![]() ![]() ![]() ![]() ![]() ![]() |
A szó szerkezeti és derivációs elemzéseA Kenesei István (1996, 1998) és Keszler Borbála (1997) közötti vita, valamint az Új magyar nyelvtan (ÚMNy. 1998) Kiefer Ferenc által írt alaktani fejezete és Laczkó Krisztina legújabb (1999) cikke a morfémák osztályozási szempontjai egészének az áttekintésére és néhány új „rendezési javaslat” megtételére késztet. 1. A nyelvi sajátságok elemzése és azok általános nyelvészeti harmonizációja. Bennem ez az igény többször felvetődik, néha alapfogalmakat jelölő műszavak meghatározásakor is. 1.1. Mi a legkisebb nyelvi jel: a fonéma vagy a morféma? Laczkó Krisztina (1999: 176) definíciója szerint a morféma a legkisebb nyelvi jel. Ez a meghatározás lényegében igaz, de több szempontból nem látszik szerencsésnek. Először: a nyelvészetben az alsó és felső nyelvi egységek (lower and higher units of language), illetve nyelvi szintek ( 1.2. Mi a morféma? Az ÚMNy. (189) a morfémákat nem határozza meg, csak következtetéseink lehetnek. E nyelvtan az alaktani kategóriákat morfémáknak nevezi, azok konkrét megvalósulását pedig morfoknak. Ez a meghatározás csak akkor lenne előnyös, ha minden alaktani kategóriának egy morféma felelne meg. Számos nyelvben, így az agglutinálónak tekinthető magyarban is, egyetlen morféma több alaktani kategóriát is kifejezhet. A látlak szóalak -lak morfémája például: jelöli az alany és a tárgy eltérő személyét, azok egyes számát, az ige módját, idejét és tárgyas voltát. Vagyis egy morféma fejez ki hat alaktani kategóriát. A németben a sprach típusú hangalak négy morféma jelentését jelöli: a szótőre jellemző lexikai jelentést, valamint az idő, személy és szám alaktani kategóriákat. Az sem sokat változtat az elméleten, ha ilyen esetekben úgynevezett zérókat (Laczkó Krisztina 1999: 187) tételezünk fel. De az is előfordul, hogy egy alaktani kategóriát többféle morfémával fejezünk ki. A tárgyesetet például: kifejezhetjük a -t ragon kívül zéró morfémával is: Látott engem(et) is. További problémát jelent az analitikus grammatikai alakokkal kifejezett morfológiai kategóriák besorolása. Az ÚMNy. szerint „morfológiailag a magyarban nincs jövő idő” (190), „a jövő idő a magyarban nem morfológiai kategória: a fog segédige…”, „a fog + V nem morfológiai szó: el fog utazni, elutazni ő sohasem fog, nem fog elutazni… Ezzel szemben a mentem volna morfológiai szó: nem mentem volna, nem mentem volna el (vö. *nem mentem el volna), Péter elment volna (vö. *elment Péter volna). Tehát a mentem volna, ment volna egy egységként viselkedik”. Én ezt nem egészen így látom. Szótáraink szerint a volna is segédige. Ennél pontosabb Keszler Borbála (1995: 302) és az ő nyomán Lengyel Klára (1999: 120) elnevezése, akik fog segédigéről és volna igei segédszóról írnak. Keszler Borbála végső következtetése, hogy ezek jelértékű álszavak. (Talán jobb lenne a „segédszavak” elnevezés.) Lengyel Klára úgy gondolja, hogy „a fog olyan segédige, mely egy főnévi igenévi szóalakkal együtt alkot teljes értékű igét”. A nyelvi tények azonban nem teljesen támogatják ezt a megfogalmazást, mivel igéink e segédige nélkül is teljes értékűek, sőt nélküle az esetek többségében még a jövő időt is kifejezhetjük. Ezek a szavak analitikus morfológiai szóalakokat képeznek, amelyek egységként viselkednek, és egyetlen mondatrészként lépnek fel a mondatban. Ezek az egységek különböző típusúak, „egység” voltukat azonban elsősorban nem a szórendi kötöttség, hanem a morfológiai kategóriák közé sorolt idő- és módkategória biztosítja. A németben közbeékelt szavak szintén megszakíthatják egy analitikus időalak lineáris folyamatát, ami azonban az időkategória alaki és szemantikai, de még lineáris egységét sem veszélyezteti, vö.: Der Arzt hat die Verletzung geheilt. Senki sem vitatja egy elöljárószó és főnév kapcsolatának morfológiai egység voltát, ha közéjük jelzőket teszünk. Az elment ige morfológiai egysége sem szűnik meg azáltal, ha morfémaszerkezetét szóalakképző segédigével vagy segédszóval szétdaraboljuk: el fogok menni, nem mentem volna el. A németben a főnevek eseteit is többnyire a névelők ragozásával képezzük. Az angolban a számkategória morfológiai jellege megmarad azokban az esetekben is, amikor ezt a tőben végbemenő hangzóváltozás jelöli, és belőle nem lesz fonológiai kategória, vö.: man – men. 1.3. A morfémaelemzés és szóelemzés elkülönítése. Laczkó Krisztina (178) a szavak szintje felől nézve toldalékolható és nem toldalékolható alakokat különböztet meg, a nem toldalékolható szavakat pedig deklaratíve kirekeszti a morfológiai tipizálásból. Vö.: „…a tőmorféma az, amelyhez az affixumok járulnak, az affixum pedig az, ami a tőmorfémához járul. Ez az egymáshoz képest való értelmezhetőség alapvető a megkülönböztetésben, de nem zárja ki azt, hogy azokat a nyelvi elemeket, amelyek nem társulhatnak más nyelvi elemekkel, kirekesszük a morfológiai tipizálásból”. Ennek