforikus voltáról szóló kijelentések, mint arra Todorov (Ducrot–Todorov 1972: 350–1) is rámutat, valójában a szinkrónia és a diakrónia szempontjainak összekeveréséből erednek. „Ha diakronikusan az egész nyelv metaforikus is – írja egy másik munkájában (1970/1973: 272) Todorov –, szinkronikusan csak egy része az.” Egyébként már Wellek és Warren is jelezték irodalomelméleti könyvükben, milyen zavart okozhat, ha „a nyelv mindenütt jelenvaló elveként” előforduló metaforát (utalás I. A. Richards nézeteire) nem különböztetik meg a „kifejezetten költői metaforától” (Wellek–Warren 1949/1972: 292).

3. Ha a nyelv a maga egészében nem képszerű is (legalábbis szinkronikusan nem az), azt senki sem tagadhatja, hogy a kép (különösen a metafora) minden élő nyelv egyik fő éltető ereje, napról napra való megújulásának kiapadhatatlan forrása.

Az, hogy a beszélt nyelv, a népnyelv bővelkedik képekben, nem új gondolat. Croce jegyzi meg egy esszéjében, hogy a rétoroktól „a kifejezésmódok királyá”-nak nevezett metaforát Montaigne még gazdasszonyának fecsegésében is megtalálta (Croce 1917: 6). Előző cikkemben már említettem Du Marsais-nak azt a megfigyelését, hogy több nyelvi kép (alakzat, figure) hangzik el egy nap alatt a halpiacon, mint egy hét alatt az Akadémián (vö. Cohen 1970: 8, 18). Kétszáz évvel később szinte ugyanezt állítja Roman Jakobson a Mi a költészet? című híres cikkében: „Ugyanazokat a költői alakzatokat halljuk a villamoson mesélt viccekben, mint a legkifinomultabb költői nyelvben” (1933–34/1982: 244). Vagyis a képekben való beszéd nem az irodalom sajátossága – mint sokan (köztük Belinszkij) hitték –, hanem általános és természetes nyelvi jelenség.

Nincs ez másként a mai magyar beszélt nyelvben sem. Próbaképpen kicéduláztam a Magyar értelmező kéziszótár most készülő új, átdolgozott kiadásának kéziratából az újonnan bekerülő nyelvi képeket és képes szójelentéseket. A példák egy-két kivétellel az A–Gy közötti részből valók, mert e sorok írásakor épp itt tartunk a munkával. (Az adatokat Pusztai Ferencnek, a szótár főszerkesztőjének segítségével és hozzájárulásával közlöm.)

A most szótárba kerülő nyelvi képek közül lássunk először néhány igét, előbb a beszélt nyelvből:

araszol ’<jármű> lassan, meg-megállásra kényszerülve halad’; bekattan ’vkinek hirtelen eszébe jut, eszébe villan vmi’; beugrik neki vmi (ugyanez az új jelentés); benyálaz ’szavakkal, híresztelésekkel (be)mocskol vkit, vmit’ (korábban csak besároz volt); csápol ’<popegyüttes közönsége> feltartott kézzel, ritmikusan hajladozik, integet a zene ütemére’ (a népnyelvből; ottani jelentése ’hadonászik’ volt); elköt ’<járművet> ellop’ (vö. elköti a lovat a tolvaj, a lókötő); felszívja magát ’feldühíti magát, méregbe gurul’ (a sportolók nyelvében pozitív kicsengéssel is: ’vmely feladatra alaposan felkészül, erősen összpontosít’); fröcsög ’durván rágalmaz vkit, vmit; rágalmazó megjegyzéseket tesz vkire, vmire’; ganéz ’(rendszeresen) rendet rak, takarít vki után, vki helyett); kaszál ’sok pénzt keres, besöpör’; szakít ’sok pénzhez jut’ (egy hirdetésből: „Most nagyot szakíthatsz!”); külön figyelmet érdemelnek a pörög, pörget igék igekötős származékai: bepörög ’izgalomba, indulatba jön’; bepörget ’ilyen állapotba juttat’; felpörög ’vmi gyorsabban működik, zajlik’; felpörget ’vmit fel- v. meggyorsít; vkit felizgat, felhergel’; túlpörög ’túl gyorsan zajlik vmi’; emberre vonatkoztatva: ’túlságosan felizgatja és ezzel kimeríti magát’; túlpörgeti magát ’ugyanez’. A felsorolt szavak, szójelentések egyelőre mind bizalmas jellegűek, ezért ezt külön nem jeleztem.

