Tatai Erzsébet: SÁMÁNOK

Ádám Zoltán sámános sorozatában folytatja az ikonok átértelmezésével induló, a hatalmas portrék, tibeti tájak és arcképek által tovább vitt “mitikus” vagy “szent” tematikát. Folytatás ez abban az értelemben is, hogy egy-egy téma egy-egy koherens műcsoport létrehozását jelenti és abban is, hogy valamennyi csoport együtt is stiláris egységet képez; darabjai felismerhetően Ádám Zoltán-képek. Ezt a sorozatot is az irreális, egyetlen színhangra felépített (van kék, sárgás, narancs, barna de a legtöbb vöröses), homogénnek tűnő, de igencsak festői színhasználat jellemzi; itt is kalligráfiák, gesztusok rétegzik elidegenítően az ártatlannak mutatkozó látványt. Hasonlóan a többi alakos festményhez, itt sincs valódi környezet, noha a hatalmas arcképekéhez képest itt testesebbek a figurák és valamivel több téri utalás is történik, valójában mégis üres térben jelennek meg az alakok.
Ádám Zoltán hat festményén egy-egy életnagyságú sámánfigurát látunk profilból, szemből és csaknem hátulról elkapott beállításban; ezenkívül van életnagyságúnál nagyobb, ülő sámán, kisebb méretű képeken háromnegyed kivágatban szemben ülő férfi illetve nő (sámán-házaspár), egy doboló félalakos sámán, egy következőn csak egy fej, végül a sámánkellékek.
Illusztrációkra emlékeztető festményeihez Ádám Zoltán a budapesti Néprajzi Múzeum fotóarchívumából használt fényképeket modellül, vázlatként. A pózok statikusak, a beállítás fényképezőgépnek szólóan színpadias, vagy ünnepélyes, nincs extázis, legfeljebb extázisra készülés. Ádám Zoltán romantikus festői attitűddel eleveníti meg a forrásul szolgáló képeket. Nyilvánvaló azonban, hogy célja – a kompozíció hasonlósága ellenére – valami egészen más, mint antropológiai ismeretközlés vagy történeti-romantikus őskeresés. Nincs didaktikus felsorolás, csak annyi kellék, hogy felismerhető legyen “a téma”, nincs antropológiai “hitelesség”, nem pontosan azonosíthatók az egyes népekre jellemző karakterjegyek, csak valami keletiesség látszik olykor; ráadásul a kellékek, a toll vagy egyéb fejék, vagy a dobok mintázata, ábrázolata sem kivehető, csak afféle összbenyomás nyerhető az itt-ott megfestett létrák, csüngők, csörgők jelenlétéből. Bár a festésmód megerősíteni látszik az idézett elvágyódást, a színhasználat és a "légüres tér" valami másféle hatalommal bíró átlelkesítést sugallnak, a "kalligrafikus fölülírás" pedig megakasztja az azonosulást.
Ádám Zoltán megjelenítésmódjának erejével mint egy jelenést tárja elénk képeit: plasztikus alakjait a mi terünkön kívül eső térbe helyezi, oda, ahova a sámán is utazik. A képtér nem jelzésszerű, nem emblematikus, hanem festőien érzékeltet valami bizonytalan mélységű távlatot. Mindez a képfelület anyagi valóságához tartozó gesztusokból képzett háló mögül látszik előtűnni.
Az apró kis trükkök, a képek különböző realitásfoka hol a látomás valóságosságát bizonyítja, hol csodás jellegét támasztja alá. Az eltávolító effektusok révén hol kitaszítottak leszünk, vagy kívülállók, a beleélést erősítő asszociációk révén pedig mégis inkább beavatottak. A vízió és valóság, a romantika és kritika közötti vékony határmezsgyére száműzettünk, olyan területre amilyenen a sámán is állhat, mielőtt világok közti közvetítő útjára indulna. Az éppen interjút adó, ülő sámánok, vagy a levetett készségek ábrázolása csaknem tárgyilagos, míg a többi épp ellenkezőleg (egy kék ruhás sámán kék háttérből tűnik elő, dobverője kis gubbasztó Buddha-szobor, dobja mint a Hold vagy Napkorong; maga mintha vízen vagy levegőégben járna, lábfeje sejtelmesen ködbe/ vízbe/ égbe olvad; égi utazására az alig látható sematikus létrák is utalnak). Nemegyszer ugyanaz a képi kifejezőeszköz válik ikonográfiai értelemben tartalomhordozóvá mint ami az eltávolítás eszköze is (egy maja harcosra emlékeztető sámán fejére, dobjára fényzuhatag hull, de a külső képrétegben levő vékony vonalak inkább jelzések mintsem leképezések, szemben a sámán látványszerű megjelenítésmódjával).
Túl az erőteljes képi hatáson, mitől válnak ma is érvényessé ezek a nagyméretű festmények? A megjelenített figurák olyan kultúrát reprezentálnak, lévén annak kulcsszereplői, amelyet – távolsága folytán – teljesnek, koherensnek képzelünk el. Ádám Zoltán nem azonosul a sámánokkal, kívülről tekint rájuk, mégis kissé úgy, mint aki kifürkészheti titkaikat, vágyuk erejét, mely egy egész közösség számára erőt sugároz, mellyel minden körülmények között életben tartja a közösségét. Ily módon, ha áttételesen is, Ádám Zoltán a sámán és művész funkcionális azonosításának – mely a különböző szellemvilágok közötti közvetítés képességén alapul – tradíciójához kapcsolódik. Az a sámánokról való tudás, amit Ádám Zoltán képei megidéznek, képviseli a különböző világokkal való kapcsolattartás lehetőségét. A szellemi utazás, a révülés és a tudattágítás végülis egy emberibb, élhetőbb élet, az anyagiasságtól elrugaszkodott, spirituális lét hitét erősíti.