ellenére a későbbiekben „nem toldalékolható tövekről”, „viszonyjelentésű tőmorfémákról” (1999: 179) olvashatunk nála. Én elsősorban morfémákra bontható és morfémákra nem bontható szavakat különböztetnék meg. Az előbbiek lehetnek nem toldalékoltak, de toldalékolhatók (asztal) és toldalékoltak (asztalos, asztali). Az utóbbiakhoz a segédszók, formaszók, indulatszók, pragmatikai jelentésű szavak (talán, bár, esetleg) tartoznak. Laczkó Krisztinánál a toldalékolható és nem toldalékolható formák és a toldalékolt, de tovább már nem toldalékolható szóalakok, valamint a tövek kapcsolata kissé homályos, amikor azt olvashatjuk, hogy a nem toldalékolt formáknál „olyan tövekről beszélhetünk, amelyek esetén bármilyen affixum megjelenése tilos”. Ide sorolja a határozói igeneveket is, amelyekben azonban a tövön kívül jól elkülöníthető toldalékok is vannak. 1.4. Mi a tő? Laczkó Krisztinánál a fő problémát az jelenti, hogy a tő műszót hol az abszolút tő, hol pedig a relatív tő jelentésében használja, vö.: „A tő meghatározásából következik, hogy egy szóalaknak több töve is lehet, mivel minden tő relatív tő, amelyről még leválasztható toldalék. Az abszolút tő a szóalaknak az az eleme, amelyet már minden toldaléktól megfosztottunk” (178). A barát + ság + ok + at szóalakban „a barát- tő hordozza a fogalmi jelentést, a -ság elvont főnevet képez, az -ok az általános többség jelölője, az -at pedig a tárgyeset ragja”; „…a tő hordozza a lexikai jelentést, a nyelvtaniakat pedig analitikus – szételemezhető – kötött morfémák” (176). Ez az állítás így nem egészen helytálló. Hiszen a barát és a barátság szavunk két különböző lexikai (denotatív-fogalmi) jelentést hordozó szó. A -ság elemnek kétségtelenül van szófajt kijelölő nyelvtani jelentése is, de az alapjelentése feltétlenül lexikai, azaz szóképző, amelynek az ÉKsz. 9 jelentését különbözteti meg. A fő problémát a szógyökér és a szótő nem megfelelő definíciója jelenti. A német, az orosz és az angol nyelvészetben az abszolút tő „gyökér” (vö.: Wurzel, 1.5. A jel mint magyar sajátosság. Az ÚMNy. (192) megállapítja, hogy „a jel és a rag megkülönböztetése magyar sajátosság, más nyelvek nyelvtanírási hagyománya nem ismeri (egységesen inflexiósnak szokták nevezni a képzőkön kívüli toldalékmorfémákat)”. Ez (mint majd látni fogjuk) nem egészen így van. Egyrészt például az oroszban a magyarhoz hasonlóan megkülönböztetnek formaképzőket (jeleket) és végződéseket/ragokat (vö.: 2. Régi maxima a nyelvtanban: nincs szabály kivétel nélkül, avagy a nyelvi jelek aszimmetriája. A régi sarkigazság, amelyre annak idején Arany János is figyelmeztetett, korunk nyelvtudományában „a nyelvi jelek aszimmetriája” néven vált kutatási témává (vö. pl.: Richard S. Kayne 1994). A nyelvtan egyes szabályainak megfogalmazásánál nyelvoktatók és nyelvészek nemegyszer a „többnyire”, „általában”, „gyakran”, „nem mindig” stb. szavakkal utalnak a kivételekre, s ezek valóban „fellazítják az állítások kritériumkénti használatát” (Kenesei 1998: 69). Jómagam (Pete 1997: 475) a képzők és ragok elhatárolásánál Kenesei István (1996: 92) kizárólagos mínusz- és pluszjeleit minden esetben meghatározott sorrendű –+ vagy +– jelekkel váltottam fel. Erre Kenesei (1998: 80) így reagált: „…meggyőződésem, hogy az olyan kritérium, amely egyazon dolog, eset vagy kérdés vonatkozásában lehet egyszerre pozitív és negatív értékű, használhatatlan, vagyis nem felel meg a kritérium kritériumainak”. Ez nekem is meggyőződésem. A formalizált táblázat feletti szöveges részben ezt írtam: „Az egyes kritériumok disztribúciós megoszlása azonban nagyon eltérő: hol a formaképzésben több a plusz, és kevesebb a mínusz, hol pedig a szóképzésben”. Ezeket a többlet pluszokat, illetve mínuszokat a jelek sorrendjének a megválasztásával véltem illusztrálni. Az pedig az egyes kategóriáktól és a különböző nyelvektől függ, hogy az elöl álló plusz vagy mínusz milyen mértékben közelíti meg a szabályt, a hátul álló mínusz vagy plusz pedig „a nem mindig”-et (vö.: Kenesei 1998: 80), a kivételt. Ha rámutatunk arra, hogy a szabályszerűnek tekinthető plusz vagy mínusz mellett számos esetben jelen van a nyelvi aszimmetriára utaló mínusz vagy plusz jel is, akkor a kritérium „egy lyukas garasnál va1amivel azért többet ér” (feltételezve, hogy a nyelvtudományt a nyelvről szóló tudományként és nem a nyelvészet metanyelve tudományaként fogjuk fel). Mellesleg „igen-nem”-es útmutatások az ÚMNy.-ban (223) is találhatók: „Ha a toldalékolásnál szófajváltás lép fel, mindig szóképzéssel van dolgunk, de nem minden szóképzés jár szófajváltással. A szófajváltás tehát elégséges, de nem szükséges feltétele a szóképzésnek”. Vagyis a szóképzés lehet szófajváltás is, meg nem is. Ebből azonban nem tudjuk meg, hogy a szóképzésnél a szófajváltás domináns plusz-e vagy pedig domináns mínusz. (Ezt talán így lehetne jelölni: ±. A + azért van felül, mert szilárd, kivétel nélküli szabályt vél közölni.) Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a szófajváltásnak a szóképzésen kívül még többféle lehetősége van. Vagyis a szófajváltás nem egyenlő a szóképzéssel, és talán a szófajváltás sem eredményez mindig új szót. Az angolban például bizonyos szavakat használhatunk főnévként: a big stone ’egy nagy kő’, melléknévként a stone floor ’kőpadló’, ’ 3. Cédulázó nyelvészet 4. A morfémákra bontás módszerei. A szavak morfémákra való bontásának a disztribúción kívül (vö.: Laczkó Krisztina 176) még egyéb módszerei is léteznek, mégpedig az elimináció, a szubsztitúció, a kommutáció, a szegmentáció, az oppozíció. Ezeknek a kiegészítő módszereknek megnő a szerepük az olyan szavak szerkezeti elemzésében, amelyekben egyedi, disztribúció nélküli gyökerek találhatók. Ezeket én nem tekintem „fiktív”, azaz „feltett, de nem bizonyított” gyökereknek. Létezésüket ezekkel a módszerekkel lehet bizonyítani. Ezt a problémát kissé más összefüggésben Kenesei István (1998: 69) is felveti: „vajon az -og képzőt kell-e feltüntetnünk a kuncog szóban? Ennek ugyanis nincsen *kuncan párja [a patt-og – patt-an párral ellentétben], és egyáltalán a feltételezett kunc- tő kimutathatatlan, tehát nem létezhet. Más szóval a Keszlertől is hivatkozott disztribúciós elemzés nem támogatja a »szófajjelölő« képzők feltételezését. Az általános probléma a képzők produktivitásával kapcsolatos…” Megjegyzéseim: 1. A magyar nyelvtudományra jellemző a szerkezeti és derivációs elemzés „összemosása”. A produktivitási tényező a derivációs elemzés fontos kelléke, a morfémaelemzésben a gyakorisági mutatóknak van szerepük. Például: egy képző mint morféma minden körülmények között, még holtában is (vagy csak abban) képző marad, ha azt valamilyen elemzéssel sikerül kimutatnunk. 2. Kenesei István állításával ellentétben – a disztribúciót eliminációval kiegészítve – ki tudjuk mutatni az unikális kunc- tő létezését is. A patt-og – patt-an, katt-og – katt-an, lob-og – lobb-an, kupor-og – kupor-gat – kupor-odik, kunkor-og – kunkor-i – kunkor-odik stb. szavak szerkezeti elemzése meggyőzően bizonyítja egy -og igei szófajjelölő toldalékmorféma létezését, amely ugyanabban a jelentésben a kunc-og, kucor-og, kurr-og, kuncsor-og, vac-og unikális (hangutánzó eredetű) gyökeret tartalmazó szavakban is előfordul. A vis-ít, vis-ong, bele-vis-ít stb. szavak szintén kötött gyökérmorfémát tartalmaznak, de mivel ez a morféma nem unikális, a morfémaelemzés nem okoz problémát. A vidor melléknévben viszont az -or képzőt már elavult vagy holt képzőnek érzem, annak ellenére, hogy a vid-ám, fel-vid-ít, vid-ul lehetővé teszi a vid-or morfémahatárok kijelölését. A vigyor, bokor, kotor, kapor, cukor, bocskor stb. szavakban pedig csak tőmorfémát lehet kimutatni. Szociolingvisztikai ismereteink nem erősítik meg Laczkó Krisztinának (177) azt a véleményét, amely szerint a sut szavunk csak bizonyos frazeológiai egységekben fordul elő. 5. A morfémák osztályozása. A szóelemeket osztályozhatjuk a szóban játszott szerepük, a szóban elfoglalt helyzetük, használatuk, jelentésük, gyakoriságuk és származásuk szerint. 5.1. A szóban játszott szerepük szerint megkülönböztetjük a szó gyökerét, a toldalékokat (affixokat v. affixumokat) és a toldalékféléket (affixoidokat). Affixoidoknak az olyan tőmorfémákat tekintik, amelyek egy másik szótőhöz járulnak, de tulajdonságaik alapján inkább a toldalékokra hasonlítanak. Megkülönböztetünk szuffixoidokat és prefixoidokat. Velcsovné (1968: 147) a szuffixoidokat „utótag jellegű képzőknek nevezi”, mivel az összetételek utótagjaira emlékeztetnek. ő a -féle, -szerű, -fajta morfémákat sorolja ide. Kenesei (1998: 75) ezeket még kiegészíti a -né, -beli morfémákkal. Prefixoidnak tekinthetjük a beleszeret, melléáll típusú szavakban előforduló ragozható igekötőket (belém szeret). Vö.: Pete 1998: 143. 5.2. A toldalékok a szóban elfoglalt helyzetük szerint lehetnek szógyökér mögöttiek (posztfixek), szógyökér előttiek (prefixek), szógyökéren belüliek (infixek), két szógyökér vagy két morféma közöttiek (interfixek), szógyökeret közrefogóak (cirkumfixek), szógyökér v. szógyökerek felettiek (szuperfixek) és zérók. Az elnevezéseknek lehet egy latinos (affixum) és egy angol–német variánsa (affix/Affix). Rövidségük miatt az utóbbiak használatát részesítjük előnyben. Közülük a magyarban csak a szógyökéren belőli infix hiányzik, de az sem teljesen. Az infixnek két variánsa van. Az egyik az, amikor például a latinban a jelen idő tövében egy teljesen idegen -n- vagy -m- elemet találunk, amely a múlt idő és a múlt idejű melléknévi igenév tövéből hiányzik. Pl.: vinco – vici – victum ’(le)győz’, rumpo – rupi – ruptum ’(el)tör’. Ez az -n- infix az ősszláv ’leül’, ’lefekszik’ igékben is megvolt a jelen idő tövében, amely -n- a későbbiekben a nyíltszótagúság törvénye következtében eltűnt. Ennek eredményeként a mai oroszban ezt a két igét rendhagyóan