S most következzenek a sajtónyelv metaforikus igéi:

átvilágít ’politikai, erkölcsi feddhetetlenség szempontjából megvizsgál, ellenőriz vkit’; bebetonoz ’vhol vkit v. vmit elmozdíthatatlanul rögzít, elmozdíthatatlanná tesz’; címkéz ’felületesen, gyakran elfogultan megbélyegez, minősít vkit, vmit’; csúsztat ’<tényeket, állításokat> elferdít, tudatosan megmásít’; karcsúsít ’<intézményt> leépít, mégpedig oly módon, hogy az ott dolgozók létszámát csökkenti’; rábólint vmire ’beleegyezik vmibe, egyetért vmivel’. Mint láthattuk, ezek nem új szavak, de ez a sajtónyelvi, közéleti nyelvi jelentésük korábban nem létezett, így nem is volt szótározva.

Főnévi példáim részben az újságnyelvből, részben az argóból valók. Kisebb számuk miatt külön csoportosítás nélkül, vegyesen közlöm őket:

áthallás ’vmely szövegnek, kijelentésnek sugallt v. beleértett (mellék)értelme; (rejtett) célzás’; buksza ’fiatal nő; prostituált’; csavar ’ravasz fogás, csel’ (talán elvonás a csavaros eszű-ből); csomag ’egymásra épülő (megszorító) gazdasági, politikai intézkedések együttese’ (ez bizonyosan elvonás a korábbi csomagterv-ből; a sportnyelvben ’kellemetlen, esetleg sérülést is okozó rúgás, ütés’ jelentésben is); duda ’(nagy) női mell’; durranás (többnyire tagadásban: nem nagy durranás ’nem különleges esemény, teljesítmény, alkotás stb.’); gödör ’(tartósan) kellemetlen helyzet, lelkiállapot’; gubanc ’bonyodalom, nehézség, kellemetlenség, zűrzavaros helyzet’; gyűrődés (jobbára tagadásban: nem bírja a gyűrődést, azaz a megpróbáltatásokat, fáradalmakat, különösen az ivással, mulatozással járókat); köcsög ’<börtönben, gyakran kényszernek engedve> a nő szerepét játszó férfi’, ebből ’homoszexuális férfi’, majd ’hitvány, nyomorult alak’ (ez utóbbi jelentésben a metafora szexuális eredete, illetőleg értelme már elhomályosult).

A kettős szófajú (melléknévként is, főnévként is használatos) szavak közül gyűjtésemben csak kettő szerepel.

A béna eredetileg ’mozgásra képtelen’, emiatt ’tehetetlen’; később új jelentésként ’ügyetlen, mafla’, majd átvitt értelemben termékre, teljesítményre vonatkoztatva: ’sikerületlen, hatástalan, gyenge’. Például: Milyen volt a műsor? – Hát, elég béna.

A hunyó szót az újabb beszélt nyelvben csak ebben az összefüggésben hallom: Én vagyok a hunyó ’én vagyok a felelős vmiért, én okoztam a bajt’. A gyermekjátékbeli hunyó-val való szemantikai kapcsolata nem világos, noha minden bizonnyal abból ered.

Az összetett főnevek érdekes módon (ám bizonyára nem véletlenül) egytől egyig sajtónyelviek:

alsóház ’(a) kiesésre állók, a bajnoki táblázaton alul levők (csoportja)’; felsőház ’(az) élen állók, az első három-négy helyen levők’ (ezek sportnyelvi jelentések, másutt nem fordulnak elő); csőlátás ’szűklátókörűség, korlátoltság’; élőlánc ’kéz a kézben összefogózva tüntető emberek (sora)’; élveboncolás ’vkinek az illető jelenlétében történő kíméletlen (meg)bírálása’; fejvadász ’közlekedésrendészeti járőr, közlekedési rendőr’, továbbá ’(megbízásból) tehetséges, jól képzett munkaerőt felkutató személy’ (főnévi jelzőként intézményre vonatkoztatva is: egy fejvadász cégnél dolgozik); frontember ’vmely közösség, szervezet, intézmény stb. olyan (vezető beosztású) tagja, munkatársa, aki annak képviseletére a leginkább alkalmas és kész’; fűnyírás ’(költségvetési) megszorításoknak azonos mértékű, mérlegelés és megkülönböztetés nélküli végrehajtása’; gumicsont ’unalomig ismételt, elcsépelt téma, ügy’ (talán összefügg a lerágott csont-tal, e régebbi közhellyel); lánglovag ’tűzoltó’.

Bencze Lóránt (1996: 246) szerint egy átlagos anyanyelvi beszélő élete folyamán milliószámra alkalmaz, de nagy számban alkot is nyelvi képeket. Egy-egy ember átlagosan 21 millió metaforát használ életében. Ezt az adatot két amerikai kutató könyvére hivatkozva közli. Hogy ezt miképpen tudták kiszámolni, nem derül ki a cikkből. Az azonban bizonyos, hogy a nyelvi kép szerves alkotórésze, nélkülözhetetlen eleme mindenféle beszélt nyelvi és sajtónyelvi kommunikációnak.

4. A nyelvi kép „természetes” és „szabályos” voltának hipotézisét erősíti az a megfigyelés is, hogy a nyelvi rétegek, funkcionális stílusok képzeletbeli skálájának ellenkező végén elhelyezkedő tudományos nyelv is hemzseg a képektől, elsősorban a metaforáktól. Ezen az állításon – Fónagy Iván, Solomon Marcus és mások erre vonatkozó kutatási eredményeinek ismeretében – ma már senki sem csodálkozik, de ne feledkezzünk meg arról, hogy például Jean Cohen még az 1960-as évek közepén is a tudományos prózához mint stilisztikailag semleges, jellegtelen nyelvhasználati módhoz képest próbálta kimutatni a költői nyelv „eltéréseit” (l. előző cikkem 4.1. pontját).

Zalabai Zsigmondnak a trópusokon „tűnődő” könyvéből tudtam meg, hogy Németh László már 1932-ben észrevette: a tudomány nyelve sem mentes a képektől, sőt a modern természettudományok kevésbé tudják nélkülözni a képeket, mint a költők. Németh László lucidus fejtegetéseit tehát Zalabai könyve alapján idézem: „Azt képzeljük, hogy a metafora a költészet virága, pedig a költészet előbb elvan metaforák nélkül, mint a tudomány. Egy Homérosz, ha kiszedem metaforáit, veszt, de még Homérosz marad. A modern vegytan (atomkarok, benzolgyűrű) és lélektan (képzettársítás, gátlás, a tudat tartalma) azonban a metaforák nélkül összeomlik. A tudományos igazság olyan messze van érzékeinktől, hogy kép nélkül meg sem tudja magyarázni magát; a metafora itt szorosabban tapad az igazságra, s ami még veszedelmesebb, azonosnak látszik magával az igazsággal, úgyhogy a tudományban sokszor nem is állítások, hanem metaforák vitatkoznak egymással, s a vita azért mérgesedik el, mert a tudósok nem tudják oly könnyen cserélgetni a metaforákat, mint a költők” (idézi Zalabai 1986: 22–3). Növeli szememben Németh László érdemeit, hogy meglátta a különbséget is: a tudományos metafora „szorosabban tapad az igazságra”, mint a költői. Ezt Solomon Marcus román matematikus és esztéta a tudományos és a költői kommunikáció közötti 52 oppozíció felállításakor úgy fogalmazta meg, hogy a tudományos nyelvre a denotáció, a költői nyelvre a konnotáció uralma jellemző (31. oppozíció; l. Marcus 1974/1977b: 151).