ragozzuk, vö.: Az interfixek morfémák közötti kötőhangzók. Az orosz összetett szavakban a tövek között általában -o- vagy -e- kötőhangzók vannak: A szó gyökerét vagy tövét közrefogó cirkumfixek a német múlt idejű melléknévi igenevek képzésénél igen gyakoriak: ge-lob-t, ge-gang-en. A magyarban a felsőfok képzésénél találkozunk velük rokonítható elemmel: leg-jo-bb, Néha a leg-lehetetlen-e-bb helyzetből is gólt lő. A szuperfix morfémaértékű hangsúly vagy hanglejtés. Az oroszban előfordul, hogy az igeszemléleti párokat a hangsúly megváltoztatásával képezzük: A zéró morféma, ahogy erre Kenesei (1998: 71) rámutat, koncepcionális problémákat vet fel. Nullmorfémáról csak a nyelvi aszimmetriaelmélet alapján beszélhetünk, mivel nincs hangalakjuk. Laczkó Krisztina (187) szerint „a zéró morféma …a jelek és ragok rendszerében jelenik meg”. Én úgy látom, zéró morfémáról csak a ragok esetében beszélhetünk, mivel csak nekik van vízszintes és függőleges paradigmarendszerük. A nullragok kijelölésénél elsősorban a vízszintes paradigmarendszert venném figyelembe. Semmi értelmét nem látom, hogy a magyar, angol v. német könyv, book, Buch főnevek alanyesetével kapcsolatban kijelentsük, hogy „az alanyesetű főnévnek is kötelezően ragot kell felvennie”, ha ezekben a nyelvekben egyetlen főnév alanyesetében sincs semmiféle rag. Laczkó Krisztinával (188) ellentétben a melléknév alapfokában sem beszélnék zérójelről. Az oroszban viszont már más a helyzet, mivel a nőnemű és semleges nemű főnevek alanyesetének van ragja, ezért a hímnemű főnevek függőleges paradigmáját is figyelembe véve jogosan vehetünk fel egy nullmorfémát, vö.: 5.3. Használatuk szerint a morfémák lehetnek szabadok (függetlenek v. autonómok), kötöttek, helyváltoztatóak (ambifixek), párosak (konfixek) és összevonhatóak. A szabad morfémákat önállóan, más morfémáktól függetlenül használhatjuk. A gyökérmorfémák döntő többsége ilyen. A kötött morfémák csak más morfémákkal együtt használatosak. A gyökérmorfémák kis része és szinte valamennyi toldalék kötött morféma. Néha előfordul, hogy egy toldalékot egymagában is használhatunk, például: Az izmusok története a festészetben. A helyváltoztató ambifixekhez tartoznak a németben az elváló igei prefixek (Aufstehen! – Steh auf!), a magyarban az igei prefixek népes családja (Felkelni! – Kelj fel!) és az összetett igéink gyökerei (Mennydörög, itt a vihar. – Még nem dörög a menny). A nem igei prefixek (megbocsátás, felkelés, leszállás) azonban már nem ambifixek. Az ajtóüveg és az üvegajtó típusú összetételek esetében nem beszélünk ambifixekről. A konfixek csak párosával képesek egy egységes jelentés kifejezésére. Az analitikus alakok tartoznak ide: házon kívül, asztal alatt, inkább sós, kevésbé sós. Ide kívánkozik a felső- és túlzófok jele (leg-jo-bb, legesleg-jo-bb), de a több középfokú alak is, amelyben a középfok jele mellett egy unikálisan kötött tőmorfémát találunk. Az összevonható morfémák az összevonás során megrövidülnek (német in dem > im, Magyar Államvasutak > MÁV). 5.4. Jelentésük szerint megkülönböztetünk lexikai, grammatikai, többfunkciós (szinkre-tikus) és jelentés nélküli morfémákat. A lexikai morfémák a szó fogalmi-tárgyi és konnotatív (pragmatikai) jelentését jelzik. A grammatikai morfémák különböző típusú grammatikai viszonyokat, nyelvtani kategóriákat fejeznek ki. A többfunkciós (szinkretikus) morfémákhoz elsősorban az igék prefixei tartoznak. Ezek megváltoztathatják az ige szemléletét, módosíthatják az ige jelentését, a tárgyatlan igét tárgyassá tehetik, vö.: ül a lovon – megüli a lovat, úszik a folyóban – átússza a folyót. 6. Mi a különbség a jel és a rag között? E probléma megoldását én nem látom annyira bonyolultnak, ha szem előtt tartjuk a fent említett régi maximát, a több + és a kevesebb – szimbólumot. Zsákutcához a ragok szóalakzáró voltáról szóló formális, „hamis” állítást tartalmazó elmélet vezetett, amely nem tartalmazza e morfémának a lényegét. (Értékét A rag egy szófajon belüli paradigmatikus alaktani kategória különböző aljelentéseit önálló morfémákkal fejezi ki. Egy szónak a ragozáskor váltakozó része. Ez olyan definíciónak tűnik, amely minden nyelv vonatkozásában, minden szónál alkalmazható, vagyis csak + ismérvet ismer: ház – ház-at, ház-nak, ház-ban; olvas-ok, olvas-ol – olvas. A jel képzőszerű formaképző, amely egy alaktani kategórián belüli oppozíciónak csak az egyik aljelentését jelöli, ebben a jelentésben végig megmarad. A főnevek birtokos személyragozása esetén a főnevek személyragjai a birtokos személyének megfelelően paradigmatikus rendszerességgel váltakoznak, vagyis minden ragnak más a jelentése: könyv-em, könyv-ed, könyv-e, könyv-ünk, könyv-etek, könyv-ük. Egy paradigmának legalább két tagból kell állania, hogy ragozásról beszélhessünk. A rag tehát paradigmákat képez, és különböző oppozíciós jelentéseket jelöl egy egész alaktani kategórián belül. Az -i- birtoktöbbesítő jel nem változik személyenként (ennyiben inkább a képzőkre hasonlít), hanem az egész paradigmában megmarad, vö.: könyv-e-i-m, könyv-e-i-d, könyv-e-i, könyv-e-i-nk, könyv-e-i-tek, könyv-e-i-k. (Az -e- interfix.) A magyarban (az angolhoz hasonlóan) vannak állítmányi funkcióban használatos birtokos névmások és -é- birtokjeles 3. személyű főnévi szóalakok. A birtokviszonyt jelölő -é- birtokjel és az -i- birtoktöbbesítő jel, valamint a szóalakvégi viszonyragozási többesjel (ez ma már elavult) nem váltakoznak személyenként, a birtokos személyragok viszont igen, vö.: Ezek az eny-é-i-m(-e-k). – Ezek a ti-é-i-d(-e-k). – Ezek az öv-é-i-k – Ezek a mi-é-i-nk. Ezek a ti-é-i-tek. Ezek az öv-é-i-k. Az -é- birtokjelre nem vonatkozik a magánhangzó-illeszkedés törvénye: Ezek a könyvek Klárá-é-(i) / Elek-é-(i) / Ödön-é-i. Problematikus a főnévi, melléknévi és határozói igeneveket képező posztfixek jellegének a meghatározása. Legújabban Sárik Pál (1998: 431–33) teszi fel a kérdést: „Képző-e a -va/-ve, -ván/-vén?” Szerinte „a képzők tulajdonságai csak megszorításokkal vagy egyáltalán nem érvényesek a -va/-ve, -ván/-vén alakokra, míg a ragok tulajdonságai szinte teljes mértékben. Mindezek alapján azt kell mondanunk, hogy a kérdéses végződések nem nevezhetők képzőnek, sokkal inkább a ragok közé sorolandók”, mivel: 1. „éppen úgy csak bizonyos viszonyok között fordulhatnak elő, mint bármelyik rag, ott viszont kötelező megjelenniük, 2. a kérdéses toldalékok szóalakzáró elemek, 3. a szófajt megkötik” (432). Az olvasó számára a fent elmondottak alapján talán már világos, hogy az igeneveket képző morfémák semmiképpen sem lehetnek ragok, mivel a ragok megjelenése csak egy paradigmasorban lehetséges. A verbum-infinitivek „ragjai” v. „képzői” azonban semmiféle paradigmasort sem képeznek. A. Jászó Anna (1998: 469–74) tanulságos áttekintést ad az igenevek szófaji besorolásáról a különböző nyelvtanokban. Ebből többek között kiderül, hogy Papp István volt az, aki először (1959 és 1962) jutott arra az eredményre, hogy az igenévben külön szófajt kell látnunk (470). Én javaslom, hogy térjünk vissza az európai és a korábbi gyakorlathoz, és az igeneveket soroljuk verbum infinitumként az igei szófajhoz. Így aztán semmi akadálya sincs annak, hogy az igenevek valamennyi képzőjében egy meghatározott szóalaktani kategóriát képző jelt lássunk. Az úgynevezett kiemelő jelet (Velcsovné 1968: 188) viszont szóképzőnek tekintem, mivel nem egy alaktani kategória valamelyik oppozíciós tagjának a képzésére, hanem kettő vagy több közül egynek a kiemelésére szolgál. Rendszerességgel a sorszámnevek képzésekor fordul elő. Ezek azonban nem a tőszámnevek alaktani kategóriái, vö.: másodállás – másod-ik állás, egy ötöd – ötöd-ik, egy-ik, mely-ik, más-ik, nagy-o-bb-ik. Javaslataim elfogadása esetén a következő hasonlóan viselkedő jeleink lennének 1. a -k többesjel, 2. az -é- birtokjel, 3. az -i- birtoktöbbesítő jel, 4. a középfok -bb jele, 5. a felsőfok leg…bb jele, 6. a túlzófok legesleg…bb jele, 7. a felszólító mód -j jele, 8. a feltételes mód -ná/-né, -na/-ne jelei, 9. a múlt idő -t, -tt jele, 10. a főnévi igenév -ni jele, 11. a melléknévi igenevek különböző jelei, 12. a határozói igenevek jelei. 7. Képző-e a -hat, -het? Képző az a posztfix, amely egy szó valamennyi raggal és jellel képzett alakjában jelen van. Ez alapján a -hat/-het morféma egyértelműen képző. A képzőket azonban feloszthatjuk szóképzőkre és formaképzőkre. Az azonban nyelvtudományi döntést igényel, hogy mely jelentések nyelvtaniak és melyek nem. Az oroszban az igeszemléleti formákat külön szavaknak tekintik, a bolgárban viszont ugyanazon szó két lexikai változatának. A nyelvtani jelentéseket külön szavakkal (segédigékkel, segédszavakkal, szuppletív alakokkal) is kifejezhetjük, vö.: bonus – melior – optimus. Logikusnak látszik számomra, hogy szóképzőknek a szótő mögött álló morfémák közül csak azokat tekintsük, amelyek a szó denotatív-fogalmi jelentésére irányulnak, azokat pedig, amelyek szintaktikai viszonyok kifejezéséhez kötődnek, formaképzőknek. Ilyenek például az igefajták (ang. voice) képzésére szolgáló visszaható és műveltető, szenvedő igék képzői. A -hat/-het képzőnek más nyelvekben modális segédigék felelnek meg, amelyek azonban nem formaszók, ezért javaslom, hogy a szóképzőkhöz soroljuk őket. A kicsinyítő és beceképzők, az ige cselekvésmódjait képző morfémák is szóképzők, vö.: kerék, gomb 8. Inherens, többfunkciós és formális esetek. Kenesei István (1998: 74) az inherens esetek kapcsán közli az olvasókkal, hogy „az elatívusi -ból/-ből mindig ugyanazt a jelentést rendeli az általa toldalékolt főnévi szintagmákhoz: ’vminek a belsejéből’”. Ez a „mindig ugyanaz a jelentés” az ÉKsz.