A nyelvészek csak az 1960-as évektől kezdtek foglalkozni a nyelvi képeknek a tudományos stílusban betöltött funkciójával. Fónagy Iván könyvet írt a fonetikai műnyelv metaforáiról (Fónagy 1963), majd egyik jóval későbbi, a „költői kutatás”-ról szóló tanulmányában általános érvénnyel is leszögezte: a metaforák nélkülözhetetlenek a tudományos fogalmak kialakításakor (Fónagy 1992: 112). Solomon Marcus az 1970-es években több elemzést is közzétett a matematika metaforáiról (az egyik magyarul is olvasható: Marcus 1970/1977a). Vegyük észre, hogy mind a ketten saját szűkebb szakterületük, a fonetika, illetve a matematika nyelvi képeit tekintik át, de mindebből általánosabb, nyelvelméleti és tudományfilozófiai következtetéseket is levonnak. (A tudomány nyelvének metaforáiról, modelljeiről és analógiáiról vö. még: Heisenberg 1967; Molino 1979; Fónagy é. n. [1999]: 183–93.)

Napjainkban különösen a számítástechnika terminológiájának megteremtésében jut(hat) szerephez a metafora. Az egér meg a vírus angolból való tükörfordítások, a kukac, a botkormány ’joystick’ és talán a fényceruza ’ceruzához hasonló információbeviteli eszköz’ viszont magyar lelemény. Erről a „digitális nyelvújítás”-ról rendszeresen olvashatunk a Magyar Tudományban és az Édes Anyanyelvünkben (vö.: Bakonyi–Drótos 1995; Balázs 1997a; Balázs 1997b; Szentgyörgyi 1997; Balázs 1998; Farkas 1998; ifj. Könözsy 1998; Nagy 1998; Prószéky 1998; Tóth 1998; Kis 1999).

A műszaki nyelvben jobbára gépek, eszközök elnevezésére szolgál a metafora. Érdekes, hogy ez többnyire állatnév vagy azt tartalmazó összetétel: pók ’két végén horogban végződő gumikötél nagyobb tárgy(ak)nak gépkocsi tetőcsomagtartójához való rögzítésére’; csőgörény vagy csőmalac ’csővezeték falát gumi- vagy műanyag kefékkel tisztító berendezés’; konyhamalac ’konyhai hulladék felaprítására, esetleg megsemmisítésére használt gépezet’. A csipogó ’riasztásra való rádiótelefon-készülék’ elnevezés is állathangra utal. A kórházi zsargonban még igei származéka is kialakult. Az egyik fővárosi klinikán a portásnőtől hallottam: „Megcsipogtatom az adjunktus urat, jöjjön le a portára.”

5. A nyelvtörténet, a beszélt nyelv, a tudományos és a műszaki nyelv tényei megerősíteni látszanak azt az elgondolást, hogy a nyelvi kép nem valamiféle normaáthágás, eltérés, amely erőszakot tesz a nyelven, hanem maga is része a nyelvi normának.

A német Hartmut Kubczak ennek megfelelően a langue körében helyezi el a metaforát, és csak az olyan nyelvleírást ismeri el adekvátnak, amelyben a metaforizáció is helyet kap mint a nyelv működésének egyik sajátos szabályszerűsége (Kubczak 1978; ismerteti és kommentálja Kocsány 1981: 64). Magának Kocsány Piroskának is az a véleménye, hogy a metafora nem valamely rendszertől való egyedi-egyszeri eltérés, hanem, mint írja, „a nyelv működésében adott tény” (uo. 60).

A hazai szakirodalomban minden bizonnyal Bencze Lóránt képviseli a legnagyobb határozottsággal azt a felfogást, hogy a nyelvi kép nem valamiféle „szemantikai baleset”, hanem a gondolkodás és a kommunikáció egyik nélkülözhetetlen eszköze. A metafora az ő meggyőződése szerint „az emberi gondolkodás szükségszerű velejárója” (1996: 271); a metaforaalkotás „az ember alkotóképességének egyik legszembetűnőbb és legjellemzőbb vonása” (1981: 6); a nyelv „szükségképpen metaforikus, nemcsak a költészetben, hanem a köznyelvben, sőt a tudományos nyelvben is” (1996: 284). A legélesebb formában talán éppen a legutóbbi terjedelmes tanulmányában adott hangot ennek a véleményének: „…valósággal nevetséges[,] és valamiféle csőlátásra vall, amikor a metaforaalkotást monomániásan és mindenáron valamilyen nyelvi normától való eltérésnek, anomáliának stb. próbálják felfogni” (uo. 286). (A csőlátás szó, ez az újonnan szótározandóként már említett, egyébként orvosi eredetű sajtónyelvi kép itt a tudományos érvelés érzelmi-indulati nyomatékosítását szolgálja.)