-ban hét különböző jelentésre bomlik, ráadásul hiányzik közülük a partitívuszi jelentés (Ivott a tejből. A tejből maradt még egy pohárral). (Más lenne az értékelés, ha Kenesei az elativusi -ból/-ből invariáns jelentéséről és annak variánsairól írna.) A dominóelv alapján ez a tény megkérdőjelezi az ehhez kapcsolódó egész állítás érvényességét. Elsősorban azt, hogy a -ból/-ből inherens esetet képez-e, másodsorban pedig azt, hogy a magyarban van-e egyáltalán inherens eset, vagyis olyan eset, amelynek csupán egyetlen önálló jelentése, pontosabban „jelentésmozzanata” van. Pár sorral lejjebb kiderül, hogy nincs, mivel a mindig ugyanazon jelentésű inherens elatívusi -ből/-ből eset hirtelen önálló jelentésmozzanattal nem rendelkező strukturális esetté válik, amelynek „nincs saját jelentése”, jelentését „nem közvetlenül az esetragtól, hanem az igétől, illetve általában a régenstől kapja…”: „a (szalad) a szobából szabadon választható elatívusi ragjának nem azonos a jelentése az (áll) vmiből hasonló formájú, de kötelező ragjával. Mivel ezt az utóbbi elatívust is régens szabja meg, tekintet nélkül arra, hogy a definíció szerint nem minősülne strukturális esetnek, annak kell tartanunk”. (Az ilyen definíciókat talán 0 jellel lehetne szimbolizálni.) Pár lappal később (78): „Az önálló jelentésmozzanatot nem hordozó úgynevezett strukturális eseteket, többnyire a nominativust és az accusativust, de a magyarban a birtokosi dativust is, valamely régens rendeli hozzá a nominális szintagmához, és többnyire az is határozza meg” (Kenesei 1998: 78). Ha ez valóban így lenne, akkor töprenghetnénk azon, hogy hogyan voltak képesek az ÉKsz. szerzői a -t morfémának tárgyi és határozói jelentését megkülönböztetni, a tárgyi jelentésen belül hét, a határozóin belül pedig három aljelentéstípust elkülöníteni, ha a tárgyeset nem hordoz önálló jelentésmozzanatot. Számomra nagyon zavaró, hogy az első fogalmazásban egy főnévi eset olyan jelentést „kap” az igei régensétől, amellyel a régens maga nem rendelkezik. De miért is kellene egy esetnek olyant „kapnia” a régensétől, amelyet ő (az eset) a régens nélkül is szótári szócikkekben dokumentáltan hordoz? Az is felmerült bennem, hogy Kenesei az inherens szót saját alkalmi jelentésében használja. Bakos szótárában ugyanis e szó jelentése ’valamivel velejáró, vmihez szorosan hozzátartozó, benne rejlő’. A németben az inhärent szó jelentése ’an etwas haftend, ihm innewohnend’, az angolban is az inherent szó jelentése hasonló: ’existing (in) as a natural and permanent part or quality of’. Vagyis ez a műszó inkább az ÉKsz. több aljelentést feltüntentő eseteinek a jelölésére alkalmas. Sárik Pál (1998: 432) szerint a determinánsi funkciójú főnév nem esetjelentést kap a régensétől, hanem a régens szabályos inflexiója ad esetet a főnévi determinánsnak, vö.: „Ezekben a tagmondatokban [a -ván/-vén határozói igenevesekben] azonban látszólag nincs szabályos inflexiója az igének, ami az esetet adhatná”. Az Olvasom (olvasod, olvassa, olvassuk, olvassátok, olvassák, elolvashatják) ezt a cikket mondat azonban csak + jeles (kivételt nem ismerő) sarkigazságként bizonyítja, hogy a régens látható szabályos „inflexiói” nem „adnak” semmiféle hangalakkal és jelentéssel rendelkező esetet argumentumuknak (aktánsuknak, bővítményüknek). Inkább a tárgy határozott vagy határozatlan volta determinálja a régens határozott tárgyas és alanyi ragozását. Ha Sárik Pál vélekedése igaz lenne, akkor a különböző inflexióknak különböző esetek felelnének meg. Keneseinek a régens „szabja meg” megfogalmazása viszont már megfelel a nyelvi tényeknek, mivel valóban a régens szabja meg a determináns tőle függetlenül létező egyes esetei használatának a szükségességét és az esetek megfelelő jelentésének az aktualizálását, amelynek a lehetősége azonban a főnévtől mint autoszemantikus szófajtól függ, vö.: Ivott a tejből – *Evett a tejből – Evett az aludttejből. A nyakából folyik a vér. – A nyakából eltűnt a nyakék – *Kilép a nyakából, de: Kilép a gyermekkorból. Ezeknek a példáknak némelyike azt is bizonyítja, hogy a régens morfémaszerkezete döntő szerepet játszhat a determináns esetének a kijelölésében. Vö.: *Lép a gyermekkorból. Ez a szerep azonban az egyes nyelvektől függ. A finnben például az igének nem lehetségesek prefixei, és így a régens morfémaszerkezete nem befolyásolja az egyes esetek használatát, vö.: A fiú bemegy/bejön a házba – Poika menee/tulee taloon (sisään); A fiú kimegy/kijön a házból – Poika menee/tulee (ulos) talosta. Az én ismereteim szerint is kétféle esetrag létezik: önálló jelentéstartalommal rendelkező mono- és poliszemantikus esetek (a főnevek esetei mind ilyenek) és azzal nem rendelkező formális esetek. Az előbbiek szemantikus nyelvtani kategóriákban, az utóbbiak pedig aszemantikus kategóriákban fordulnak elő. Strukturális funkciója mindkét típusú esetnek van. A formális esetekben az alapszó (ez azonban nem régens!) valóban átadja esetének jelentését és hangalakját (pl. a magyarban), sokszor csak a jelentését (pl. az oroszban) a determinánsnak, a determináns pedig kapja azt. A melléknevek, a melléknévi névmások esetei például ilyenek: ezt a házat, ebben a házban, magát az igazgatót, magával az igazgatóval. Az oroszban a melléknevek és a főnevek eseteinek ragjai egymástól eltérő hangalakkal fejezik ki ugyanazt a jelentést, vö.: A nyelvi tények nem igazolják korunk nyelvtudományának azt a tételét sem, hogy az úgynevezett szabad bővítmények a kötelező bővítményekkel ellentétben nem függnek az alaptagjuktól, vö.: „Az inherens esetek jellemző példáiban szabad bővítményeket/határozókat látunk, melyekben az esetet nem valamely főnévi szintagmán kívüli elem követeli meg”. A „szabad bővítmények/határozók” a mondatban szintén egy alaptag determinánsai. A gyerekek a szobában játszanak mondatban a szobában determináns szabad határozó, alaptagjától való szemantikai és formai függőségét azonban a *játszik a szobába, *bemegy a szobában, *játszanak a levegőben példák nem elfogadható volta bizonyítja. 9. A szavak derivációs elemzése. A derivációs elemzés a szavak képzésének lehetőségeit vizsgálja. Kiefer Ferenc (ÚMNy. 222) a szóképzésnél fontosnak tartja az alábbi három fogalom szétválasztását: a) termékenység, b) gyakoriság és c) szabályszerűség. E fogalmak elhatárolása szerintem is fontos. A gyakorisági tényező azonban szinte semmi szerepet sem játszik a szóképzésben, mivel „egy termékeny képzés lehet viszonylag ritka, és egy teljesen terméketlen képzés lehet viszonylag gyakori” (ÚMNy. 222). „Az -Vz igeképző termékenységét mutatják az internet + ez, kompjuter + ez, klón + oz képzések”. A képzés termékenységének a volta sem látszik igazolni azokat a feltételezéseket, amelyeket vele kapcsolatban az ÚMNy. megfogalmaz: 1. „A termékeny képzés mindig szó alapú, azaz a képző létező szóhoz járul”. 2. „…termékeny képzésnél a képzett szó jelentése mindig kompozicionális, azaz levezethető az alapszó és a képző jelentéséből”. 3. „A termékenység mindig feltételezi a szabályba foglalás lehetőségét”. A terméketlen képzésnél viszont „a tő nem önálló szó”, a képzett „szavak jelentése nem kompozicionális”, a terméketlen képzővel „új szó nem alkotható”, „a képző jelentése sem egyértelmű, sőt az sem világos, hogy a naiv beszélő felismeri-e ennek a képzőnek képző voltát”, nem tudjuk megmondani, hogy a „képző milyen szavakhoz járul”. A „naiv beszélők” száma feltételezéseim szerint több millióra rúgna, ha megkérdeznénk tőlük, hogy mit is jelent például az -oz, -ez, -öz, -áz termékeny képző. Ez a szám biztosan csökkenne, ha azt kérdeznénk meg, hogy mit jelent a klón önálló szó, a klónoz jelentésének a vizsgálatánál a csökkenés valószínűleg még nagyobb mérvű lenne. Ez a termékeny képző a motoz szóban nem önálló szóhoz járul (vö.: mot-oszkál). A -ság/-ség képző az ÚMNy. (244) szerint „termékenyen melléknevekhez kapcsolódik, a vele létrejött származékok elvont tulajdonságot jelölnek: jó + ság, szép + ség, hosszú + ság, széles + ség, beteg + ség, lusta + ság. *Szorgalmasság nincsen, mert van szorgalom”. Minden logikusnak tűnik, de mégsem az. Az ÉrtSz.-ban található szorgalmasság megerősíti azt a feltételezésemet, hogy szinte lehetetlen megmondanunk, milyen jelentései vannak egy képzőnek, de olyan szabályt sem igen vagyunk képesek alkotni, amely eligazítana bennünket abban, hogy az adott képző milyen szavakhoz is járul. A 248. lapon „nincs *szeretés, mert van szeretet, nincs *gyűlölés, mert van gyűlölet”. A hétkötetes ÉrtSz.-ban azonban van szeretés, gyűlöletesség, gyűlölködés. Az ÚMNy. (244) megállapítja, hogy a „főnévi alapszón a -sÁg képző nem termékeny. Az asztalos + ság, szabó + ság, pék + ség mintájára képzett *ács + ság nem elfogadható, és kérdéses a ?villanyszerelő + ség, ?üveges + ség, ?kárpitos + ság grammatikalitása. Lehet azonban, hogy itt a képzés azért tűnik jobbnak, mert az alapszó melléknévként is előforduló képzett szó” (244). Az *üvegesség éppen olyan rossz, mint az *ácsság. A pékség, szabóság, cipészség azért elfogadható, mert műhelyt és üzletet jelöl egyszerre. A Domboldal virágossága meglepő pillanatnyi képzésként (vö. Augenblicksbildungen) elmegy. A rendőrség, kapitányság, magyarság, szerbség főnévi alapszavú képzések viszont produktívnak tűnnek, vö.: munkásőrség. Az ÚMNy. meg sem említi, hogy ezzel a képzővel igékből is képezhetünk főneveket: segítség, nyereség. Az ÉKsz. a -ság/-ség főnévi képzőnek kilenc jelentését sorolja fel. Ebből az ÚMNy.-ban kettő van megnevezve. 