6. A fenti elgondolást – tehát hogy a kép természetes, sőt szükségszerű velejárója az emberi nyelvnek – bizonyos mértékben igazolni látszanak az újabb, kognitív indíttatású amerikai metaforaelméletek is.

Mint ismeretes, a kognitív nyelvtannak egyik alapelve az, hogy a gondolkodás lényegileg metaforikus (vö.: Szilágyi 1996: 7–9; Tolcsvai Nagy 1997: 242). Lakoff és Johnson (1980) mindent a ’lent’ és a ’fent’ kettősségére igyekszik visszavezetni. Lakoff és Turner (1989) szerint a költői metaforák egyszerű műveletekkel (kiterjesztés, kidolgozás, összekapcsolás, kétségbevonás) levezethetők konvencionális metaforáknak egy aránylag szűk készletéből (pl. a halál mint alvás).

A közelmúltban a román Borcilă (1997) és Fónagy Iván (1998; é. n. [1999]: 200–10) egymástól függetlenül igen súlyos ellenvetéseket tett a Lakoff-féle kognitív metaforaelmélettel szemben. Erre a vitára itt nem térhetünk ki. A mi szempontunkból az a lényeges, hogy ennek az elméletnek a hatása, divatja is a nyelvi képet „természetes”-nek és „szabályszerű”-nek minősítők álláspontját erősítette.¹

HIVATKOZÁSOK

Arisztotelész 1974. Poétika. Ford. Sarkady János. Magyar Helikon. Budapest.

Arisztotelész 1982. Rétorika. Ford. Adamik Tamás. Gondolat. Budapest.

Bakonyi Géza–Drótos László 1995. Netszleng. Magyar Tudomány 1381–3.

Balázs Géza 1997a. Digitális nyelvújítás. Magyar Tudomány 1512–3.

Balázs Géza 1997b. Magyarítsuk a számítástechnikát! Édes Anyanyelvünk 3: 9.

Balázs Géza 1998. Magyarul a számítástechnikáról. Édes Anyanyelvünk 2: 3.

Bencze Lóránt 1981. A „metapherein” interdiszciplináris megközelítése. Kandidátusi értekezés tézisei. Kézirat. Budapest.

Bencze Lóránt 1996. A szóképek, az alakzatok és a metaforaalkotás. Trópusok és figurák. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 234–309.

Borcilă, Mircea 1997. The metaphoric model in poetic texts. In: Péntek János (szerk.): Szöveg és stílus. Szabó Zoltán köszöntése. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszéke. Cluj-Napoca. 97–104.

Cohen, Jean 1970. Théorie de la figure. Communications 16: 3–25.

Croce, Benedetto 1917. Az aesthetika alapelemei. Ford. Farkas Zoltán. Franklin. Budapest.

Ducrot, Oswald–Todorov, Tzvetan 1972. Dictionnaire encyclopédique des sciences du langage. Seuil. Paris.

Farkas Flórián 1998. Hogyan magyarítsuk a számítástechnikát? Édes Anyanyelvünk 3: 6–7.

Fónagy Iván 1963. A metafora a fonetikai műnyelvben. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Fónagy Iván 1992. A költői kutatásról. In: Petőfi S. János–Békési Imre–Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 5. JGyTF Kiadó. Szeged. 77–117.

Fónagy Iván 1998. A kognitív metaforáról. In: Zoltán András (szerk.): Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. ELTE BTK Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszék. Budapest. 140–53.

Fónagy Iván é. n. [1999] A költői nyelvről. MTA Nyelvtudományi Intézet–Corvina. Budapest.

Heisenberg, Werner 1967. Nyelv és valóság a modern fizikában. In: Válogatott tanulmányok. Gondolat. Budapest. 178–97.

Jakobson, Roman 1982. Mi a költészet? In: A költészet grammatikája. Gondolat. Budapest. 242–60. (Eredetije: 1933–34.)