10. A morfémaelemzés és a derivációs elemzés szétválasztása. A morfémaelemzésnél a szó v. szóalak valamennyi morfémáját fel kell tüntetnünk. A szóképzési elemzés célja a szóalkotás motiváltságának a bemutatása. Ezt a motiváló alap + a járulék (formáns) és a motivált (v. képzett) szó közti viszony elemzése teszi lehetővé. A motiváló alapnak (szónak) és a motivált szónak egy szócsaládba kell tartoznia, vagyis közös gyökerének kell lennie. Az egy szócsaládba tartozó szavak nem mindegyike között van azonban szóképzési viszony. A ház – házi – házacska – házal szavak pl. egy szócsaládba tartoznak. Motiváló alapja mindegyik motivált szónak a ház. Ezek a szavak alkotják a szóképzési paradigmát, amelyben az egyes motivált szavak nincsenek egymással közvetlen szóképzési viszonyban. Motiváló alap nélkül nincs szinkrón szóképzés. Az ugat, béget szavakban a morfémaelemzés lehetővé teszi a -gat/-get gyakorító képző és az -u-, bé- hangutánzó unikális tövek elkülönítését. Szinkrón szóképzési szempontból azonban ezek a szavak nem képzett szavak, vagyis az ÚMNy. (231–2) szerinti „fantomtövek” szinkrón morfémaelemzéssel kimutatható létező morfémák és nem „agyrémek”. 11. A szóképzés motiváltsága. A gyökérmorfémáknak a szóképzéskor — a szóalakképzéstől eltérően (vö.: magnus – major – maximus, sok – több) – közöseknek kell lenniök a motiváló alapban és a motivált szavakban. A motiváló alap lehet szó és szószerkezet (partra száll Az ÚMNy. (230) szerint az -ú/-ű képző „nem járulhat puszta főnévhez” (nagy hatalm + ú, kopasz fej + ű). A szigor + ú, gyönyör + ű, szörny + ű, díszkiadás + ú, bőrkötés + ű szavak ezt nem erősítik meg. A nagy hatalmú, kék szemű, kopasz fejű, nagy ablakú stb. képződmények nem szószerkezetek, hanem képző segítségével képzett összetett szavak, amelyek az összetett szavak családját és képzésének a típusait gazdagítják. A hasonló típusú képződmények nagy részét (pl. kék szemű, széles vállú) az oroszban, németben, angolban egybeírják vagy kötőjellel. A magyar helyesírás szempontjai azonban kissé mások (vö.: jóakaratú, kiskaliberű ember – kis kaliberű ágyú). A partraszállás szavunkat feltehetőleg a partra száll szószerkezetből képezzük, azt azonban nem merném állítani, hogy minden -Ás képzős igei alapszavú főnevünk képzéséhez valamilyen szószerkezet szükséges. Ezeket a főneveket közvetlenül az igékből képezzük, anélkül, hogy azoknak bármilyen határozói bővítményük lenne. Jelölhetik a cselekvésnek, történésnek elvont fogalomként való megnevezését (olvasás, etetés, égetés, égés, evés), a cselekvés, történés eredményeként létrejött dolgokat (termés, tojás), a cselekvés helyét (lakás, ülés). Első jelentésben ezek a szavak a képző nélküli rokonságfogalmakat jelölő szavakhoz hasonlóan többnyire szinszemantikusak, de nem „agrammatikusak”, ahogy ezt az ÚMNy. (230) véli: *érkezés, *maradás, *tartozás – városba érkezés, életben maradás, csoporthoz tartozás. De mondhatjuk azt is, hogy a hajó érkezése, Érkezésedet hóhérok lesték (Petőfi), Maradásra bírtam Évát. Érdekes lehetne a meglepés – meglepetés típusú párhuzamos képzések vizsgálata is. A Látod azt a kalapos hölgyet? mondat is egyértelműen cáfolja az ÚMNy.-nak (230) azt az állítását, hogy az -s melléknévi képző szószerkezethez (pl. piros kalap + os) járul. Az viszont már a szavak összetételének és szószerkezetek képzésének a problematikája, hogy mikor van például kis kerekes kutunk és kiskerekes kutunk, nagy ablakos és nagyablakos szobám. Szóképzési probléma viszont a *kerekű kutam, *ablakú szobám lehetetlensége és a kis kerekű kút és a nagy ablakú szoba lehetséges volta. SZAKIRODALOM A. Jászó Anna 1998. Megjegyzések az „igenevek”-hez. MNy. XCIV, 469–74. Bencédy József–Fábián Pál–Rácz Endre–Velcsov Mártonné 1968. A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó. Budapest. Fischer, Hans-Dieter 1987. Einführung in die deutsche Sprachwissenschaft. Ehrenwirth, München. Fónagy I. 1961. Communication in poetry. Word, No. 17. Kayne, Richard S. 1994. The Antisymmetry of Syntax. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts, London, England. É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter 1998. Új magyar nyelvtan. (ÚMNy.) Budapest. Kenesei István 1998. A toldalékmorfémák meghatározásáról. Nyr. 122: 67–80. Keszler Borbála 1995. A mai magyar nyelv szófaji rendszerezésének problémái. Nyr. 119: 293–308. Keszler Borbála 1997. Képző-e a -hat, -het? Nyr. 121: 86–90. Laczkó Krisztina 1999. Alaktan – Bevezetés. Az alaktan tárgya és alapkategóriái. Nyr. 123: 175–91. Lengyel Klára 1999. A segédigék kérdéséhez. Nyr. 123: 116–28. Pete István 1997. A szóképzés kompozicionális jellegéről. Nyr. 121: 470–5. Pete István 1998. A magyar igeragozás típusai. In: A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei. Szeged, 133–44. Sárik Pál 1998. A határozói igenevek néhány problémája. MNy. 94: 423–35. Tompa József 1948. Magyar nyelvismeret. Budapest, Egyetemi Nyomda. Pete István Pete, István: Morphological and derivational analysis of words in Hungarian. The author makes a distinction between synchronic morphological and derivational analysis of words. He groups morphemes into various types according to frequency of occurrence, roles in words, usage, origin, position in the word, and meaning. He stresses the importance of distributional analysis and the necessity of taking the facts of antisymmetry into consideration. |
![]() ![]() ![]() ![]() ![]() ![]() |
![]() |