Kis Ádám 1999. Az írott párbeszéd. Magyar Tudomány 347–9.

Kocsány Piroska 1981. Jelentéstan és metafora. A metaforakutatás újabb útjai a nyelvtudományban. Magyar Nyelv 59–72.

Könözsy László, Ifj. 1998. A metafora szerepe a számítógépes szaknyelvben. Magyar Tudomány 741–2.

Kubczak, Hartmut 1978. Die Metapher. Beiträge zur Interpretation und semantischen Struktur der Metapher auf der Basis einer referentialen Bedeutungsdefinition. Heidelberg.

Lakoff, George–Johnson, Mark 1980. Metaphors we live by. University of Chicago Press. Chicago–London.

Lakoff, George–Turner, Mark 1989. More than cool reason. A field guide to poetic metaphor. University of Chicago Press. Chicago.

Marcus, Solomon 1977a. A matematikai nyelv metaforái. In: A nyelvi szépség matematikája. Gondolat Könyvkiadó. Budapest. 166–76. (Eredetije: 1970.)

Marcus, Solomon 1977b. Ötvenkét oppozíció a tudományos és a költői kommunikáció között. In: Uo. 147–65. (Eredetije: 1974.)

Molino, Jean 1979. Métaphores, modčles et analogies dans les sciences. Langages 54: 83–102.

Nagy Eszter 1998. Angolórák után „net-magyar” nyelvlecke? Magyar Tudomány 1238–9.

Preminger, Alex szerk. 1965. Princeton encyclopedia of poetry and poetics. Princeton University Press. Princeton, New Jersey.

Prószéky Gábor 1998. Nyelvhelyesség és számítógépes szövegírás. Magyar Tudomány 491–3.

Richards, I.[vor] A.[rmstrong] 1977. A metafora. Helikon 120–8. (Eredetije: 1936.)

Rozsnyai Ervin 1994. Vico, Giambattista. In: Világirodalmi lexikon 16. Akadémiai Kiadó. Budapest. 710–4.

Szentgyörgyi Zsuzsa 1997. Bootolható CD. Magyar Tudomány 340–1.

Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára.
Erdélyi Tankönyvtanács. Kolozsvár.

Todorov, Tzvetan 1973. Szinekdochék. Helikon 269–79. (Eredetije: 1970.)

Tolcsvai Nagy Gábor 1997. Szilágyi N. Sándor: Hogyan teremtsünk világot? [Ism.] Magyar Nyelv 241–5.

Tóth Etelka 1998. (Szoftver)nyelvünk védelmében. Magyar Tudomány 343–4.

Trabant, Jürgen 1996. Thunder, girls, and sheep, and other origins of language. In: Trabant, Jürgen (szerk.): Origins of language. Collegium Budapest. Budapest. 39–69.

Vianu, Tudor é. n. [1967] A metafora kérdéseiről és egyéb tanulmányok. Ifjúsági. Bukarest.

Wellek, René–Warren, Austin 1972. Az irodalom elmélete. Ford. Szili József. Gondolat Kiadó. Budapest. (Eredetije: 1949.)

Zalabai Zsigmond 1986. Tűnődés a trópusokon. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest. (Első kiadása: 1981. Madách. Bratislava.)

Kemény Gábor

Kemény, Gábor: Figures of speech as ‘regularity’. This paper is a continuation of a sketch in the history of stylistics whose purpose is to survey the facts and arguments supporting the ‘regularity’ vs. ‘irregularity’ of figurative speech (see Magyar Nyelvőr 123 [1999], pp. 292–302). This time, the author gives an overview of the opinions in which figurativity is not irregular but rather a fundamental feature of human thinking and natural language. The survey starts off with Aristotle and finishes with representatives of the cognitive theory of metaphors.

* Részlet egy készülő értekezésből. Rövidebb változata előadásként elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1999. március 23-i felolvasóülésén. A cikk előzményét l. Nyr. 123 [1999]: 292–302.

¹ A sorozat később megjelenő zárórészében megkísérlem körvonalazni saját elgondolásomat a nyelvi kép „természetes” vagy „rendellenes” voltáról.